Kockás asztalok
Semmi különös nem volt ebben, csak folytattuk a nyolcvanas éveket, fényt akartunk üvölteni a sötét Dunába, amelyet csak sejtettünk és szimatoltunk, mert a töltés eltakarta előlünk. A kilencvenes évek elejének szombat estjei ott találtak bennünket hangosan a Csárdában, „A” Miklósnál. Mi a világot váltottuk meg, éppen ébredve a rendszerváltozás mámorító kábulatából, az első rossz hangulatokat félretolva, talán akkor utoljára. A mindig csendes Miklós meg éppen úgy hihette, hogy e nyári szombat esték hozzák meg neki a biztos jövőt, ezek alapozzák meg frissen indult vállalkozói karrierjét.
Nem tudtunk róla semmit. Csak azt tudtuk, hogy igazi vendéglős, mert alig tértünk be hozzá másodszor, még le sem ültünk, már előttünk volt, amit rendeltünk volna. Volt miből ilyen finoman figyelmesnek lennie. Akkor még nem volt ötvenéves, de már végigjárta a vendéglátós szakma minden stációját. Érettségi után felszolgálóként végzett, dolgozott tanulóként, volt pincér, majd üzletvezető Aszódtól Vácon át Zebegényig, Visegrádon át Szentendréig, Pestig, kiszolgálta a fél világot.
Aztán a kilencvenes évek elején úgy gondolta, kihasználja az új kapitalizmus lehetőségeit, alkalmazottból tulajdonos, önmaga ura lesz, és kibérelte a mi világmegváltó helyünket, a Csárda épületét, egy régi tornácos parasztházat, a Duna mellett, az árvízi töltés tövében, a szülőfalujában. Hogy milyen régen történt mindez, azt jelzi: saját pénze nem lévén, akkor négyötmillió forint hitelből csinált a parasztházból konyhát, éttermet, söntést, rakott nyáron a kertbe tucatnyi asztalt napernyőkkel.
Előre számolt, tudta, hogy az üzlet, amibe belevágott, szezonális, s bár télen sincs egész héten zárva, de nyáron kell megkeresnie a négyfős család eltartásához szükséges pénzt. Nem voltak gondjai. Az üzlet beindult. Még egy féltégla-félbádog bodegát is megvett pár utcával odébb, bár „belakni” már nem tudta. Arra lett figyelmes ugyanis, hogy a forgalom csendesen elsimul. Néhány év múlva hálát adott a teremtőnek, hogy hirtelen nem adott túl rajta. Mert tíz évig bérelte a Csárdát, fizette a tulajdonost, eltartotta a családját és magát, festetett, mázoltatott, frissítette az étlapot, zenészt hívott szombat estékre, akciózott hallal, vadhússal.
Aztán 2000-ben a tulajdonos fülébe súghatott valaki, mert a következő évre már nem tudtak megállapodni a bérleti díjban. A szerződése még élt, kirakni nem rakhatták ki csak úgy, így hát maga a háziúr nyilváníttatta életveszélyessé a saját épületét, csakhogy vendéglős bérlőjétől megszabadulhasson. Hát, megszabadult. Aki ma arra jár, gazzal benőtt, csupasz kertet lát a hajdani neonreklámok cserepeivel, pusztuló házfalakat a roskadozó tető alatt. Miklós kezdett valamit megsejteni a kapitalizmus hülye kapitalistáinak gondolkodásából.
Beköltözött a bodegába. Vagy inkább annak a helyére. Ismét hitelt vett fel, 13 milliót, persze svájci frankban, mert jóval kisebb volt rá a kamat, mint ha forintban számolt volna, és nekilátott letúrni a bodegát. Most is itt ülünk a hajdani viskó helyén egy ötvenfős étteremben. HCCP van köröttünk, ami csak annyit tesz: minden köjálos előírásnak megfelel, balra a söntés mögött modern gépekkel felszerelt konyha, a másik oldalon ötvenfős kerthelyiség. Miklós most már 69 éves, még mindig segít a szakács fiának, aki ma már tulajdonosa a háznak, s dolgozik is rendesen, a tulajmert nagy a család, hat gyereke van; s a lánytestvérének, aki pincérkedik, s már dédunoka is akad.
Dolgoznak rendesen. Mégsem működik valami. És ebben nincsenek egyedül. A magyarországi kereskedelmi vendéglátásban ma 156 ezren dolgoznak, ez az összes munkavállaló 4,1 százaléka. A vállalkozások döntő részét a kkv – a kis- és közepes vállalkozói – szektor adja, amelynek felvirágoztatásáért mindenkor minden politikai erő harcosan kiáll. Kiáll a mostani kormány is, de az ígéretekből nem lett semmi. 2010-es adatok hozzáférhetőek, s ezek szerint akkor a 17 739 vállalkozásból mindössze 11 volt 250 főnél többet foglalkoztató nagyvállalkozás, a többi a kkv-szektorba tartozott.
