Múltkorjában csörgött a telefon, őskori barátnőm, évek óta földim kérdezte, tudom-e, mi történt a Wallenberg-Tátra sarkon, két mentő, tűzoltó, rendőrkocsi villog odalenn. Mondom neki, hát lökd meg, én most Budán vagyok, te ott laksz, azon a sarkon, hát vedd föl a slafrokodat, és menj le, nézd, kérdezd meg, mi van. Hát azt már nem, mondja, hova is gondolok.

És nem ment le.

Majd megbolondult a kíváncsiságtól, de nem ment le.

Észbe kaptam hamar, nem is kapacitáltam, úgyse ment volna le. Nem le való. Őnéki az unheimlich. Ő fél, szorong odalenn. Ő az utcán csak azért tartózkodik, mert valahová megy rajta. Mennie kell. Legszívesebben valami máson menne, de nem teheti, hát megy kényszeredetten, szorongva, muszájból, fejét leszegve, nem nézve se jobbra, se balra, véletlenül sem megállva, nem térve el, nem csatangolva, nem meg-megpihenve, nem lesve, kivel szaladhat össze, nem érdeklődve, szóba elegyedve unos-untalan, nem köszöngetve, bizony, még az idegennek is, ahogy falun szokás.

Ő nem utcai ember, és kész.

Tudomásul kell venni, el kell fogadni ezt.

Vannak alacsony emberek és magosak, feketék, sárgák és fehérek, vannak bevackolók és vannak utcaiak.

Ettől szép az élet.

Tünet

Én legtöbbször nem akkor köszönök, amikor megjövök, hanem akkor, amikor elmegyek. Mikor fölkerekedem, lelépcsőzök, beteszem magam mögött a nagy kaput, már kezdhetem is a köszöngetést: jobbra a kocsmás Ági, balra a bioboltos Péter, szemben a zöldséges, a sarkon Zsuzsa, a teraszon Kriszta a kutyával, vagy az üveges cimbora, és aztán jönnek sorban a többiek.

A minap például muzsikus barátom lépett ki a szomszéd kapualjból. Kérdezgettem jól nevelten, mi van, hogy van, indul a szezon, lesz-e új színház, koncertek, fellépések, gondoltam, úgyis csak azt a választ kapom, minden rendben, alig győzi és így tovább, tovább. De nem. Azt mondta legyintve, alig van dolga, meghívásuk harmadannyi sincs, mint volt tavaly, vagy azelőtt. Nincs az embereknek pénzük, okoskodtam, mire ő szomorúan mondta, hogy nincsen, az igaz, de itt most nem erről van szó. Hanem hogy nem merik hívni őket. Félnek a balhétól. Jobb a békesség, gondolják, mondják tucatnyi helyen, ahová jártak eddig, falvakban, kis- és nagy városokban, kultúrház-igazgatók, klubvezetők, kultúrosok, fesztiválosok.

Barátomék klezmert játszanak. Zsidó zenét…

Toll

Ballagok végig a Wallenbergen a Pozsonyi felé. Az úttesten megyek, az a biztos, akkor talán semmi nem esik a fejemre, a forgalom szembe jön, ha autó közelít, odébb lapulok. Az úttesten néhány lilás tollra leszek figyelmes. S barátomra, aki egy partvissal a kocsik alól, közül próbálja a tollmaradékot összeseperni. Kérdem tőle: mit csinál. Mondja: seper. No de hát minek? S értetlenkedem: alig pár pihe maradt itt csupán, azt meg elmossa az eső, elviszi a dunai szél. Különben is, kit zavar az a kis toll. Erre mondja, hogy egy szipirtyót, itt a negyediken. Már följelentett mindenkit, aki a tollal összefüggésbe hozható, napok óta telefonoz, levelez, a hivatalban már mással sem foglalkoznak, mint ezzel a néhány kósza tollal. Azzal barátom már seper is tovább. Elgondolkoztam.

Régóta tudom, minden pesti házban lakik egy bolond és egy gonosz. Ha ketten lakják a házat, akkor az egyik ez, a másik az. De bolondnak és gonosznak lennie kell. Azt gondolom, az önkormányzatokban működik egy titkos alosztály, egy bolondelosztó vagy gonoszellátó részleg, amely gondoskodik arról, hogy kivétel nélkül minden házba jusson mindkettőből egy legalább. A bolond az ártalmatlanabb; csak kiabál, kárál, feszt üvölt, ha kell, ha nem.

A gonosz viszont alattomos. Ő évtizedes, vagy tán százados pesti szokást követve jelent. Be. Le. Föl. Gyűlöli a kutyást, a biciklist, a gyerekest, az öreget, a fiatalt. Általában mindent, ami élő, eleven. Naphosszat jelenti mindet fölfele.

Ez az öregasszony nyilván az utóbbi csoportba tartozik. Gonosz. Mert nem lehet nem gonosz ember az, akinek erről a pár kósza tollról annyi jut eszébe, hogy följelentsen.

Pár nappal előbb zajlott errefelé a Pozsonyi piknikként elhíresült sokadalom. Ez az utca, a Wallenberg a gyerekek birodalma volt. Naphosszat szólt a muzsika, húzták a bandák, harsogták a dalosok, pergett, forgott a tánc. Az egész – autóktól megtisztított – úttestet szőnyeggel borították le, a szőnyegeken pedig a Tátrától majdnem a Pozsonyiig fél méter vastagon lila tollpihe gomolygott – egy derék Visegrádi utcai paplanos adománya. A gyerekek százai ebben a piheszőnyegben táncoltak, ugráltak, kergetőztek, hengergőztek, szívet melengető látvány volt ez a tarka kavalkád, kivált az lehetett onnan a negyedikről, odafentről; akinek e látványra nem lágyul meg szíve, nem édesbedik meg lelke, nem kanyarodik szája mosolyra, akinek ez az egész csak annyi, hogy följelentsen, az nem ember, az nem lehet ember.

Ezt gondolom, miközben pár nappal később ballagok a Pozsonyi felé. Ekkor egy előttem meglehetősen bizonytalanul billegő, viseletes úrra leszek figyelmes. Az úr megáll, letolja nadrágját, beguggol két autó közé, és ott elvégzi nagydolgát, szépen, komótosan.