Este érkeztek meg a városba, már sötétedett, amint berobogtak a Magyar-kapu alatt Kolozsvárra. Az ifjú, bajszos, vézna férfi a fiatalasszony felé fordult, megfogta puha kezét, és azt mondta neki lelkesen:

– Kolozsvárott vagyok, s még mindig azon töröm fejemet, hogy csakugyan itt vagyok-e vagy sem? Annyiszor indultam már ide s fordultam ismét vissza útközben, hogy végre örökös obsittal küldtem el a reményt, e városba valaha eljutnom. Annyi bizonyos, hogy Koltóról eljöttem, vagyis tulajdonképpen eljöttünk, igen eljöttünk, hála istennek… de jól megértsük egymást: nem azért hála istennek, hogy Koltóról eljöttünk, hanem azért, hogy eljöttünk, TÜNK; röviden szólva, hogy már nem magam utazom, hanem másodmagammal, tudniillik az én kedves kis feleségecskémmel. Ah, csak szép az, ha az ember világosan és röviden tudja magát kifejezni!

Az asszonyka, aki az egész utat végigaludta, álmos szemekkel nézett férjére:

– Vajh’ mennyit utazhattunk, Sándor?

– Koltóhoz Kolozsvár kétnapi járóföld, legalább azon esetben annyi, ha az embernek oláh kocsisa van; különben kevesebb. Útba esik Dézs a Szamos mellett és Szamos-Újvár, az örmények Jeruzsáleme. Csinos két város. A vidék nagy részben unalmas, egyforma, de van egy fölséges kilátás, melyért magáért is méltó ez utat megtenni. Ez Nyirestető. Egy pár órahosszat megy az ember fölfelé, s midőn fölér végre a hegy tetejére, olyat lát, melynek másáért ugyancsak elballaghat, míg megleli. Előtte keletre, délre és nyugatra szabad kilátás, majd a végtelenig a bércek teteje fölött, melyek, mint három, sorba állított óriások állanak ott: az első sor zöld, a második sötétkék, s a harmadik, a legutolsó, világoskék egyenruhában. Ez óriások és Nyirestető között mélységes völgy, melynek fenekén a csillogó, kanyargó Szamos, mint egy odafagyott villám.

– És Sándorom, jó lesz itt nékünk? Tetszik magának ez a város?

– Ha Pestre megy az ember, a várostól már néhány mérföldnyire szinte szemlátomást változnak az emberek, tárgyak, még úgyszólván a levegő is. Nem így Kolozsvár környékén, itt semmi sem veteti észre, hogy egy ország fővárosához közeledik az utas. Tőle csak valami félórányira kezdődik némi mozgalom, egy-egy elrobogó hintó, vándorlegények s hetivásáros oláhok, kiknek 99/100 része holtrészeg. Midőn beértünk Kolozsvár külvárosába, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam: apró parasztházak s az utcán feneketlen sártenger. De most, amint berobogtunk a Magyar-kapu alatt a városba: megváltozott a világ, s nagyot lélekzettem örömömben, hogy istennek hála, csalódtam. Benn valék a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka Kolozsvárban!

Sándor és Júlia mámorosan gyönyörködtek az egyre sötétebb kincses városban az utazóhintó ablakán kitekintve. A kocsi hamarosan begördült a Biasini fogadó kapuboltozata alá, és a kerekek dübörögve, csattogva gurultak végig a gömbölyű kőkockákon. A hintó a kerített udvar közepén megállott. Langyos őszi este volt, október 21-e. A Királyhágó felől friss, lendülő szél fújdogált, és a felleges égboltozaton egy-két kis csillag bujkált.

A Biasini akkoriban a legelőkelőbb szálláshely volt Kolozsváron. A tulajdonos, a talján Gaetano Biasini vívómesterként került a városba, később megvette a Szacsvay fogadó épületét, és szállodává alakította. Az épület földszintjén kávéház és étterem működött, és itt volt a Pesttől Bukarestig közlekedő gyorskocsi-járat állomása is.