Ugyanabban az évben a vendéglátás összes forgalma (közétkeztetés nélkül) 476 milliárd forint volt, miközben a cégek (elsősorban a mikrovállalkozások) 75 százaléka volt veszteséges. A kérdést Kovács László, a Magyar Vendéglátók Ipartestületének elnöke tette fel 2012 tavaszán: hogyan tudnak talpon maradni ezek a vállalkozások? Meg is válaszolta: két lehetőségük marad: vagy felélik a tartalékaikat, vagy pedig a szürke- és a feketegazdaság felé „mozdulnak el”.
Annyi volt a vendég, hogy a kilencvenes évek elején a Csárda „elbírt” hat-hét embert is: pincért, mosogatót, pultost. Most hárman intéznek mindent. A „feketevilágról” nem beszél, de túl régen és túl tisztességesnek ismerem, semmint hogy feltételezném, elmerülne ebben a világban. Már csak azért sem, mert épp a kilátástalanság határán él. Bevételről, kiadásról beszél. Százszázalékos árréssel dolgoznak. Az üzlet forgalma évente 12-14 millió forint. A tiszta bruttó haszon hat-hétmillió. A számok, a számok! Mi van mögöttük?
Mindenekelőtt a forgalom utáni áfa 27 százalék, az alkalmazottak után havonta 110 ezer forint járulékot fizetnek, erre jönnek az önkormányzati adók, az iparűzési, a telek-, a házadó. Aztán jön a vízdíj, a villanyszámla, meg a palackos gáz ára, mert vezetékes gáz itt nincs, mint ahogyan csatorna sincs, így hát csatornadíj helyett a szippantós kocsit fizeti. És akkor ott a biztosítás, a tévéadó, meg a zene utáni jogdíj az Artisjusnak, amit csak azért említünk meg, mert a maga tízezer forintjával az áll a havi fix kiadások legvégén.
Ám ha elunták is, akkor sincs még vége. Mert egy vendéglőt működtetni kell. A gépeket, a berendezést javíttatni, felújíttatni, cserélni, a falakat festetni, ajtókat, ablakokat mázoltatni. A mindenféle hatóság igencsak szigorú. És ha ez már mind megvan, akkor leülhet a betérő és választhat a 140 ételből, amit az étlap kínál. Amihez viszont havonta harminc-negyven kiló hús, egy mázsa krumpli, 50 kiló hagyma, 50-60 kiló liszt és rizs, 15 liter pálinka, 5-10 hordó sör jön, a palackos borról nem is beszélve.
Jön és megy, merthogy ez persze „forgóeszköz”, amit viszont finanszírozni kell. A kisebb cégek, amelyektől vásárol, még adnak „átfutási” időt, a sörös ki-kivár egy hetet, nyolc napot, a húsos cég hallgatólagosan egy hónapot, de a monopolhelyzetben lévő cégek nem ismernek csúsztatott határidőt: azonnal kérik a pénzt. Mint ahogyan nem ismer kegyelmet az Elektromos Művek sem.
Ha úgy gondolják, hogy a túlzott terheket csak Miklós látja alulnézetből: tévednek. Amikor az ágazat állapotáról idén tavasszal a vendéglátók ipartestülete véleményt mondott, a fő gondot ugyancsak a 27 százalékra emelt áfában látta, aminek következtében szűkült az árrés, ami áremelést okozott, ami viszont forgalomcsökkenéssel járt, ami csődhöz, bezáráshoz vezet. Ugyancsak szóvá tették a rendkívül magas járulékfizetési kötelezettséget, hiszen ebben az ágazatban igen nagy az „élőmunkaigény”, az alkalmi munkavállalók alkalmazásával kapcsolatos nehézségeket, mivel az az állandó munkavállalói létszámhoz kötött, az energiaköltségek, illetve élelmiszer-alapanyagok drasztikus és folyamatos áremelkedését, a jövedéki adó emelését, a hivatalos ellenőrzések túlzott szigorúságát, amikor figyelmeztetés helyett azonnal büntetnek, az önkormányzat által kivetett építményadót, a bürokráciát, a rengeteg adminisztrációs kötelezettséget.
