A Tisza-part viszont fényes volt, és salakos. Csikorgott Daru lépte, néha szikrázott is, parázslott a sok kidobott, elhasznált élet. Daru már az első szegedi héten találkozott a dobos fiúval, aki abban a zenekarban verte az ütemet. Abban, elég volt így mondani, és mindenki tudta: amelyik Erdős Péterről írta azt a nótát, amelyiknek az ország úgy ismerte a szövegét, hogy soha nyilvános helyen el nem hangzott.

A fiú majdnem egyidős volt Daruval, néhány évvel húzott, de legalább tíznek tűnt az a néhány, és ha a dobos fiúval találkozott, Daru mindig próbálta felfedezni a diktatúra utolsó nyomait a városban. Figyelte a Gogol utcai házakat, lement a rakpartra, át Új-Szegedre, körbejárta a kendergyárat, megállt a megyeháza előtt, Juhász Gyula mellszobránál a bölcsészkar kanyarulatában, de sehol sem volt a diktatúrának nyoma. Senki sem emlékezett rá. Pedig Daru tudta, amit tudott.

Hogy „néhány éve még, haj”, így kezdődtek a mondatok. És hallgatás, temérdek hallgatás jött ezután. És a mondatok nem folytatódtak, mert mi értelme lett volna bolygatni, ezt kellett mondani, a bolygatás olyan valami, amivel fölszítod Komócsin elvtárs városának parazsát. A dobos fiú sohasem beszélt magáról, nem bírt hős lenni. De Daru valahonnét tudta, hogy hős, és bár mindenki így tudta, mégsem lett igazából az. Mert a hősök lépte alatt fölizzik az a parázs, és a hősök mögött fáj lépni a bűnösöknek. De Szegeden, Daru akkor úgy látta, senkinek nem fájt a bűne, mert senki nem lelte a saját bűnét.

A rendszerváltás előtt történt néhány évvel. Pesten már nappal is a Dunába vizeltek a hippik, amikor a dobos fiút elvitték a gimnáziumból. Tizenhét volt, először: gyerek, másodsorban: dobos. A vizsgálati fogságban várta meg, hogy büntethető legyen, erről nem beszélt soha, meg arról, hogy köztörvényesek közé rakták a Csillagba, néhány dalért, nyolcvanháromban. Ennek nyoma nem volt sehol. Meg a régi Tiszatáj nyoma sem volt sehol. Meg a temetésre járó spicliknek sem volt, akik figyelték Ilia Miska bácsi arcát, mennyire sír.

Daru szerette a mondatokat, és a mondatok is szerették őt, de úgy érezte, sohasem tudná annyira magához édesgetni ezt a komisz magyar nyelvet, hogy jelenteni merjen valakinek a sírásról. Ilyen világok között ingázott akkoriban Daru. A régi galeri a Körös-parton várta, hogy adjon valamit az élet – már amit egy végzett tanítónak adhat. Ők maguk sem hitték, hogy egy tanítónak bármit is adni akarna a sors, de azért vártak. Mi mást tehettek volna? És amikor csütörtök este vagy péntek reggel megérkezett a vicinálissal Daru, hivatalosan is vége lett a hétnek. Szívtak attól kezdve.

Ott múltak el az esték a bérlemény koloniál szekrénysora előtt. A sok fűtől elbódultak, és kinyílt a fejükben a világ. A koloniál helyén ott feketéllett a tágas űr, a magasság és a mélység, és ők bátrak voltak, röpültek benne. Nem gondoltak a világgal. Nem gondoltak rá, hogy éhező, árupakolásból tengődő bölcsészek (ez konkrétan Daru, nem jogos a többes szám), vagy hogy másféle éhezők. Mint például Benedek, a lapaj felvidéki fiú, aki ha nem az akadémiai felvételijére készült, ládákat mosott a tót pékségben. Váltásban Jánossal. János román fiú volt, barna képű, a nagyanyja még nem beszélt magyarul, se újrománul, Battonya volt neki a világ egésze.

