Regula

Az a furcsa társaság, amelyhez hozzátartozunk, behálózza az egész földgolyót néhány ezer évre visszamenően. Jártunk már nagy könyvtárakban, felfogjuk semmiségünket, mégis szeretnénk életképes, halálunkat is túlélő könyveket a világkönyvtár polcaira tenni. Az írók száma gyorsabban nő, mint az olvasóké, verseny az életben maradásért. Elrejtőzünk, hogy odafigyeljenek a szavainkra, egyszerre vagyunk szemérmesek és szemérmetlenek. Az író titkos világi szerzetes, rendünk: ádáz individualisták világszövetsége. Nincs fölöttünk senki, csak a csillagos ég. Rendek nem változtatják meg minden divatszellővel a regulájukat.

Mivel az elmesélhető dolgok mennyisége végtelenszer nagyobb, mint a megírhatóké, az önkény műve, hogy mit emelünk ki közülük. Ki tudja, hogy mi jut az eszünkbe, és hogy az események közül mit fogunk kiválasztani elbeszélésre, mert nem tudjuk, hogy ki leszünk holnap. A szerző arra törekszik, hogy a szöveg ne legyen könnyen elfeledhető. Munka a halál ellen, ír róla, hogy megszökhessen előle. Gyakorolja a nemet mondás, az elutasítás küzdősportját. Azzal hitegeti magát, hogy szemben a fecsegéssel, mindig lesz igény a sűrűbb beszédre. Érzelmi tornagyakorlat, hidegből melegbe, vágyból undorba, közeledés után jön a távolodás.

Az olvasás hangulati hullámzást idéz elő, megtornáztatja a lelkünket, általa egyszerre tudjuk nézni az életet az akarások és a halandóság nézőpontjából. Az irodalom továbbra is kaland, szembesíti az általánosító közhelyekkel az egyszeri esetet, amelyet a jelentős kereksége avat történetté. Eleje és vége van, mint egy utazásnak. Írva-olvasva közelebb kerülök ahhoz, aki vagyok, és néha sikerül olyat mondanom, amit a többi ember nem tudna és talán nem is merne mondani. Kedvünket leljük képek, fogalmak, tárgyak megmunkálásában, szeretünk barkácsolni. A művészből nem halt ki a gyerek, az alkotás – játék, vaktában dobunk, sugallatra hallgatunk.

Nem a megváltás, hanem a túlélés

Jó olvasni, ha tudom, hogy most valaki kézen fog, és úgy vezet be a labirintusba. Szeretnék megbízni valakiben, és rossz lenne csalatkozni, keresek valakit, aki egybenmásban okosabb nálam, nem mindenben, de a maga ügyeiben mégiscsak, valamiben, amibe beletanult. Milyen legyen a regény? Legyen szigorú logikával megszerkesztve? Vagy legyen olyan, mint a világ, tele véletlennel, esetleges alakulások és találkozások özönével? Úgy repkednek, szállingóznak bennem az alkotórészeim, históriáim, mint az űrhajóban a rögzítetlen tárgyak.

Aforisztikus-epigrammatikus egyoldalasok, önállósított szekvenciák, a sejtésen kívül nincsen átfogóbb összetartó kapocs. Egyszemélyes világnézetemben vendégül látok másokat. Egy darabig tágulsz és bonyolódsz, aztán ereszkedsz, fogyatkozol, egyedül maradsz, és tudsz élni a javaid, az állásod és akár a kedveseid nélkül is. A sorsodat együtt írjátok tőled független események végtelen tömegével. Két-háromezer éves szövegeket úgy olvasol, mintha a szomszédod írta volna őket. Úgy látszik, meg bírjuk érteni egymást tér és idő nagy távolságain át. Mondják, hogy idővel összezsugorodik az agyvelőnk, és a sejtek halódása együtt jár a kíváncsiság apadásával.

Reggelenként még az vagy, aki leszel, este már csak az, aki voltál. Egyébként nem a megváltás a cél, hanem a túlélés. Az alul lévő guggolva is, fél lábon is kibírja, aztán véletlenül sikerül ledöntenie a felül lévőt. A túlélés magában foglalja a körülmények ideiglenességét. Végül, persze, a halál győz. Túlélni a halálodat? Nem könnyű. Az eltökélt haldokló feladja, az élettől már sikerül undorodnia. Aki komolyan átadja magát a megváltás keresésének, undok ragacsként fogja fel az egész ittlétet. Az irodalmi romantikák nézőpontjából az élni akaró nevetséges.

