Prágai ősz
Itthon azonban forrtak az indulatok, mivel a válogatott 3-2-es vereséget szenvedett a koppenhágai vb-selejtezőn, és azt, hogy „már a dánoktól is kikapunk”, idehaza akkoriban értelmezni sem tudták. (Hasonló megütközést keltett minálunk a római olimpiai labdarúgótorna elődöntője 1960-ban, amelyen a dán együttes 2-0-ra legyőzte honfitársainkat.)
Ráadásul az aranylabdás Albert Flórián azon a hatvankilences meccsen sérült meg oly súlyosan, hogy a pályán soha többé nem lett már az a „Császár”, aki az előző évtizedben volt, és a virtuóz középcsatár elvesztése hasonló vihart kavart, mint a kvalifikációs találkozó kudarca. Koppenhága előzménye ugyanis az írek fölött Dublinban aratott 2-1, valamint a győzelmet követő újságcikk volt, melyet Borbély Pál, a Népsport nagy tekintélyű szakírója jegyzett.
A szerző ebben kifejtette, hogy az „Albert-jelenség” sem magának a centernek, sem a magyar futballnak nem válik a hasznára, mivel a kivételes képességű játékos különleges előjogokat élvez, s kiváltságai közé tartozik, hogy kedve szerint mozoghat a gyepen, azaz az esetek többségében mások futnak helyette. Albert utólag e Borbély-írásnak tulajdonította, hogy – szokásával ellentétben – csinnbement az őt brutálisan kikészítő Engedahl dán kapussal szemben, ám az a szerencsétlen ütközés nem csupán a kimenetel ismeretében volt fatális.
A kiborító kritika nyomán ugyanis „I. Flórián” nem akart játszani Koppenhágában, és csak hosszas rábeszélésre vállalta a végzetes szereplést. Ám egyoldalú beállítás volna úgy felidézni a bírálatot, hogy azzal senki nem értett egyet. Az újpestieknek kiváltképp volt fülük a kemény szavakhoz, de nem elsősorban a lila–zöld ellentét miatt, hanem azért, mert a Megyeri úti labdarúgók már hetek óta morogtak.
Mivel bejutottak az Európa Liga, illetve az UEFA Kupa elődjének, a Vásárvárosok Kupájának a döntőjébe, rövid időn belül a következő nemzetközi programot kellett lebonyolítaniuk: Május 25.: Magyarország–Csehszlovákia vb-selejtező (2-0). Május 29.: Newcastle–Újpest (3-0). Június 8.: Írország–Magyarország (1-2). Június 11.: Újpest–Newcastle (2-3). Június 15.: Dánia–Magyarország (3-2).
E meccssűrűség a magyar filmgyártás korabeli gazdagságát idézte, hiszen 1969-ben nem kevesebb, mint harminchárom játékfilmet mutattak be, köztük olyan, az örökkévalóságnak szóló alkotásokat, mint az Isten hozta, őrnagy úr vagy a Pál utcai fiúk. (Továbbá az Illés együttes Miért hagytuk, hogy így legyen? című számáról híres Az oroszlán ugrani készül.) A harmincnegyedik, A tanú nem került a mozikba...
A Dózsa túlterhelt játékosai valósággal könyörögtek a IV. kerületi klub és az MLSZ vezetőinek, hogy azok járjanak közben a VVK-döntő időpontjának megváltoztatásáért, de kérésüket a hazai elöljárók nem akarták meghallani, mert úgy vélték: az íreket és a dánokat zsebre tett kézzel, öltönyben és lakkcipőben is felül kell múlni, három nehéz mérkőzést pedig minden futballista kibír... (Azért azt muszáj megemlíteni: a lilák úgy szenvedtek kettős vereséget az európai kupadöntőben, hogy a Megyeri úti visszavágó szünetében 2-0-ra vezettek – Göröcs János felejthetetlen szólógólt ért el –, majd a második félidőben összeomlottak.)
A válogatottat persze nem kizárólag újpestiek alkották, de a legtöbb labdarúgót a Megyeri útról delegálták: a csehszlovákok elleni prágai mérkőzésre például a lila-fehérek nyolc játékosát hívta meg a keretbe SósKároly szövetségi kapitány. Szentmihályi, Káposzta, Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó mellett még a tartalék balszélső – vagy ha úgy tetszik: a sokszor balbekknek hátrarendelt fregoliember – Nagy László is bekerült. A további nyolc jelölt közül egyaránt hármat az FTC (Páncsics, Juhász István, Szűcs) és a Vasas (Mészöly, Ihász, Puskás Lajos) adott, míg eggyeleggyel egészítette ki a garnitúrát a Honvéd (Kelemen), valamint a Diósgyőr (Tamás).