János a hivatali időben száraztésztát osztott a szociális irodán. Aztán ha megjött a segély, a vigaszosok nevettek rajta. Integettek neki Cakaj pék vitrinje mögül, mert látták, hogy mínusz tízben is kint mossa a ládákat a magas nyomású karddal az udvaron. De ha betéptek, eltűnt a szegény világ. Beköltözött a bérleménybe a végtelenség, „Diana” hozta, a halott angol hercegnőről elnevezett fűszörnyeteg. Diana elvitte a valóságot, nem akart tudni róla. Diana nem hitt a magyar sorsban, és a fiúk magyar sorsában sem hitt. Nem akart foglalkozni vele, hogy a román fiú, János már három éve Lia szeretője.

És hogy Lia bármit ígér, már akkor sem gondolja komolyan, amikor a gondolat megmelegszik benne. És Diana Darut sem hagyta szomorkodni a lány miatt, akinek nem lehet kimondani a nevét, és akinek Daru ekkor már egy éve a szeretője volt. Diana nem hagyta, hogy János és Daru arra a két másik férfira, a lányok vőlegényeire gondoljon, akik mellett elalszanak a lányok, és akik néhány hónap múlva feleségül fogják venni őket. Lia és a névtelen lány testvérek voltak. Ijesztően egyformák, vékonyak, mint a nád, csöppentett mell, meleg kutyaszem, mintha bűnbánó férfiak volnának.

Daru ingázott a Körös és a Tisza között: az önsajnálat és a reményteli jövő között. És hét közben, ha nem plakátot ragasztott, vagy poharat szedett, próbált tanulni a dobos fiútól. Próbálta ellesni, miért nem sajnálja magát. Hogyan nem sajnálja magát? De Daru nem értett semmit, nem talált egyetlen olyan érvet sem, ami ilyen oktalan bizalomra hívta volna ki az élettel szemben. Ezen a páston – Daru ezt szilárdan és a korához képest meglepően kiégetten tudta – mindenképpen őt szúrják le. És ő széttett karral, az önsajnálat krómos csillogásában kérte ki az újabb erős paprikás pálinkáját, ha leültek a Sörgödörbe, és fölnéztek a Somogyi foncsoros ablakaira, hogy jaj, most ott kéne olvasni bent a régi magyar szerzőket.

Aztán a hét végén visszautazott a múltjába, Jánoshoz, a Körös-partra. Az álmok és a csalfa lányok közé. Várták, lesték a lányokat, imádták őket: hátha akad egyetlen kajla perc, amikor valamelyik ráér, és ők abban a percben ugranak, otthagyva a másikat magára. Daru azon a csütörtökön hamarabb érkezik meg. Eléri a korábbi vicinálist, rohan, mert tudja, a névtelen lány a Körös-parton mulat, ott várja őt a nővérénél, Leánál. Daru áll a liftben, nagyokat ver a szíve, nem érti, miért izgul ennyire. De én már értem, mert Daru én vagyok. És látom, ahogy rám omlanak a panellift piros falai.

Daru csönget, a folyosón savanyú hagymaszag, semmi, Daru megint csönget, sánta másodpercek tűnnek el a lépcsőfordulóban, hosszú az üresség, mobil nincs, még nem találták föl, nem lehet csörgetni, és várni, hogy a papírfalakon át meg lehessen hallani a berregést, csak a tüskés gyanú sebzi a lelkét. Nagyon sokára nyitnak ajtót, a névtelen lány és a vőlegény. Lea vőlegénye. A házigazda, bár csalfa, mégis mulya férfi, zavarban van. Daru leejti a kezéből a táskát. Ennyi bűn közelében nem lehet több terhet vinni. Csak néz, mert érzi, hogy ő sem különb náluk, hogy ő is ennek a mocsoknak a tajtékjától sáros.

Nem lehet ennyire gyűlölni mindent és mindenkit! Nem lehet úgy, ahogy Daru őket és magát megveti. Mondani kellene valamit. Daru, kérlek, ne habozz, mondjál valamit! Daruban remegnek az erek, nem az izmok, hanem az erek, kidagadnak a nyakán az élet fekete láncai. Kész a leltár. Úgy állunk, hogy János és Daru barátok. Lea vőlegénye és a névtelen lány vőlegénye is barátok. Egymást is ismerik. Ha lenne internet és közösségi oldal, mindenhonnan mindenhová vezetne szál. János Lea szeretője. Daru a névtelen lányé, aki most valószínűleg megcsalta őt a nővére vőlegényével.

