Vágy
Amióta nincs, azóta éjjel-nappal csak ő van. A múltkor azt álmodtam, hogy a régi, gyerekkori házunkban lakik. Belépek a szobába, ahol a zongora állt, leülök a fotelba, látom, amikor belép a másik szobába, jön-megy, otthonosan mozog, s ennek nagyon örülök, örülök, hogy közös az otthonosságunk.
Az álom után rettenetesen hiányzott megint. Alig tudtam megállni, hogy ne vágjak neki… Csak hát nem tudtam, merre keressem. És vajon mit szólnának, ha beállítanék… Ha valami csatoslelkű, primitív alaknál volna…
Különben is, az ember tele van kishitűséggel. Elég körültekintő-e, elég önzetlen-e? Már a tükörbe sem mer belenézni… Szentséges ég, mennyire görbe az orrom! Volt, hogy semmire nem emlékeztem ébredéskor, de éreztem, vele álmodtam. Sehogy nem múltak az üres, kedvetlen napok, de hogy nagyjából mégis rendben zajlott az életem, ezeknek az álmoknak köszönhető. Aztán tíz nappal ezelőtt arra ébredtem, hogy el kell mennem érte.
Pontosan megálmodtam, hol van és milyen útvonalon jutok el oda. Mint makacs fejfájás, nem hagyott nyugodni. Kértem két napot a főnökömtől, és másnap reggel nekiindultam. Megnéztem a térképen, a megálmodott útvonal egy Csinód nevű csíki faluba vezetett. Soha nem jártam még arra. Néhány óra autózás után elhagytam Csíkszeredát is, aztán pár kilométerre, a második falunál lekanyarodtam a főútról. A falu központjában kettéágazott az út, az útjelző szerint az egyik Csíkmenaság felé, a másik az Úz völgyébe vitt. Ezen mentem tovább.
Távolban napfénytől kifehéredett hegycsúcsok szikráztak. Olvastam nemrég, hogy egy csíkszeredai író javasolta, a Székelyföldön állítsák fel Horthy kormányzó lovas szobrát, ha az anyaországban ez probléma volna. Lehetőleg valami magas hegyre, és lehetőleg akkora legyen, mint egy tévétorony… Rosszkedvűen zötyögtem előre, mindenféle gyötrő és keserű dolog járt a fejemben, aminek egyik oka az orrfacsaró szeméttelep lehetett a falu lapályos határában; füstölgő kupacokra láttam a gyér lombú fák között. Feltekertem az ablakot, de a szag így is bekúszott az autóba. Vad és erőszakos arcú szemetesek jelentek meg előttem, akik minden élőt el akarnak pusztítani, méghozzá lassan fojtó halállal. Egyébként soha nem olvastam a „szoborállíttató” egyetlen könyvét sem, és most már nem is fogom elolvasni.
Aztán elhagytam a füstölgő szemetet, de már csak azért is jobb kedvre derültem, mert eszembe jutott az a nap, amikor vele autóztam hazafelé. A keblembe bújt, melegítettük egymást. Volt a lényében valami emberi, ahogy mondani szokás. Valami meztelenség, de nevezhetem kitárulkozó szeretetnek is. Mintha már előző életünkből ismertük volna egymást, amikor ő volt az ember, én meg a macska. Később teljesen eltűnt az aszfalt, sőt pár kilométer után az út is meg akart szűnni.
Azt reméltem, a tető után jobb lesz, de nem így történt. Hatalmas gödröket kerülgettem. Egyszer a patakmeder széléig le kellett lavíroznom, egyszer meg köveket és ágakat kellett a kerék alá hordanom. Nem láttam semmi jelét, hogy más is közlekedne ezen az úton. Nem voltak kilométerkövek sem. Néhány hajtűkanyar után kiszélesedett a völgy, barátságosabb lett a táj. Pont, mint álmomban: baloldalt folyt a patak, a szárazság ellenére bővizűen, jobbra lankás erdő zöldellt, a távoli gerincig felfutva. És pont, mint álmomban, alkonyodni kezdett.