A miskolci (később angyalföldi) tartalék kapuson kívül tehát – mint rendesen – „Budapest-válogatott” készült a szeptemberi prágai vendégjátékra, melytől a labdarúgás itthoni vezetői azt remélték: nyugalmat hoz a hosszú forró nyár után... Ha valami, hát ez a kívánság ábránd maradt. Pedig a törzs, az „Újpest, FTC, Vasas vegyes” jó formában volt: a vb-selejtezőt megelőző bajnoki fordulóban a lilák 2-1-re legyőzték a Pécset (Megyeri út, 18 000 néző), a zöldek 3-0-ra nyertek a Tatabánya ellen (Népstadion, 12 000), a piros-kékek pedig 3-1-es sikert értek el Komlón (8000).
A ferencvárosi diadal alkalmával az a Szőke István volt a mezőny legjobbja, aki – két klubtársával, Géczivel és Rákosi Gyulával, továbbá az újpesti Noskóval, az angyalföldi Vidátscsal, valamint a kispesti Kocsis Lajossal – csak „készenlétben állt” Prágára, azaz csupán akkor utazhatott (volna) a csehszlovák fővárosba, ha a tizenhatok közül valaki megsérül;míg Komlón az a Müller Sándor játszotta a főszerepet, akinek még egy évet kellett várnia arra, hogy bemutatkozzék a nemzeti együttesben.
Igaz, a kiválasztottak nélküle is egészen jól muzsikáltak, az Építőkkel játszott tréningmeccsen például „Black Jacket”, huszonegyet értek el, miután Dunai Antal öt, Fazekas és Bene négy-négy, Puskás és Zámbó három-három, Ihász és Nagy egy-egy gólt szerzett (21-0). „Bízunk benne, hogy vasárnapra is maradt még elegendő gól” – írta a Népszabadság, és a támadójátékot illetően nemhiába reménykedett...
A prágai Sparta-stadionban nagyszerűen kezdett a magyar csapat. Göröcs úgy vezényelt, akár egy másik János, Ferencsik karmester, és a helyi szurkolók azon tűnődtek, vajon érdemes volt-e akkora küzdelmet vívniuk a jegyért. A belépőért ugyanis minden követ meg kellett mozgatni, mivel az arénába csak 35 ezer néző fért be, és akár tízszer annyi tikettet is el lehetett volna adni, elvégre – a tétnek megfelelően –Csehszlovákiában és Magyarországon is „az év mérkőzésének” tartották a találkozót. (Marseille-ről még senki nem sejtett semmit...)
Göröcs fődirigens már a kilencedik percben élménypasszal örvendeztette meg Dunait és a magyar drukkereket, a csatár aztán megjátszotta Bene Ferencet, a az éktárs pedig az akcióhoz méltó módon fejezte be a gyönyörű támadást. A honfitárs tudósítók talán már akkor megfogalmazták a következő mondatot: „Bene és Dunai olyan méregkeverést végzett, amely ellen a leginkább viharedzett védelemnek sincs orvossága.”
A ragyogó nyitánytól nem csupán a csehszlovák válogatott, de még a műsorközlő is megzavarodott. Bemondta, hogy 1-0 Magyarország javára, majd biztatásul azt kiáltotta a mikrofonba: „Hajrá, Sparta!” A balhátvéd Hagara nyilván Spartakot értett, mert a trnavai labdarúgó nem sokára egyenlített, ám a játékon ez sem változtatott: uralta a pályát a magyar együttes. Göröcs újabb nagymesteri húzása nyomán a negyvenméteres átadást finoman maga elé tevő Dunai ismét vezetést szerzett – bizonyítva, hogy az Anti-futball egyáltalán nem azonos az antifutballal –, sőt a második félidő elején Bene átadását Fazekas menthetetlenül a bal sarokba lőtte (1-3).
Ez utóbbi gól előtt azonban történt egy s más. A szünetben Bene kiment a WC-re, és azt hallotta, hogy a szomszédos fürdő zuhanyából folyik a víz. Gondolta, elzárja a csapot, ám a tus alatt meglátta Mészöly Kálmánt. Elsőre azt gondolta, a védőnek melege van, és lehűti magát, de kiderült, hogy Sós kapitány lecserélte a szőke világklasszist. Bene rohant a csapatkapitány Göröcshöz: „Titi, csinálj valamit, Karcsi bácsi le akarja váltani Kálmánt!” Göröcs szinte megszédült, de amint magához tért, győzködni kezdte Sóst, hogy Mészöly lehívása öngyilkossággal érne fel.