– Látja még a csillagomat, Júlia? – kérdezte a hintóból kiszálló Sándor a feleségét, miközben a nőt a magas lépcsőn lesegítette.

Júlia halovány, kövérkés arcát az éjszakai égboltozat felé emelte.

– Látom. Mindig látom a maga csillagát! – mondta csöndes, rajongó hangon.

Sándor (aki bő köpenyegbe volt burkolózva, és fején kis, gomba alakú kalapot viselt) követte az asszony tekintetét az égboltozat felé. De ő csak siető fellegeket látott odafent a magasban, és azt mormogta:

– Setét sugallat bánt engemet, Júlia! Rossz előérzet...

– Ne mondjon ilyeneket, Sándor! – rebegte az ijedt asszony.

– Most pedig ennünk is kell valamit, mert hiszen kegyed bizonyára éhes.

– Nem, én nem vagyok éhes. Mióta magát szeretem, hőn, azóta nem érzek én sem éhséget, sem szomjúságot.

A köpenyeges poéta, Petőfi Sándor gyöngéden az étterem üveges ajtaja felé tuszkolta a fiatalasszonyt. Odabévülről teljes sötétség látszódott, majd hirtelen gyertyavilágosság áramlott kifelé. Beléptek, de a hosszú asztaloknál senki sem vacsorázott.

Minden szem kíváncsian fordult a belépő idegenek felé, akik az imént a gyorskocsival megérkeztek. Minden szem: mind a kettő. A lompos cselédleány lámpással jött elő a konyhából. A fehérnép talán még sose látott ilyen eleganciát: az idegen hölgy ruhája a legutolsó pesti divatlap közlése alapján készült. Júlia ragyogó szépségétől, kábító tekintetétől és a finom körökben szokásos arcszínétől csaknem megszédült a cseléd. A pesti hölgy haloványsága jó festéktől eredt, és szemének nagyságához és tüzességéhez köze volt a kínai tusnak. Ám a hölgy kíséretében levő férfiú is egyike volt a legszebb, legideálisabb férfiaknak. Hullámos, barna haja oroszlánsörényként omlott hátra homlokából, és fényes, ápolt bajuszából piros ajak csillant elő. A szeme bánatos és komor volt. Az orra egyenes, fér fiasan nagy.

Sujtásos, nyitott atillája alatt kihajtott gallérú, puha ing.

A cseléd hebegve adta elő a vendégeknek, hogy Biasini úr éppen tegnapelőtt lehelte ki buzgó lelkét, s a vendéglő meg a szálloda működése ezért átmenetileg szünetel. A szakácsnőt is hazaengedték, a család is gyászol, mindenki elment, őt meg az apját hagyták hátra, hogy vigyázzon a házra.

Sándort meglepte a hír, és tudta, késő este már nincs értelme más szállás után kutatni.

– Szobát s valami élelmet azért kaphatunk, úgy-e, virágom?

A cseléd bevallotta, a váratlan éji vendégekre felkészülve egy szobát azért elkészített, kitakarított s a dunna is rendben van. Főzni pedig ő is tud, ripsz-ropsz, percek kérdése az egész.

Leültek, s míg a cseléd elszaladt borért, az ifjú pár mély, borongó hallgatásba mélyedt. A bajuszos dalia csöndesen elgondolkozva nézegetett körül a félhomályos szállóban, ahol a falakról megkopott, vaksi tükrök és homályba borult képek pislogtak alá. A lámpa fénye leghatározottabban egy osztrák generálisnak a mellképét világította meg, aki mintegy uralkodván az egész termen, a középső falon függött.

A leányzó végre előhozta a bort karaffában a pincéből, és az asztalra helyezte. Sándor szomorúan öntött a bornyúmáli szőkéből. Ám csak az első kortyig kísérte őket a mélységes szomorúság. Júlia végre elmosolyodott, villogó és erős fogai voltak, és bár Sándor sosem volt iszós fajta, most ő is szájához emelte a poharat.