Mikor hazudtál és mikor nem?

Olvasom az újságokban a gyászjelentéseket; a halálok sokasága olyan, mint a szilvaszedés roskatag fáról. Nézem a kollégák öregedő arcát, hallgatom beszámolói kat az urémiáról, agyvérzésről, daganatról. Megtettem, ami tőlem telt, meglátogattam egyiket-másikat a kórházban, de nem vittem túlzásba a háborgást, ha ez a nagyszerű ember addigra meghalt, mire megint illett volna meglátogatnom. Szépeket tódítottunk a halottról, hogy aztán könynyű legyen elfelejteni. Néha kóbor alakként előjön, és a barátok egy kicsit úgy ragaszkodnak hozzá, mint a vagyonukhoz, melengető emléke egy emberöltő után odavész.

Egyik legjobb tulajdonsága, hogy már nem tud hazudni. Te sohasem hazudtál? – kérdez a lelkiismeret démona. Írásban sosem, élőszóban igen. Gondoljunk csak a szerelmi rajongás és hűtlenség beszédére. Vagy a rendőrségi kihallgatásokra. Szerzőként nem, úgy nem hazudtam. Ami tőlem megjelent, azt mind a magaménak tekintem. Annyira voltam értelmes és ostoba, mint maga a szöveg. Regényváros-építéshez nyugalom kell; fölteszem, hogy a munkám előbb-utóbb napvilágra kerül, az sem baj, ha csak azután, miután én magam már eloszlottam a napvilágról.

Az ember, ha nem is próbál felülkerekedni a halálon, de legalább enyhítené a vereséget, lefarag, lealkuszik valamennyit a teljes eltűnésből. Ha elkerülhetetlen is, ne legyen muszáj egészen meghalni, egy kis részünk még élhesse itt a világát. A gyerek állapotából indulok ki, és oda érkezem vissza; a felnőttség mind szellemileg, mind testileg hosszabb-rövidebb magaslati provizórium.

Ezek legalább voltak

Tél végi, tündöklő égbolt alatt az erkélyen fel-alá járva egy hetvenhét éves embert kérdezgetnek. – Jó volt? – Jó volt. – És a rossz? – Abban is volt jó. – Reggel nem habozom kinyitni a szememet. A nekem kedves lényeket gyarlóságukban szerettem olyan tulajdonságaikért, amelyeket lehet jónak is, rossznak is mondani, de a szeretet – jónrosszon túl – éppen ezekhez tapad, mert ezek legalább vannak. Múltam eseménye független tőlem, csak éppen tudok róla valamit. Enyém is, másé is, tőlünk függetlenül úszkál a rohanva álló időben. A többiek életrajza is velem marad. A jelen nem gazdagabb, mint a múlt, mert ez a pillanat egy másik pillanat múlva már múlttá lesz.

A jelen illúzió, a múlt elvi határa, választóvonal a sötétség és a világosság között. Ami tegnap volt és ami tíz éve, az éppolyan hallucináció, mint az, ami akkor történik ebben a szobában, amikor nem vagyok itt. Ebben a szobában jelen vannak mindazok az események, amelyek itt megtörténtek. Ami velem és egy halott baráttal történt egy azóta lebontott házban, az hol van, és kié? Minden tér, minden szoba hihetetlenül zsúfolt, itt van egymás hegyén-hátán minden párbeszéd, szeretkezés, látogatás, szakítás, itt van minden itt elgondolt gondolat. Mindaz, ami megtörtént: múltbeli valóság, másképp annak sem volna értelme, hogy bármilyen értelemben valóságról beszéljünk.

Hogyan lehet egy szenvedély valóságos? Vágyódó és gyanakvó képzelődéseivel együtt, vagy sehogy. Mi a valóság egy szenvedélyből? Amit mások megfigyelhetnek? Ez talán megfelel egy tudósnak, de csak mosolyt érdemel attól, aki a szenvedélynek történetesen a viselője. A szenvedély átmegy rajtunk, és használ bennünket, itt van, a teherhordója vagyok. Mi az, ami egy féltékenységből, egy elragadtatásból, egy vallásos tapasztalatból, egy rettegésből, egy bosszúvágyból látszik? Elég kevés. És kinek látszik?

