Alig lépek ki a kapun, tanár barátomba botlom.

Rég találkoztunk, de most is sietünk, slágvortokban vázoljuk az elmúlt év történéseit. Mindig mulatságos ez, mikor egy percbe sűrűsödik több év bele, egy perc alatt elszalad válás, házasság, gyerekügy, betegség, halál.

Már köszönnék, mikor megfogja karomat, és azt mondja, hogy ezt még elmeséli. És meghallgatom, hogy tanítványaival jövő héten utazik Hollandiába. Valami testvériskolájuk van Amszterdam egyik külvárosában, tavasszal itt volt egyosztálynyi hollandus gyerek, most ősszel a magyarok viszonozzák a vizitet. A részleteket gondosan megímélezték a kinti kollégával, akivel ittjártakor már jó barátságba került. Szó esett az ajándékokról is, a hollandok is hoztak igazi jó holland sajtokat, holland csokoládét, pár üveg jóféle holland sört is a tanár úrnak. Most azonban – meséli barátom – a holland osztályfőnök furcsa kéréssel állott elő: azt javallotta, hogy ne törekedjenek túlzottan magyaros ajándékokkal kedveskedni, mellőzzék a piros-fehér-zöld trikolórral ékesített paprikákat, albumokat, italokat – egészen egyszerűen megmondva: manapság odakinn általános viszolygást kelt minden, ami magyar.

Köcsögisztán

A közeli sétálóutcán betérek a pizzériába, megérdeklődöm itt is, hogy is történt őszerintük az a biciklis dolog.

A biciklis amúgy is nehéz ügy.

Egyrészt, ugye, nem szabad általánosítani, sokféle a biciklis is. De típusok vannak azért. Ott van a bölcsészlány, bölcsészanyuka biciklis, aki nem tud biciklizni, viszont nagy az önbizalma; skrupulus nélkül teker föl s alá, forgalommal szemben, kereszteződésen megállás nélkül által. De van a járdán bicikliző biciklis, aki a járdán teker, ráadásul akkor is, ha egyébként az úton vagy a párhuzamos úton biciklisáv is rendelkezésre állna. A járdán bicikliző biciklistának minősített alfaja az agresszív járdán bicikliző.

A közeli sétálóutcában egymás mellett sorakozó vendéglátó-ipari egység előtt az alkalmazottak cigarettáztak éppen, mikor egy ilyes vagy ehhez hasonlatos biciklis hajtott arra el. Mivel bajosan fért el az asztalok és az ácsorgók között, csengetett egy jót. Az ácsorgók rámordultak, hogy ne csengessen, ez mégiscsak járda, melyen a gyalogosoknak vannak előjogai.

Na, most eddig megegyeznek a beszámolók. Ettől kezdve azonban elágaznak, egészen az ütésig, aminek megtörténtét már szintén nem vonja kétségbe senki.

A kerékpáros fiatalember szerint ekkor szóváltás támadt, minek folyományaként őt megverték és megrugdosták. És utalást tettek vélt vagy valós származására is. A hely tulajdonosa ez utóbbi tényt határozottan tagadja, viszont állítja, hogy a biciklis fiú páratlanul trágár gorombaságot vágott az egyik hölgy arcába, s ezt nem tűrték el a többiek. Mindazonáltal ők később fölajánlották, hogy elnézést kérnek, ám ezt a kerékpáros úr kevesli, ő ragaszkodik a verekedő elbocsátásához.

Nem tudok igazságot tenni.

Levegőben van az agresszió, szinte harapni lehet.

Tessenek meghallgatni, hogy beszélnek egymással az autósok. A tízmillió köcsög országa lettünk.

Csak itt, a sétálórészen az elmúlt hetekben három verekedés esett. Pedig ez nem volt jellemző a tájra eddig. És nem a hajléktalanok, koldusok verekszenek, akik egyébként minden nappal többen lesznek, lassan ellepik a környéket, a kerületet, a várost, nem. Vendéglősök, vendégek, sétáló polgárok esnek egymásnak, ököllel, üveggel, bikacsökkel. Érződik, hogy ideges a nemzet. És mivel az emberek a hatalomtól félnek, hát jobb híján egymást verik. Jó vége nem lesz a dolognak. De hát én megmondtam…

Fegyverbe?

– Veszek egy pisztolyt – állít meg a sarkon öreg barátom. – Veszek egy pisztolyt. Tudod, pajtás, nekem megölték három nagyszülőmet, meg az apámat meg vagy ötven rokonomat. És mind hagyták. Tisztelték a törvényt. Úgy lettek nevelve, hogy a törvényt tisztelni kell. Besétáltak munkaszolgálatba, vagonba, lágerbe, ki a Duna-partra engedelmesen. Mert a törvény úgy rendelkezett. Engedelmesen önként a kés alá tették a nyakukat. Hát én nem fogom megtenni ezt a szívességet. Veszek egy pisztolyt legalább. És ha jönnek, mert jönnek, ez már bizonyos, ezt már nem lehet visszacsinálni, jönnek biztosan, akkor én legalább egyet lövök. Legalább egyet. Nem mintha a magam kis piszkos életét félteném, tudod, az asszony meghalt, a gyerekek kinn vannak, és kinn is maradnak mind hárman, énértem meg igazán nem kár, nem is félek, nem azért. Csak mert avval a lövéssel tartozom apámnak. Meg a nagyszüleimnek. Meg a többinek.

– Hülye vagy – mondom neki. – Majd megbeszéljük, ne haragudj, de most sietnem kell. De tisztára hülye vagy – és szaporázok ki a Körút felé.

Száz méterrel odébb újabb cimborába botlom. Hóna alatt furcsás, háromszegletű skatulyát szorongat. Kérdem, mi az.

–Most vettem, itt a sarkon, nyolcezerért – újságolja büszkén –, huszonötről alkudtam le.

Azzal kinyitja a tokot, amelyben egy jókora fekete légpisztoly csillogott.