Ez a mi kis országunk. Itt, amije a miniszterelnöknek van, abból másnak is jut. Ha hátfájása, akkor hát hátfájása. Bár ebből talán már mi sem kérünk, mert ahogy az országvezető szólásra emelkedett, megmerevedett: a mozdulat befejezetlen maradt, se felállni, se a székébe visszahuppanni nem volt képes – mintha kimerevítettek volna egy képet. Ott görnyedt a parlament közepén, és anynyi nagy szónoklat, oly sok késhegyre menő vita után, a legnagyobb bölények egyikeként, tengernyi vita tudásával fölvértezve, most valahogy fogalma sem volt, hogy mit mondjon.

Frakciója egymás hegyén-hátán tolongott, hogy valahogy a segítségére legyen. A parlamenti titkár tolakodott hozzá a legközelebb, mert így biztosan bekerül a televízióba, aztán egyszer csak megtorpant, mert abban a pozícióban, amelybe merevedve a főnökét látta, fölismerni vélte azt a testtartást, amelyben ő végigállta egész eddigi életét. Eszébe jutott, hátha mégiscsak tudna érdemben is segíteni, hiszen ha valamiben, akkor ebben a görnyedt, hajbókoló állásban már komoly tapasztalata van.

Miniszterelnök úr, mondta a kormányfő fülébe súgva, próbáljon mindenkivel kedves lenni, mosolyogjon, ha így tesz, akkor a végén ki fog egyenesedni, nekem eddig ez mindig bejött. A tömegben föltűnt az ellenzék talán leg ismertebb politikusa is. Ő mindig mindenhová odaért, most is itt termett. Azt persze senki sem értette, mit is akar most ott. Ő sem. Előbb cselekedett, mint gondolkodott. Így hát jött a kínos mosoly. „Amikor kell, az ellenzék a kormányfő mellé áll” – mondta mindig, amikor pártja a hatalmon lévőkkel együtt szavazott. Most aztán tényleg a miniszterelnök mellé állt, ettől a parlamenti titkár annyira zavarba jött, hogy nyáladzani is elfelejtett – a váratlan helyzetekre neki soha nem volt válasza, ez nem az ő erőssége volt, a főnökén így nem tudott segíteni, csak görnyedezett.

A miniszterelnököt bal karjánál fogva a titkára, a jobb karjánál pedig az ellenzék mindenhol ott termő vezető személyisége támogatta ki a teremből. Nem tudott fölegyenesedni. Ahogy a folyosón haladtak, az ellenzéki vezérnek a zsebéből kiesett a tolla, s óvatlanul lehajolt érte. Gyorsan ki akart egyenesedni, de megmerevedett. Bárhogyan erőlködött, nem sikerült neki. Ugyanakkor ebben a pillanatban a miniszterelnök könnyed mozdulattal fölegyenesedett, mintha mi sem történt volna. A miniszterelnök lenézett a meggörnyedt ellenzéki vezetőre, aki fölnézett rá. Nem szóltak egymáshoz. A miniszterelnök, csak úgy próbaképpen, kissé meghajolt.

Ebben a pillanatban az ellenzéki vezér egyenesedett ki. Újra egymásra néztek: már tudták, hogy eltéphetetlen kapcsolat van közöttük. A titkár nem hitt a szemének. A miniszterelnök rámordult, mire meghajolt, s elsietett. A kormányfő lenézett az ellenzéki vezérre: „Kérlek, hagyj engem most újra egyenesen járni, te inkább ülj a padban. A választások után cserélünk.”  Az ellenzék vezére fölnézett, s azt mondta, válságos helyzetben mindig odaállt a kormányfő mellé. Végtére is: a nemzet az első, a pártosodás csak utána jön.