Teniszlecke
Maguk nem magyarországiak, szaladt ki a száján. Nagyon megörült, pláne amint kiderült, hogy mi is, akárcsak ő, újvidékiek vagyunk. Egyszeriben beszédesebb lett. Szerbül rendeltük meg a vizet meg a kávét, miközben egymás között magyarul beszélgettünk, számára egyértelművé vált, hogy csakis vajdaságiak lehetünk. Jó pár esztendeje van a szakmában, nyomban felismeri, hová való a vendég. Jelentős számú errefelé a vajdasági magyar vendégmunkás, mondta. A szemközti büfében például egy zombori magyar nő süti a palacsintát.
Ő itt a legrégebbi, nyaranta már több mint tíz éve ő készíti Medulin legízletesebb palacsintáját, a német turistákat nem győzi kiszolgálni. A környék szállodáiban vajdasági magyar szobalányok, konyhai kisegítők, kukták dolgoznak, a férfimunkaerő meg nyírja a pázsitot, rendezi a kertet, tisztogatja a medencét, szerelőként tevékenykedik. Beszélgetőtársam hat éve dolgozik ebben az előkelő étteremben. Persze csak a nyári idényben pincéreskedik, az év többi szakában egy nagy hamburgi építővállalat lakatosaként keresi a kenyerét. Jól jövedelmez ez a kiruccanás, mert hát koszt, kvártély, cigi ingyenbe’, plusz a havi apanázs, ami 1500 euró tesz ki. Jó szezonban több is lehet.
Igaz, naponta több mint 12 órát talpal az ember, azonban pihenésre, fürdésre is marad idő. A vendéglő tulajdonosa szívesen alkalmazza, mert jól beszél németül meg angolul, ezenkívül olaszul is megtanult annyit, amennyi egy pincérnek szükséges. Minduntalan okítja az idénymunkás vajdasági magyarokat, hogy ne csak siránkozzanak, amiért mindössze öt-hatszáz eurót keresnek havonta; nyelvtudás nélkül csak mosogathatnak vagy takaríthatnak, esetleg a nyugágyak ide-oda cipelgetését bízhatják rájuk. A megtakarított pénzből fektessenek magukba, és tanuljanak meg németül meg angolul. Akkor avanzsálhatnak, és lehetnek felszolgálók, elárusítók, sőt portások, recepciósok is, akik havonta akár 2000 eurót is zsebre vághatnak.
Persze ők is tisztában vannak a bérarányokkal, de arra panaszkodnak, hogy odahaza, Szerbiában nagyon drága az angolnyelv-lecke. (A fiatalok így is tömegesen járnak angol- meg németnyelv-tanfolyamokra, mert nyugatra készülnek.) Egy magyar politikus megígérte ugyan, hogy szerveznek angolnyelv-órákat az idénymunkásoknak is, de sajnos nem lett belőle semmi. A végén arra buzdították őket, hogy inkább iratkozzanak be a néptánccsoportba, merthogy a magyarság szempontjából az a létfontosságú. Azért bizakodnak, hogy talán jobbra fordul minden, amint megszerzik a magyar állampolgárságot, Bécsben vállalnak munkát, és menet közben majd megtanulnak németül. Akkor nyaranta ők is lehetnek Isztriában pincérek, és zsebre vághatják a 2000 eurót.
Ferenc büszke rá, hogy időben feltalálta magát. Évek óta napbarnítottan, több ezer euróval tér vissza Hamburgba, mintha igazándiból nyaralt volna. Megéri. Egyébként is, háromhavonta meg kell szakítania a hamburgi munkát, mert a szerb útlevéllel nehezen kapni állandó munkahelyet. A tulajdonos megígérte, hogy amint megszerzi a magyar állampolgárságot, felveszi állandóra. Ennek persze megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ha állandóra alkalmazzák, akkor nem tölthet három hónapot a tengerparton, csak egyet, ugyanakkor viszont Németországban nem lesz többé feketén dolgozó munkaerő. Persze aggasztó is, hogy mindenkiből kettős állampolgár lesz, hiszen amióta a vajdasági magyarok magyar állampolgársághoz jutnak, egyre többen vándorolnak ki, így mind nagyobb a konkurencia, ráadásul az újonnan jöttek leverik a béreket.
Még meg sem száradt a pecsét az új útlevélen, máris felpattannak a vonatra, meg sem állnak Frankfurtig, Stuttgartig. Nemcsak a mesteremberek veszik a vándorbotot, hanem az orvosok, a mérnökök is. Ferenc is csak magában meg a szerencséjében bízhat, hogy az új helyzetben is feltalálja magát. Azon töri a fejét, hogy Hamburgból átköltözik Frankfurtba vagy Stuttgartba, ahová a legtöbb vajdasági magyar igyekszik, és nyit egy kis klubot. Csevapcsicsát meg plyeszkavicát árul, mert azt szokták meg a vajdasági magyarok, jó Fruska gora-i borokat is forgalmaz, vagyis vállalkozó lesz. Mert tapasztalata szerint ez a legkifizetődőbb, nem a lakatosmunka. Azután Isztriában nyit éttermet, előbb egy kicsit, aztán nagyobbat, aztán még nagyobbat, ahol a magyar turistákra specializálja magát.
