– Hogy van?

– Haldoklik. Órái vannak hátra. De nem bírom. Nem bírom nézni. Már nem bírom. Öt napja nem aludtam. Nem bírom.

Az első emeleti folyosón ültek egy fehér padon, Romlaky Zalán, akinek szobája a paddal szemben nyílott, és Korngut Simonné, akinek férje a szomszéd szobában haldoklott éppen.

Az asszony két tenyerébe csúsztatta fejét, és halkan zokogott. Zalán nézte figyelmesen. Korngut bajtárs – mert így szólította őt Zalán – ötödik hónapja volt a meráni Hungária szanatórium lakója. A később érkezett hírlapíró több mint két hónapja követhette figyelemmel szomszédja folyamatos és megállíthatatlan leépülését.

Egy hónapja odaköltözött a házba Korngut felesége is, egy jókora, fehér, puha bőrű, nagy, bánatos szemű, parókás asszonyság, aki szinte el sem mozdult végérvényesen ágyba szorult férje mellől. Korngutéknak jólmenő cipészetük és boltjuk volt a pesti belvárosban. Zalán arra gondolt, miközben elnézte a magába roskadt asszonyt, hogy milyen érdekes a világ rendje: ahhoz, hogy ezt a kínt valaki megszerezze magának, ahhoz, hogy hetekig itt lakjon Európa egyik legelegánsabb szanatóriumában, ahhoz jómódra van szükség. A szegény ember felesége nem engedhette volna meg magának ezt a luxust. Az asszony kicsit összeszedte magát:

– És tudja, mit akar a doktor?

– Hogyne tudnám – mondta Zalán szárazon. – Hogy csomagoljanak össze, és vigye az urát haza.

– Honnak tudja?

– Mindenkivel ezt csinálják. Gondolom, ővele is öt hónap óta service címen 50 fillérrel felülfizettettek minden pohár tejet és mindent, amit csak a szobájába kellett vinni. Látom, mindig kapta a Behring cseppeket. Amiről tudom, hogy semmit sem ér. Meg a vizeket, a porokat. De a beteg ember mindennel próbálkozik. Ha futja neki rá. Lehúztak róla is, szegényről, minden garast, amit csak lehetett. Most, hogy már látszik, nemigen lehet többet kipréselni belőle,most igyekeznek tőle szabadulni. Nehogy itt...

– Jaj, istenem... – jajdult fel a nő.

– Mert az rontaná a boltot. Ha pedig még is csak bekövetkezne a baj, amitől az isten mentse meg magukat, akkor majd az éj leple alatt stikában csempészik ki Simon bajtársat. És reggel azt mondják a többinek, hogy hazament.

– De hát ez svihákság.

– Bizony az, asszonyom. És az orvosok mind svihákok. Pontosan tudják, hogy ezzel a betegséggel szemben tehetetlenek. És mivel mind rájön a maga hiábavalóságára, elkezdődik a svihákság. Ezt látom, amióta gyógyítanak. Látom Budakeszin, Abbáziában és Meránban. Különösen szembeszökő azonban ez a svihákság olyan helyen, ahol a gyógyítás üzlettel párosul. Például itt. Ahol az üzlet a fontos, és nem a gyógyítás. Azzal már nem is kísérleteznek. Annyira ötletszerűen, találomra megy itt minden, hogy lehetetlen nem mosolyogni rajta olyan embernek, aki legalábbis az én szerény eszemmel rendelkezik. Az asszony erre megint sírt egy sort.

– Hát mi lesz velünk, mi lesz velünk...

– Hát, valamit majd csak csinálnak. A malomnak őrölnie kell tovább. A kerék nem áll meg. Ott a bolt...

– Épp ez az, hogy nincsen, nincsen, aki továbbvigye. Én nem értek hozzá, és készen is vagyok egészen.

– Úgy tudom, van egy testvére is Simonnak...

– Igen. A Salamon. De az fütyül a boltra. Nem érdekli a cipő sem. Tudja, mit csinál? Röstellem mondani is.

– Mit?

– Bábozik!

– Mit csinál?

– Bábozik. Bábokat farag, és azzal bolondozik a gyerekeknek.

És Korngut Salamon tényleg bábozott. Akkor már megvolt az engedélye is rá a pesti tanácstól, Kemény művésznéven szórakoztatta a nagyérdeműt és annak csemetéit ő, és aztán az ő Henrik fia, aztán ugyanezen néven annak a fia, több mint egy évszázadon át, Budán, a hűvösvölgyi Nagyréten, a Városligetben, majd a Népligetben. Több mint egy évszázadon át ütötték-verték Vitéz László palacsintasütőjével az ördögöt és a Halált. És ebben a színházban soha nem történt semmi más, nem bonyolódott soha egyéb cselekmény, nem édesedett szerelem, nem keserített féltékenység, nem leselkedett semmi ármány, nem magasodtak apák, és nem lázadtak föl fiak, ebben a színházban nem történt soha semmi más, csak Halál-verés.

Ütötték és verték és verték és ütötték a Halált mindennap, százhúsz éven át, mindennap agyonverték a Halált ötször is, tízszer is, és a százhúsz év alatt sok ezerszer, sok tízezerszer halt halálnak halálával náluk a Halál, és agyonverték minden délelőtt és délután és este, újra és újra a Halált, mert tudták, hogy azt csak a művészet gyűrheti le, csak az, és semmi más. De hát szegény Korngut Simon nem volt művész, hanem suszter volt, jó suszter és jómódú is, de mégiscsak egy suszter.

Meg is halt még azon az éjjelen. Testét, helyi szokás szerint, hajnali háromkor csempészték ki a szobából és az épületből. A család népligeti színházát 2010-ben szépen rendbe szedték, műemlékké nyilvánították, majd felgyújtották és porig égették. Ifjabb Kemény Henrik, az utolsó Korngut, persze bele is halt a dologba. A palacsintasütő valami múzeumban rozsdásodik használatlanul. Azóta errefelé nincsen, aki a Halált legyőzze.