Csak mindig túl?

A megváltás, a forradalom holista túlzás. Az emberek nem kérték, hogy megváltsák őket. Valami segítség nem árt. A szenvedőről mondják, hogy megváltás volt számára a halál. A kötelességeimtől engem nem lehet megváltani. Papi beszéd: az itteni élet leszólása és a másvilág ígérete. És ott is egy újabb másvilágé? Csak mindig más? Nem hagytam az eszközöket a fejemre nőni, és nem tudtak legyőzni a kondíciók; csak a magas kor támad. Hagyom kanyarogni a figyelem szálát, majd kiderül, hogy a folyó hol ás medret magának. Az anyag megmutatja magát, és elmondja, hogy mi akar lenni. Csak utólag tudhatom meg, pillanatnyi felvillanásokra, hogy mit akartam. Ugyanazt írom, de többféleképp nevezhetem, munkanapjaimból előáll az alapanyag, amelyet új kompozíciókba sűrítek.

A szöveget, ha rossz irodalom, nem menti meg, hogy jó politika. Számomra a cselekvés dekoncentráció, a munka nem cselekvő nyugalmat és szemlesütést kíván. Gyerekkoromban azonban úgy döntöttem, hogy a családomat, a barátaimat és önmagamat meg fogom védeni. Meg kellett erősítenem magamat, hogy minél kevésbé legyek kiszolgáltatott. Ha nincs anyagi függetlenséged, és nem tudod eltartani a családodat, így gondolták nagyapáink, akkor senki vagy. Nem szeretem azt a bölcselkedést, hogy az ember azt kapja, amit megérdemel. Az unokahúgaim nem érdemelték meg a gázkamrát. Miért nem voltunk számosabbak, erősebbek? Nem voltunk. A gyenge csak a saját megerősödésére számíthat, nem az erősekre, vagy éppen senkire sem.

Egyistenhitek dilemmája

Nekünk a következetlen a családias. Teória helyett irodalommal próbáljuk megérteni a világot. Világnézetünk minőségi és tudománytalan, elvszerűen egyszeri, személyiségünk meghosszabbítása. Ha rossz voltam, akkor rossz voltam, ha jó voltam, akkor jó voltam. A jövő nem tartogat se hálát, se büntetést, az a hála és a büntetés, amit cselekszem. Ahogy öregszem, kevésbé állom a nagy szavakat, a sértődést és azt a sok ostoba tettet, amelyek előbbiekből következnek. A bolondság szeret meghatódni magától, imád dicsekedni, és a nagyzolás a közege. Hogy a mindenhatóság és a jóság összebékítése pedagógiai illúzió? Mi tagadás, csakugyan. Irónia: látni az erkölcs magányát, pucér kivetettségét. A világ megszelídíthetetlen, de egy barlangzugban tüzet rakhatsz.

Tekintsük a virágzást és a jégverést egyaránt isten szempillantásának?Hét rabbi Auschwitzban vallási bíróságként kötelességmulasztásban marasztalta el az Örökkévalót. Isten az élet és a halál teremtője, maga az élet és maga a halál. Ha mindenható, akkor rossz is. Ha jó, akkor nem mindenható. Ha nem mindenható, akkor kolléga, költő, jó és rossz küzdelmével megverve. Ő az ellentét maga, élet és halál egysége, az ember vágya és a lét szelleme. Az ellentét arra való, hogy ne lehessen megoldani. Isten benne van a védekezőben, gyanítható azonban, hogy a támadóban is. Nem tudunk lemondani arról, hogy összekapcsoljuk ezt a két istenarcot, a sorsét és a szeretetét. Ez a monoteizmusok megoldhatatlan dilemmája.

Isten hozott a túlvilágba

Az én és a világ szembenállása valójában az én szembenállása a halált is tartalmazó valósággal. Az én: folytonos bizalom, hogy talán megúszhatjuk. Az énhez képest a test is külvilág. Csak ez marad meg igazi ellenfélnek, a tény, hogy el kell múlni innen. Az alapvető fikció a halhatatlanság. Kilépni tér és idő korlátjai közül, ez a föltehető másvilág célja: hogy majd a lélek ugyanoda jusson el, mint ahonnan elindult. Ez az értelme a felismeréseimnek, hogy máris a túlvilágban élek, és hogy ezt akarom, ezt, ami már megvan. Most egy mély lélegzet, nincs más dolgom, csak ez: bal, jobb, bal, jobb! Megyek, bicegek, el innen, oda, és azon is túl.

