Anyám táskájában mindaddig, amíg kezét szorítva jártam mindenfelé, boltba, ismerőshöz, fogorvoshoz, azaz még egyedül nem, tehát tízéves koromig, nedves, zsebkendőnyi frottírtörülköző volt rendszeresítve, gyengén szappanozva, és egy másik száraz, kezet tisztítani, ha sor kerülne valami falatra (kiflit majszolni, nyáron fagylalt), a villamoskapaszkodó bőrre tapadt piszkát, a millió kórokozót eltávolítani.

Anyám csak azért nem állt elő oktatólag Semmelweis Ignác tanulságos históriájával, mert abban a felhőtlen életkorban úgysem tudtam volna mit kezdeni a tudományt fordító esettel, boncteremmel, gyermekágyi lázzal, de megértettem, mosatlan kézzel nem nyúlunk semmi ételhez, punktum.

Apám, aki faluszéli poros mezők vidám gyermekkorát hordozta emlékeiben meg a szülői ház konyhájában, a magas hokedlin volt nagy fehér vizesvödröt, iváshoz nyeles merítővel, továbbá a két nagy lavórt, este a testvérekkel váltva mosakodni, látva anyám kis törülközőit, mosolygott, de csak ritkán tett hangos megjegyzést; ez azért túlzás.

Apával a Váci utcában.

Nézzünk körül a városban! Ezt aztán ritkán. Most volt ok: az új Erzsébet híd. Mutatták a tévében az avatást. Sokan útra keltek, közelről megnézni.

Apa és én kettesben, ez fontos volt. Ha már vasárnap délután futballmeccsre nem jártunk, nem volt szokásunk, pedig tízezrek, inkább anyával hármasban vendégségbe, a háziasszony túrós pitéje agyondicsérve, férfiaknak stampedli Portorico rum vagy házi bor, ki mit választott, máskor múzeumba, zenekari hangversenyre, vagy apával férfiasan összekacsintva valami tagadhatatlanul fölöslegest vásárolni, nem nagyon szükségest, könyvet, gyermekrajzhoz vázlattömböt, satírozni puha grafitceruzát, és barkácsbolt polcairól pihentető kézművesség kellékeit.

Megnéztük a hidat, feléig gyalogoltunk, hát gyönyörű.

A záróakkord; meghívlak ebédre fiam, vagy fizetsz te? (apa tréfálkozik), édesanyádnak mondtam, ma ne főzzön, ő ragaszkodott, majd estére megesszük. Hazafelé, a tizenötös autóbuszról a nagykörútnál leszálltunk, nem utaztunk a végállomásig, az Élmunkás téri Szent Margit-templomig.

Apa, a gondos, méretes pántos válltáskát cipelt, látod, milyen praktikus, ebben sok elfér, ezúttal egy asztali vajtartó, a műanyag konyhafelszerelések boltjából, oda, apa sosem mulasztotta el, ezúttal is benéztünk, két apró lámpaizzó, zsebteleppel, ez mindig pótlandó, tűzifáért a sötét pincébe jártunk, hamar lemerült.

Népbüfé, vagy bisztró.

Ez volt választható, ha nem abroszos, pincéres ebédre vágyott az ember, arra úgyis kevéssé telt, inkább ünnepekkor, vagy vidéki rokon, ha feljött Pestre, városnézés, Margitsziget, végül kisvendéglő. Világbüfék egyforma sokasága, amibe ma úton-útfélen botlani lehet, akkortájt még itt nem volt, de ha megéheztél, leltél akár meleg ételt is, önkiszolgálva, kezedben tányérral kerestél üres asztalt, repedezett lapját néha sávban nyomos, vizes ronggyal áttörölték, szóval le is ülhetett az ember, rántott hús, pörkölt és a főzelékek (ha hússal, szafttal; drágábban /naná/, úgy mondták: feltéttel).

Egy körút sarki étterembe tértünk be, durva keverék szag: pirított hagyma, sör, bor és cigarettafüst. Az előtérben csővázas magas pultok, sietős, állva étkezőknek.

Az étlap még éhesebbé tett bennünket, sorban álltunk, nemsoká kézbe kaptuk a választott ételt, apa kolozsvári töltött káposztát, én eredetileg tökfőzeléket akartam, de apa lebeszélt, ne már. Valami ’módra’ volt, már nem emlékszem.

A pénztár előtt voltak kirakva az evőeszközök, külön-külön dobozban a villák, kések, kanalak.