– Emlékszik-e, Júlia, mikor Nyíregyházán, a Márkus uram vendégfogadójában rántott csirkét rendeltünk vala? „Tessék a fejét, Júlia. Tudom, hogy kegyed szereti.” Éppen ezt mondottam.

A fiatalasszony gyöngéden mosolygott.

– Mire én azt válaszoltam: „A püspökfalat, Sándor, önre vár, mint a püspökfalatok barátjára.”

Jóízűen és bőségesen ittak, mint egészséges, fiatal emberekhez illik. Az asszony egy hajtásra megivott egy nagy pohár hegylevét, és halkan, elismerőleg mondta: – Itt jó bor van.

– Jobb, mint a debreceni homoki bor –felelte Sándor, és a cseléddel friss kancsót hozatott. Mialatt pipáját tömögette, intett újra a leánynak.

– Aztán mondjad nékem, galambom, mit lehet itten vacsorálni máma? – kérdezte Sándor, hangjában huncut szeretettel. Semmiképpen nem kívánta megbántani ezt a lomha székely lepkét, hiszen rajta állt vagy bukott az estebédjük.

– Csak azt, uram, amit én is el tudok készíteni.

– S mi légyen a te tudományod, babám? Rántott csirkéhez értesz-e?

– Hát az nincsen, kérem. Mert szakácsnő sincsen, aki elvágná a jószág nyakát. De mind sorolom, miket tudnék a nagyságos úréknak főzni.

– Sorold hát, de izibe, mert farkasok üvöltenek a gyomromban.

– Elsőnek is: beletett puliszkát.

– Hát az meg miféle koszt? – kérdezte Júlia, aki azt hitte, jól ösmeri az összes magyar ételeket, hiszen Sándor megvette neki Zelena Ferenc „Minden háznál használható közönséges és legújabb nemzeti szakácskönyv”-ét, annak is 4. kiadását,melyet Werfer Károly adott ki 1846-ban Kassán.

–Másfél kupa sós lobogó vízbe –magyarázta a cseléd – két kezünk közt beleengedünk egy kupa szitált puliszkalisztet a víz közepébe, ahol kis hegyes dombocska képződik belőle. Hagyjuk jó fél órát főni, s a körülte fövő vizet közben fakanállal fölhajtogatjuk a lisztre, nehogy kifusson. Ekkor, ha van, egy szalmafonat vagy vastag törlő közt fogva ölünkbe vesszük. Kis székre ülve a kavaróval jól elkavarjuk. Ha talán igen kemény, egy fazékban előzőleg letöltött levéből öntünk hozzá, de csak akkor, mikor kavarni kezdtük, mert később nem lehet. Ha meg van jól kavarva és nem csomós, fakanállal lehúzzuk a keverőről, s a fazék széléről és mind összehalmozzuk, s tűz elé állítjuk, míg egyet szusszan, s akkor a lapítóra borítjuk és kész a fölszeléshez.

– Gulyás esetleg vagy perkelt? – kérdezte gondterhelten Sándor.

– Az nincsen. De ajánlom a túrós puliszkát. Az előbbileg főzött és kiborított puliszkát egy nagyobb lapítón szétnyomjuk úgy melegen, vizes kézzel. Minél széjjelebb nyomjuk, annál rétesebb lesz, és a túrót szétosztjuk rajta, s azután föltűrjük henger alakban. Pár percig letakarva hagyjuk, s azután puliszkavágó cérnát téve melléje, kész a szeleteléshez.

– Borjúpaprikás? – szólt szinte könyörgőn Júlia.

– Hát, azt nem is tudom, micsoda... Hacsak nem a növendéktokányra teccenek gondolni... De jobb annál a haricskapuliszka, higgyék meg! Az, kérem, csodás. Mindig úgy főzzük, mint a beletett puliszkát, csakhogy valamivel több fövést és vizet igényel. De ha ez nem jó, hozhatok éppen eresztett puliszkát is. Már csak, hogy nehogy azt mondják majd a gazdasszonyomnak, hogy nem volt választék, mikor én őriztem a házat. A lobogó, sós vízbe kézzel eregetjük bele a lisztet folytonos kavarás közt, addig, míg elég sűrűnek gondoljuk. Azután is mindig kavarjuk, de nem levéve a plattenről, amíg teljesen megfőtt. Akkor, ha tejhez akarjuk tálalni, egy tésztás tálba meleg vízbe mártott kanállal gombócokat rakunk belőle.