Már nem sütött a nap fent a csúcsokon sem, a felhők is kialudtak. Mint amikor a színpadi reflektorokat lekapcsolják: eltűnnek a díszletek is. De itt nem tűnt el semmi, illetve nem az eltűnés a megfelelő kifejezés. Szürke fény gomolygott a völgyből, de oldalról, a dűlők felől is áradt, és ebben a szürke ragyogásban egybefolytak a felhők, az útban sötétlő gödrök, az út szegélyén álló kökénybokrok, a sötétkék kökényszemekkel, összefolyt ég és föld, út és patak, minden egyneművé vált pár pillanatra, s az egyneműség magába oldott engem is. Igazságtalan, hogy az idő ilyenkor ugyanúgy telik, mint máskor. Az a bizonyos egyezményes óra folyton ugyanabban a ritmusban ketyeg, holott egészen más időmérő dukálna a fényben, más a sötétben és más e ragyogással kitöltött szürkeségben.
Megérezni, hogy ott ül mellettünk az ülésen, odafordulni – és valóban ott van! Csoda, hogyan került be a kocsiba, de ez a csoda nem okoz fejtörést, hiszen a jelenség együtt jár azzal, ami kettőnk között van. Léteznek ilyen szoros kapcsolatok. Vannak ilyen lélegzetelállító egymásra találások.
Talán felesleges ehhez hozzáfűznöm, hogy ha efféle csoda bekövetkezik, bármire képesek leszünk. Kiszállunk, és átemeljük az autót a vízmosáson. Az orrunk is kiegyenesedik, vonzóvá válik a fizimiskánk. Ha van a közelben valaki, akihez kötődünk, és ő nemcsak élőlény, hanem akár tárgy is lehet, akár egy gyufásskatulya, egy nekünk kedves gyufásskatulya, akkor még a nyakunkba szakadó szerencsét is el fogjuk viselni, pedig azt a legnehezebb. Megnyerjük a hónapok óta halmozódó lottóötöst, és nem bolondulunk bele. És a gyufásskatulya is boldogan nyitódik-csukódik.
Aztán odalett a ragyogás, a kocsi fényszórója egyre nagyobb szeleteket vágott ki a sötétségből. Kerülgettem tovább a gödröket, egy percig sem latolgatva, hogy visszaforduljak-e. Nagyon vágytam arra, hogy lüktető testét magamhoz szoríthassam. Reméltem, most már hamarosan itt lesz a falu, és megtalálom őt. És beköszönt valami, amitől kivilágosodik megint minden.
Nemrég hallottam egy történetet. Egy irodalmi esten a meghívott felolvasott egy rókáról szóló novellát, amitől az egyik hallgató, aki e történetet elmesélte, vásárolt egy távcsövet, és elkezdett kijárni a lakónegyedhez közeli erdőbe, ahol sok róka élt. Egészen beléjük habarodott, elkápráztatta kecses táncuk, nyugalmuk, nemességük. Egyik alkalommal, ott a rókalesen, felidéződött benne egy homályos kép: mintha látta volna magát gyerekként. Rengeteg róka volt körülötte. Ketrecekre emlékezett, sok-sok rókaketrecre. Aztán véletlenül kezébe került egy újságcikk, nyomozni kezdett, és kiderítette, a várostól nem messze, még a Ceausescu-időkben működött egy rókatelep, és hogy egyszer beütött a vész, vagyis a rókák megvesztek, mire benzinnel leöntötték, majd felgyújtották a ketreceket, bennük a rókák, de a szél miatt az egész telep leégett.
