Miniszterelnök úr, megfogadjuk a tanácsát. Kinyitjuk a fülünket a hallásra, és a „jelekből” is olvasni fogunk, ahogy ön azt Ópusztaszeren kérte. De mi azt olvassuk ki a jelekből, hogy a turul szárnyai alatt elmondott beszédében ön nemhogy lépett egyet a szélsőjobboldal hamis nemzetromantikába ájult szavazói felé, hanem egyenesen a karjaikba ugrott. Ön nemhogy kezet nyújtott az újpogányság híveinek, hanem átölelte őket, és állami rangra emelte a hagymázas elméletekből fabrikált ősmagyarvilágba révedt választók képzelgéseit egy sohasem volt magyar aranykorról. Ön tényleg azt gondolja, hogy hatalma megtartásához már a turul szavazóira is szüksége van? Ön valóban úgy véli, hogy ha megélhetést már nem tud nyújtani a magyarságnak, akkor fölkínálja nekik a mondabéli vérszerződést, hátha jóllaknak vele?

Miniszterelnök úr, önnel ellentétben mi nem csupán „jelekből” értünk, hanem a magyar történelemből is. S nemzeti históriánkból mi azt olvassuk ki, hogy aki ebben az országban az elmúlt ezer esztendőben a turulmadár, vagyis a meghamisított és kisajátított múlt nevében szállt harcba, az mindig alulmaradt.

Ön is veszíteni fog.

Ami azért nem szerez nekünk feltétlenül örömöt, mert félő, hogy ön nemcsak a saját táborát rántja magával a pusztulásba, hanem annak a reményét is, hogy lesz még valaha polgári, demokratikus, erős és szabad Magyarország. Egy olyan Magyar Köztársaság, amelynek megteremtéséért annak idején liberális fiatalemberként ön oly erősen küzdött, és amelynek ma ön a legnagyobb ellensége.