Ez utóbbiak nyelükkel lefelé álltak. A kanalaknak tehát a fontos fele, amivel a levesből merítünk, amit szájba veszünk, fölfelé kandikált. Azt kellett megragadni, két ujjal kiügyetlenkedni a többi közül. Mint valami sűrű csokor, a kanalak nyele a virágszár.

Apának azért ez már szúrta a szemét. Szólt a pénztárosnak, ez uram nem higiénikus, az a vállát vonogatta. Apa az üzlet vezetőjét kérette, az kisvártatva előkászálódott, apámra vigyorgott, és egyetlen mozdulattal megfordította a kanalakat. Így megfelel? kérdezte gúnyosan. Morogva ment vissza távoli irodájába, jó, hogy egyeseknek csak ez a problémájuk. Apa odasúgta, mindenki összefogdossa, előttünk is valaki válogatott, néhányat ujjai közé vett, aztán visszacsúsztatta, lehet, hogy vizes volt, vagy rászáradt ételmaradékos.

Onnan kezdve tudtam, étkezdében a tisztaság alapja, lényegi mutatója, miben az egész üzem fegyelme tükröződik, hogy a kanalak nyelükkel fölfelé vagy lefelé vannak a pulton elhelyezve.

Már az egyetemi menzán, az Üllői úti Aranyfácán önkiszolgáló étteremben, ahol déltájt a legjobb csajokkal lehetett, mintha véletlenül, egy asztalhoz ülni, szóltam; kérem szépen, a kanalak! Ott sem volt másképp, mint apámmal először; megmosolyogtak, de mindjárt el is magyarázták, több fér így egyetlen tartóba, különben is, ne tessék kényeskedni.

Később, első orvosi évem harmadik hetében a kórházi étkezdében már leálltam az ételosztó szakáccsal, feltartottam az éhes sort, rám is szólt egy idősebb doktor, haladjunk, öregem. De elértem, amit akartam. A kanalak megfelelően lettek ebédhez kikészítve.

Évtizedek múlva, ha barátokkal voltunk, és kifogást emeltem, kuncogtak, megsértődtem, ez apámra emlékezés, aki idős korára már csak legyintett mindazért, amiért korábban éllel hangját emelte, de ezt az egyetlent ugyanúgy kifogásolta.

A helyére álltam hát, vitatkoztam, érveltem, még panaszkönyvbe is írtam. Az én korosztályomat nagy nemzedéknek nevezik, mindazonáltal, a mesélt nagy ívű forradalmiság egyáltalán nem volt jellemző (vagy rejtezett észrevétlen), az én lázadásom is csak evőeszközfronton érvényesült. A kanalak ügyében gát nélkül és szokatlanul bátor voltam, lám csak.

Néhány éve azt a bizonyos körúti bisztrót fél évre bezárták, végre kapitalizmus!, magánkézbe került, átalakították, de a helyszűke nem engedett száznyolcvan fokos változást, minden maradt a helyén, a kiszolgálópult, a pénztár a ruhafogasok, de az egykori bútorok szemétre vetése után csillogó dizájnos berendezést hoztak, a falakon a részletes étel- és árjegyzék, e fölött az ötvenes évek Amerikáját idéző hajlított fénycsődíszítés, égszínkék Cadillac, lófarkas lányokkal.

Szóval remek lett, illatos tisztaság, egy takarítónő kötényes-pántos ruhában szüntelenül körbejár, a legkisebb piszkot is eltüntetni, asztalt száraz-fényesre dörzsöl, egy félreeső sarokban két kanapé, előttük asztalon napilapok, ha valaki étkezés után úriasan megpihenne.

Majdnem lehetetlen volt dönteni, sűrű étlap, annyiféle az étel, istenem, micsoda fejlődés. Kolozsvári töltött káposztát vitt tálcáján az előttem levő, meghatódtam, de fontosabb dolgom volt, az evőeszközöket szemügyre venni, a kanalak hogyan vannak rakva.

Géppel csomagolt, két végén zárt celofántasakokban álltak rendben, krómozott fémkés, villa, kanál egybefogva. Megdöbbentem. Mit fogok én most már akkor itten szóvá tenni? Egy csomagot kézbevettem, az utcai fény felé tartottam, megnéztem alaposan, vadonatúj volt vagy kifogástalanul tiszta, kérdezte is a mögöttem levő, nem tetszik akkor?... Ocsúdtam gyorsan, fizettem és hamar helyet találtam.

Nem sorolnám, mit választottam, lényegtelen, de fontos említenem, ugyan a tányért tisztára ettem, alaposan jóllaktam, de valami mégis hiányzott.

Valami fűszer.

Valami élet.

Valami minden.