A szakvezető azt hebegte: „Már elküldtem melegíteni Juhász Pistát”, ám – látva középpályás kulcsembere teljes megrökönyödését –utasította Vinkovics Lajos masszőrt: „Szóljon Juhásznak, hogy mégsem megy be!” Mészölyt tehát visszahívták a tus alól, az angyalföldi ideál megint mezbe öltözött, és játszott tovább... Még tíz percig. Az után, hogy Fazekas góljára az Adamec labdáját befejelő Kvasnak váratlanul gyorsan „válaszolt” (2-3), Sós hirtelen életbe léptette korábbi tervét, és lecserélte Mészölyt. Göröcs már hiába szaladt volna az oldalvonalhoz...
Valamennyi magyar labdarúgó megdöbbent; a szüneti affér után amúgy is nehéz volt a játékra koncentrálnia... Mert hiszen ilyen eset elvétve sem fordulhat elő olyan csapatnál, amelyet a világ legjobbjai között jegyeznek, márpedig Magyarország együttese 1967 végén az európai rangsor második helyezettje volt a France Football listáján. (Az 1968-as teljesítményt nem lehetett értékelni, mivel abban az esztendőben mindössze két hivatalos mérkőzést vívott a válogatott. Az Eb negyeddöntőjében itthon 2-0-ra győzött a Szovjetunió legjobbjai ellen,majd a visszavágón 3-0-ás vereséget szenvedett. E két találkozóval debütált Sós Károly, akit annak ellenére rendeltek haza az NDK-ból, hogy ő nem akart visszajönni hétéves keletnémet kapitánysága után.)
Érthető, ha Prágában az addig kitűnően futballozó magyar együttes a záró fél órára visszaesett, bár a hanyatlás kezdetén, a hatvanharmadik percben Dunai fejesét még a kapufa „hárította”... Ám a mérkőzés utolsó harmada a csehszlovákoké volt, és a hazai ostrom közben nagyon-nagyon hiányzott Mészöly, akit a csatárból lett középpályás Juhász István természetszerűleg nem pótolhatott. Pivarnik beadásából Kuna egyenlített is (3-3), sőt a vendéglátók kis híjánmegnyerték azt ameccset, amelyet az első félidőben,majd amásodik szakasz elején „ezerszer” elvesztettek.
Hogy mennyire a magyaroknak állt a zászló, azt hűen jellemzi Jozef Adamecnek, a 44-szeres válogatott extraklasszis csatárnak évtizedekkel később lapunknak adott nyilatkozata: „A 4-1-es marseille-i pótselejtező előtt biztos voltam a győzelemben. A magyarok ugyanis annyi hibát követtek el, és úgy szalasztották el a nyerő esélyt Prágában, hogy tudtam: következmény nélkül ezt nem úszhatják meg. A mérkőzés az 1962-es világbajnokság negyeddöntőjére hasonlított: azon a meccsen is sokkal jobban futballoztak Mészölyék, mégsem kaptunk ki, sőt nyertünk 1-0-ra...”
Ám szeptemberben még nem volt Marseille, így a magyar sajtó főként a játék színvonalát emelte ki: „Mindenki olyan teljesítményt nyújtott, amilyet a modern futball megkíván.” A Sós–Mészöly-ügyről viszont valamennyi orgánum mélyen hallgatott, noha a példátlan esetnek döntő szerepe volt a végeredmény kialakulásában. Ám ha a kapitányt bírálják, akkor valójában a sportvezetést kritizálták volna, hiszen semmi nem indokolta, hogy leváltsák – nyolc győzelem, valamint egy-egy döntetlen és vereség után! – Illovszky Rudolfot, s a helyére állítsák a (nem csupán Prágában) tragikomikus jelenetek sorát előidéző Sóst. Márpedig mindazt, amit a csehszlovák fővárosban elvesztett a magyar futball, a sporthivatal és az MLSZ vesztette el, de ezt annak idején nem lehetett leírni. A nemhogy vétlen, de kiemelkedő eredményeket produkáló Illovszkyval ellentétben...
Csehszlovákia–Magyarország 3-3 (1-2) Vb-selejtező, 1969. szeptember 14., Prága, 35 000 néző. Jv.: Tschenscher (nyugatnémet).
Csehszlovákia: Viktor – Pivarnik, Plass (Hrivnak, 46.), Horváth, Hagara –Szikora (Pollak, 51.), Kvasnak, Kuna – Bohumil Vesely, Adamec, Jozef Capkovic.
Magyarország: Szentmihályi – Páncsics – Káposzta, Mészöly (Juhász István, 55.), Szűcs, Ihász – Fazekas (Puskás Lajos, 75.), Göröcs, Zámbó – Bene, Dunai II.
Gól: Bene (9.), Hagara (26.), Dunai II (36.), Fazekas (48.), Kvasnak (51.), Kuna (76.).