Mindez azért csak hozzájárul ahhoz, hogy míg Olaszországban a hazai népesség 25-30 százaléka jár étterembe, addig a hajdani vendéglős magyar nép csupán három százaléka engedheti ezt meg magának. Mert mint minden üzlethez, a kereskedelmi vendéglátáshoz is két fél kell legalább: itt vendéglős és vendég. És nem csak a vendéglősnek van baja, a potenciális vendégnek is jut elég.
Költözése után a törzsvendégkar követte Miklóst és a vendéglőt az új helyre. Aztán lassan elmaradt a szombati zene, el a hajnalig tartó traccspartik sora. A vendégkör megcsappant, igaz, az öreg falu üdülőrészébe sem sokan látogatnak ki a közeli Budapestről a hajdani hétvégi telkekre, faházakba. Nincs pénzük az embereknek rá. Felveri a gaz a kerteket, minden második épület eladó.
Most három éve aztán Miklós csendes esése zuhanásba fordult, olyan drasztikusan megemelkedtek a közterhek, azóta a hetvenezres villanyszámla már nem meglepetés. A benzin drágulása pedig az egekbe emelte a szállítás díját, házhoz hozzák az árut, vagy a saját kocsijával menjen érte – mindegy.
Ahogyan az ipartestület megfogalmazta: ha a jelenlegi elvonó rendszerek maradnak, akkor a vendéglátó-ipari vállalkozások többsége nem fog tudni kijutni a szürke- és feketegazdaságból. Ha minden előírást betartanak – jogkövető magatartás –, úgy tönkremennek, ha a hatósági ellenőrzések erősödnek, akkor tönkreteszik őket.
Közben pedig Miklóst is utolérte a svájci frank réme: nyögi az árfolyam ugrálásait, gátról tárgyal a bankkal, de hogy miből fog fizetni öt év múlva, elképzelni sem tudja: – Ez a legnagyobb gond, a bizonytalanság. Voltak korában is hullámvölgyek, hullámhegyek, de ötven év alatt ilyen reménytelen helyzetet még nem láttam. A hitelt a legtöbb ember nem eldorbézolta, annak a pénznek a nagy része beépült valahová. Mint nálam a vendéglő falaiba, a gépekbe. A hitelt azért mertük felvenni, mert bíztunk a jövőben, hogy egy működő országban meg lehet élni egy jól vezetett vendéglőből. Hát úgy néz ki, nem lehet. Mintha megállt volna az ország, az embereknek semmire sincs lassan pénzük. Olyanok az éttermek, mint a focipályák. Húsz-harminc éve még tele voltak, most meg konganak az ürességtől. Egy-egy meccsre még összegyűlik a tábor, de amúgy – sehol semmi és senki.
Miklóst nem érdekli a politika, bár annyit mindenki tud róla, hogy imádja a futballt, ősfradista és őskonzervatív. Arra, hogy miért nem vállalja a teljes nevét, visszakérdez: szerinted? Próbált hinni a politika ígéreteinek, mert mindig azt hallotta, ő, a kisvállalkozó a legfontosabb az országnak. Teljesen mindegy, ki volt éppen hatalmon, az ígéreteken kívül nem kapott mást. És éppen tőlük, a „kkv”-tól, a fodrászoktól, a kőművesektől, a vendéglátósoktól nem hall egyetlen jó szót sem a hatalomról.
– Mintha megállt volna az ország, és a legnagyobb baj, hogy nem látni, mitől indulna be – morog. – Kevés a pénz, nem forog. A hétköznapokban nem érezzük a támogatást, hogy könnyebb volna a helyzetünk, minden mindig csak nehezebb. Az állam meg büntet kegyetlenül, nemhogy segítene. Ha az áfával kések, az apeh azonnal inkasszót rak a számlámra, még az árut sem tudjuk kifizetni. Az ÁNTSZ meg minden apróságot azonnal büntet, apróságot pedig bármikor bárhol lehet találni, csak akarni kell. Nem különleges kedvezményeket akarok, azt szeretném, ha az egész valahogy működne. Ráadásul 2008 óta az emberek megbomlottak. Nem csak az utakon, az utcákon.
Nem látni egy mosolygós arcot, még ha bejönnek is, régen feloldódtak, ha másért nem, hát a szesztől, most meg ülnek magukba roskadtan, állandó feszültségben a munkahely meg a részletek miatt. Nem tudom, kivel kellene végre megértetnem: semmi mást nem akarok, mint tisztességes munkából tisztességesen megélni. Olyan nagy dolog ez? Nem, nem nagy dolog. És végül is, nekem is eszembe juthatna már egy vendéglői terasz kockás abroszánál, hogy ideje volna megint megváltani a világot.