Elment a telep helyére, és ott a növényzettel befutott romok között állva kitisztult minden, látta a tüzet, látta magát, a kétéves gyereket, ahogy ott toporog rémülten, és nincs elég tenyere, hogy egyszerre betapassza a szemét és a fülét, meg az orrát is befogja… Aztán előjött egy másik emlék: egy bajuszos férfi nevelőszülőkhöz viszi, akik édesgyerekükként felnevelik, édesapámnak és édesanyámnak szólítja őket… Kutatni kezdett, és megtalálta az igazi anyját, már csak ő élt, mert az apja meghalt a tűzben. Igazi anyja idős cigány asszony, hófehér a haja. Mindkettőjük élete megváltozott. És mindez annak a rókáról szóló írásnak köszönhető. És nemcsak a múltjára talált rá, hanem tulajdonképpen a népére is.
Sötét tömbök álltak az út mentén, szétszórtan a domboldalban. Az ablaküvegeken meg-megvillanó reflektorfény jelezte, házak közé értem. Az ablakok vakon sötétlettek. Beljebb jutva észrevettem, az egyikből halvány fény szűrődik ki. Leállítottam a kocsit, és mivel az volt az egyetlen élőnek tűnő ház, elindultam felé. Fura volt, hogy semerről sem hallottam kutyaugatást. Igaz, se híre, se hamva kerítésnek, hogy lett volna udvar, amit a kutyák őrizzenek.
Emlékszem, gyerekkoromban apám milyen becsben tartotta egyetlen falusi rokonunkat. Rendszeresek voltak a látogatásaink, és mindig felpakoltunk ajándékokkal, bár akkoriban igencsak szűkölködtünk. Az volt ugyanis apám nézete, hogy nekünk, a gyerekeinek szükségünk van a falusi élményekre. És igaza volt, én például arról, hogy az életnek létezik vadabb és kegyetlenebb formája, először ott szereztem tudomást. Ahogy a kutyák széttéptek egyszer egy macskát, hátborzongató és tanulságos élmény volt. Ez a mostani hely azonban egészen másnak tűnt, a szaga sem hasonlított a gyerekkori faluéra.
Beléptem a házba. Egyetlen szoba, gerendás mennyezet, középen asztal, székekkel. Az ágyládán kis lámpa égett, az ágyban feküdt valaki. Megköszörültem a torkomat, az ágyban fekvő kinyitotta szemét. Majd újra be is csukta, mielőtt szavakkal is köszönhettem volna. Zavartan tébláboltam, aztán indulni akartam, de ahogy egyet léptem az ajtó felé, megszólalt.
Még nem volt soha ilyen megrázó találkozásom. A férfi, akit Antónya Lajosnak hívtak, haldoklott. Nem volt senkije, mindenki meghalt már körülötte, és most azt várta, hogy ő is elmenjen. Engem égi küldöttnek nevezett, akinek el kell mesélnie valamit. Nehéz a rozoga ladikkal a túlvilágra átevezni, ha akkora súllyal kell beszállnia, mint amilyen az ő titka. Itt hagyná nekem.
És elmesélte életét, legalábbis annyit belőle, amennyi titkának megértéséhez szükséges volt. Hogy mi volt az a titok? Hogyan is kezdjem? Inkább csak azt mondanám most el, hogy amikor reggel elindultam Csík felé, úgy reméltem, rálelek majd valamire, ami felfedi, mi is az én életem lényege, ami magyarázat lesz mindarra, ami történt velem, magyarázat a sorsomra. Ám ehelyett nem a múltammal, hanem a jövőmmel találkoztam. Látnom kellett magam, ahogy egyszer majd meghalok. És meg kellett tudnom azt, hogy az élet egyetlen mértéke a szenvedély.
Antónya Lajos arra kért ezután, hogy hagyjam ott, menjek el. Nincs már sok hátra neki, ne várjam ki. Vagy ha kivárom, ha majd utolsó sóhaja is eltávozott, lépjek le nyugodtan, ne szóljak senkinek. De az ajtót jól csukjam be, nem akarja, hogy bejöjjenek a vadállatok. Azok járnak itt csapatostul. Valószínűleg havas és nagyon hosszú lesz a tél. A meleg és száraz szeptember ezt jósolja.