Daru, az isten áldjon meg, miféle fertő kell még, hogy kikelj magadból, hogy legyen bátorságod kimondani: elég! Ritkásan berendezett panellakás, a nagyszobában csak egy heverő, a tévé a földön. Nyolcadik emelet, előttük a Körös-parti város, távolban a vasútállomás. Mintha remegne a látóhatár is, vagy csak Daru szemében ugrál az ideg. Nincs a gázon étel. Nem megy a számítógép, a tévé kikapcsolva. Az ágy vetetlen. A névtelen lány máskor képtelenül ügyesen hazudik, most mégis azt mondja, ahogy észreveszi, hogy Daru keres valamit, hogy próbál megnyugodni, hazudni magának, keresi a kapaszkodót, amivel elhihetné, elhitethetné magával, hogy nem az történt, amire gondol.

Hogy talán stratégiai játékot játszottak a gépen, azért nem nyitottak ajtót. A lány, akinek nem lehet kimondani a nevét, azt mondja, nem hallottuk a csöngőt. Daru nem reagál. Nem mondta, hogy korábban csöngetett volna. Ha a lány nem hallotta, honnan tudja. Elmehetek vécére? Persze, mondja Lea vőlegénye, és megmutatja: az az ajtó. Daru fölhajtja az ülőkét, de nem vizel. Nézi a levehető falat, pontosabban a csövek elé helyezett furnérlemezt, ami miatt olyan, mintha minden lakás egyetlen légtér lenne, bámulja a falat, akárha talpig tükör volna, és látná magát, a szeme fehérjében vöröslő ereket, az erekben a szorgos száguldást... mintha a teste valami választ tudna adni: mi legyen? Mégis vizel.

Kimegy. Nincs elhatározás. Mi legyen? Kimegy. Ezt egyszerűen nem lehet elviselni, nem lehet megbocsátani, ekkora erkölcstelenség nincs is. Kimegy. Még mindig lép.Most akkor. Most. Vannak határok, normák, és ő, Daru ismeri magát, és az a Daru, akit Daru ismer, ezt nem képes elviselni. Van gerince, tartása, véleménye. Daru létező férfi, akivel ezt nem lehet megcsinálni. Daru most ér ki. A folyosóra a vécéből. Egyetlen lépés, de eddig tartott. Daru lassít a folyosón, de nem áll meg. Bemegy a fürdőbe, kezet mos. Kijön. Most jön ki. Most. Áll a Daru által ismert Daru.

És nem rendez jelenetet. Nem csinál semmit. Fél év múlva egy Körös-parti diszkóban Lea leül mellé. És számon kéri, hogy is volt az a mocskos gyanúsítás annak idején. Lea is hazaért. Lementek vásárolni, és a bolt előtt, a sétálóutcán – micsoda szégyen! – Daru jelenetet rendezett. Mire volt az jó? Látta a sétáló túloldalán – vagy föl sem tűnt? –, ott jött Veresné, a kettesből, ahol ő tanít. Hm? Erre van valami mondanivalója? És az egész mocskolódás maga? Hogy az ő vőlegénye, nos, meg az ő húga? Darunak semmi se szent? Tud erre mondani valamit?

Daru arra gondolt, ahogyan a fürdőszoba előtt állt: maradt, tűrt. És hogy akkor, amikor kellett volna, amikor értelme lett volna – nem csinált jelenetet. Daru Lea szemébe nézett, aztán a lábára. Nagyon rövid, fodros szoknya volt a lányon, a diszkó széles lépcsőjén ültek, egészen fölcsúszott. Daru nézte. Lea megint elkezdte. Daru ott tönkretett mindent. Megalázta a húgát. Ők még falaztak volna is nekik! Képzelje el! Pedig Lea vőlegénye és a húga vőlegénye: barátok. És akkor ilyen gusztustalanságot.

Daru most Jánosra gondolt. Hogy ő a legjobb barátja. És hogy János évek óta szerelmes Leába, szerelmes ebbe a lányba, aki itt most őt korholja. Ez az utolsó tabu. A barátja szerelme. Ezt már nem szegheti meg. Talán emiatt még embernek gondolhatja magát. Nincs már semmi a jóságából, a szívéből, a hitéből és a becsületéből – csak ez a határ marad. Lea elhallgatott. Pedig én mindig barátként néztem rád, mondta. És kicsit széttárta a lábát.Megint a szemébe nézett, nagyon kicsit kinyílt az ajka.

Üvöltött a zene.

FOTÓ: KARNOK CSABA