Persze nem a vajdasági magyarokra, mert azoknak nincs sok pénzük, hanem az igazi magyarokra, a magyarországiakra, közülük is a tehetősebb célcsoportra összpontosítana. Merthogy vannak ilyenek! Nem úgy fest ám a dolog mostanság, mint a hetvenes, nyolcvanas években, amikor a magyarok – ezt a történetet az apja oly gyakorta felemlegette – csak friss paradicsomot meg paprikát vásároltak, azt is a piacon, a többi élelmiszert, a kolbászt, a füstölt sonkát, a Pick szalámit meg a rengeteg konzervet a rozoga Wartburg meg Trabant csomagtartójában rejtegették. Változtak az idők! Most a jómódúak nagy bolond kocsikkal, márkás limuzinokkal jönnek, és villákat bérelnek.
Látja ott azokat a szép villákat, kérdezte. Azoknak a bérlése legalább 300 euró naponta. Nos, ott laknak a németek, az oroszok meg a magyarok. Ide járnak früstökre, ebédelni meg vacsorázni. Kiismerte őket, sőt a szokásaikat is tudja. Délelőtt fürdenek, délután meg teniszeznek. Tenisztanárt fogadnak, a hölgyeikkel a fitneszteremben edző foglalkozik. Rendben is lenne velük minden, a langusztarák fogyasztása azonban gondot okoz nekik, lerí róluk, hogy újoncok. Ha a német vendégek rendelnek rákot, akkor tiszta marad utánuk az asztalterítő, a magyarok után azonban rendszeresen cserélni kell. A teniszezésbe beletanultak, salakos pályán is megy nekik, de a finom tengeri rákkülönlegességek helyes fogyasztása nehezebb, ez már művészet.
Néhány alkalommal megpróbált segíteni, mert egy jó pincér legyen szolgálatkész. Miután bemutatkozott, és közölte a vendégekkel, hogy ő is magyar, és – ha megengedik – szívesen segítene, csak fölényesen legyintettek, és azt válaszolták: köszönik, nincs szükségük tanácsra. Ferencet főleg az bosszantotta, hogy ezután szűkebben mérték a borravalót. Ezért változtatott a stratégián. Németül szólította meg a magyar vendégeket, és németül dicsérte a vendéglő konyháját, a főszakácsot. Főleg a rákot ajánlgatta, mert mint mondta, a különbözőképp elkészített langusztarák az étterem specialitása. Természetesen rákot rendeltek, ő csak messziről figyelte, hogyan lakmároznak, s kiadós borravalót hagytak az asztalon.
Hiába, a német nyelvnek nagy az ázsiója az Adrián, jelentette ki, és máris pattant, hogy kiszolgálja az új vendéget. Attól kezdve gyakran eljártam a fenyves erdők közelében levő teniszpályák környékére. Leültem a pályák mellett elhelyezett karosszékek valamelyikébe. Legjobban az orosz vendégek játékát élveztem, mert a mérkőzéseken megjelent az egész család, és szurkolt az egyik vagy a másik játékosnak. Az orosz nők lelkesen szurkoltak, és az alkalomhoz illően sportos öltözetben jelentek meg, mondhatom, napbarnítottan igen csinosak, szemrevalók, a férfiak pedig kiválóan elsajátították a játékot, ezt abból is megértettem, hogy a tenisztanárok csak nagyritkán avatkoztak be. Többször is bekiabáltak, hogy „bravo”, meg „perfekt”.
A magyar játékosok közel sem voltak annyira ügyesek, hölgyeik sem szurkoltak olyan lelkesen, és hát, őszintén szólva, a szerelés sem volt kifogástalan, inkább úgy tűnt, mintha valamilyen ünnepélyre indulnának, nem teniszmérkőzésre. Lehet, hogy ünnep volt számukra a játék, mert a teniszező férjek elégedettnek mutatkoztak. Whiskyzés közben kiderült, hogy nemcsak a játékukkal azok, hanem az egész életükkel. Dicsérték a magyar kormányt, dicsérték a gazdasági élet fellendülését, az egykulcsos adót, az új törvényeket. Örömmel ismételgették, hogy végre rájuk is gondol az ország.
Biztosak voltak benne, hogy szép jövő vár rájuk. A labda ide-oda pattogott, a tenisztanár udvariasan mutatott rá, hol hibáztak, a labdaszedő fiúk pedig jókedvvel adogatták a labdát. Igazán idillikus hangulat uralkodott. Talán nincs is nagy baj, gondoltam, ha a magyar felső középosztály a gazdasági világválság idején az isztriai fenyvesek tövében, teniszezés közben is ennyire elégedett a világgal.