Megyek csak azért, hogy a lábam munkában legyen, meg hogy a mozgásképes test odébb mozduljon. A dolgok ott maradnak az időben, megtörténtek. A számlát kinek-kinek önmagával kell elrendeznie. A sok muszáj kicsit megszorongat az alagsori irodámban, fenn meg a családnak kellene egy kis meleget adni, Zsuzsi fölé hajolni, a fiaimat nézni, ahogy a betűket formázgatják, vagy a kártyakeverés ügyei körül veszekednek, vagy varázstollal a barna színből pirosat csinálnak. Bírom, ha korombeli ismerős jön, mint tegnap ez a kedves norvég kiadó, aki most fog nyugalomba menni, végigtekintettük a pompás írószörnyeket és géniuszokat meg a kiadói szakma már halott nagyjait.

Elmondta, mennyire nem sikerültek az olyan esték, amikor zsenik ültek egy asztalnál, mert nem volt eldöntve, hogy ki a zseniálisabb. Két macska nem fér meg egy zsákban. Ha valamihez hűséges voltam, akkor a papírpocsékoláshoz. Sok testületbe belekeveredtem, de mindből kimaradtam, akár méltó formában, akár csak úgy, hogy nem jelentkeztem többé. Kaptam szidalmat és goromba fenyegetést, zsidózást és hazaárulózást eleget, akár egy akasztófára elegendőt is kaptam a nagy hazafiak könnyebbülésére. Mindig voltak okoskodó fajankók, akik holmi szent eszmék védelmében, ha csak rám gondoltak, megfájdult a fejük, vagy rájuk jött a szükség.

Nem kell abbahagyni a lélegzést

Éjszaka nagy eső volt, északi szél fúj, lengeti a szemközti fenyő koronáját, elhajlítja a fűzfát és a nyírfákat, körmozgást kavar a diófa lombozatában, s mert nem lehet mindig egy irányba elhajolni, vissza is kell húzódni azután. Bent a verandán Jutka olvas, könnyű átkarolás után gyors kibontakozás, visszatér a könyvéhez. Ma lesz egy csöpp ideje, amikor a mieink a szomszéd gyerekekkel együtt misére mennek. Ebédnél tudósan bólogatnak, hogy Jézus Isten fia volt, és megölték. De mit művelt az Isten, milyen bűnt követett el, hogy a fiát megölték? Jutka azt mondja, hogy minden vallás egy másik történet. Azután szóba kerül a jom kippur, Józsika hozza szóba, tudod, papa, amiről az autóban beszéltél, hogy gondolkodni kell, hogy gondolkodni kell a halottakról meg a bűnökről.

Szóba hozom, hogy lám, a szomszédék milyen szépen összejönnek a környékről. Élvezettel szemlélem a család hatalmát, hogy mindnyájukat körülölelő intézmény. A mi családunk szerteszóródott különböző országokban és kontinenseken. Jutka megjegyzi, legfőképpen a másvilág nevű kontinensen. Belekeveredtek a Túlvilág Tours társasutazásaiba via Birkenau. Jutka néhány szabad tízpercében olvashat történelmi munkákat, most éppen a zsidók szerepéről a magyar gazdaságban, recenzálni fogja ezt az angol nyelvű tanulmánygyűjteményt. Kényelmetlen téma, a többség kerüli. Lakások, amelyeken az elmúlt években átúsztam, mintha ismeretlen oldalról megvilágított üvegmedencék lennének.

Mennyire tartoztak hozzám, és én mennyire tartoztam hozzájuk; és úrnőikhez? Különböző földrészeken és városokban szerettem felkelni még alvó nők mellől, és átmenni a másik szobába. Különböző hajak borultak a párnára, vörös, szőke és sötét hajak. Vonaton Hegymagas felé, frissen bevetett, barna szántóföld, amit látok, az mind az enyém. Amúgy nekem semmi sem kell, és ha abbahagyom a lélegzést, még az ágyamból is kiraknak. Köszönetet mondunk a szerzőnek és a kiadónak az előzetes közlés lehetőségéért.

FOTÓ: KOVÁCS BENCE