– Kolbász vagy sódar? – kérdezte most Sándor.

– Az megüli a gyomrot éjszakára, bikákkal teccik álmodni. De csinálhatok éppen berakott túrós puliszkát is. A formát kikenjük zsírral vagy írós vajjal, s alól teszünk egy réteg morzsolt túrót, erre vizes kanállal kiszedett puliszka, és ismét túró, amíg telve lesz. Ha a túró nem elég zsíros, az összerakásnál megzsírozzuk az eresztett puliszkarétegeket. Azután sütőbe tesszük, s ha átolvadt, kiborítjuk. A haricskapuliszkát többnyire csak túróval rakjuk össze, és mivel szíjasabb, több túrót és zsírt adunk hozzá összerakásnál.

– Esetleg valami egyéb? Hal? – esdekelt Júlia.

– Jaj, kérem, naccsága, mi nem eszünk halat, mert régen, még gyermekkoromban olyan szegények voltunk, hogy a patakból kiettük a halat. Akkor megundorodtuk tőle. De van töpörtyűs puliszka. Éppen úgy rakjuk össze, mint az előbbit, csak meleg töpörtyűvel.

– Valami édesség esetleg? Fánk, csőrege, rétes? – így Sándor sápadtan.

– Ejsze, van. Szilvaízes puliszka. Előbbileg, csakhogy szilvaízzel rakjuk össze.

Ekkor Sándor már nem tudta magát türtőztetni, és gyönge öklével az asztalra csapot: – Mit nem beszél ez a székely? Az istennyila ütné meg! Hát nincsen valami magyar ínyhez rendelt tisztességes étek, mint kaszás lé, rostélyos vagy hajdúkáposzta?

– Csillapodjon, Sándor, az Isten szerelmére, és ne vegye szájára többé hiába az Úrnak nevét – fogta meg karját Júlia.

– Jaj, ne legyen mán mérges a méltóságos úr – ijedt meg a lány –, hát még végig se mondtam az egészet. Tudok még bálmost, aztán bálmost bivalytejből meg bivalytejfölből, törökbúzakását hideg tejhez vagy törökbúzakását káposztalében...

Azzal Sándor elveresedett, csaknem szétpukkant mérgében. Megkérdte még, hol a szoba, és felpattant, fogta Júliáját, indultak az emeletre, végül csak annyit mondott: „Nyugovóra térünk!”

A lomha lepkét későbben az apja, a puliszkát majszoló, fogatlan, öreg székely faggatta, mit akartak a váratlan vendégek. A lánya azt felelte, szerinte ezek valami pesti úrinépek, a férfi elég csenevész, ám a fehérnép az olyan, mint a dögleni való pipe, de mindkettőnek tele van a feneke sózott mogyoróval, s jó dolgukban sehogyse kapják, mit ennének. Pedig vagy száz ételt is felajánlott nekik.

Szokatlanul meleg őszi éjjel volt. A nagy ágyból, melyben a nászutasok feküdtek, a nyitott ablakon keresztül Sándor éppen a kolozsvári csillagos égre látott.

– Setét sugallat bánt engemet, Júlia! Rossz előérzet... – szólt ekkor Sándor.

–Mi baja, édes uram? Tán az éhség nem hagyja nyugodni?

– Hol azt látom a csillagokban, hogy valaki keresztüldöf engemet valami hegyes szerszámmal, hol meg azt, hogy nővé leszek egy nagy, sivár, hideg, fehér tájban.

Sándor teste valósággal reszketett, szája ellilult. Júlia felkelt, jól betakarta a dunyhával a férjét. Mikor becsukta az ablakot, látta, hogy a Biasinival szemben, a Külső-Torda utca túloldalán, a hitvány ereszen acélkék pápista varjúk gubbasztanak éberen.