Csörgőlabda és gepárd
A paralimpia gyökerei a sebesült háborús veteránoknak szervezett sportjátékokig nyúlnak vissza. Az első résztvevők amputált, illetve megvakult világháborús veteránok voltak. A végtaghiányosoknak könnyebb, jól manőverezhető kerekes széket, a nem látóknak csörgőlabdát adtak –valahogy így indult az a folyamat, amely egyfelől mindig újabb fogyatékossággal rendelkező csoportok bevonását, másfelől a fiziológiai hiányosságokból adódó hátrányok kiegyenlítését célozta.
A témával foglalkozó orvos- és sporttörténészek szerint a protézisek fejlődésének először az amerikai polgárháború adott látványos lökést (akkor mintegy 30 ezer ember szorult végtagpótlásra), majd az első és a második világháború, ahol már milliókban mérték a protézisszükségletet. A sport csak a XX. század vége felé került képbe: itt próbálják ki és itt tökéletesítik a később a polgári világban is elterjedő mozgáskönnyítő megoldásokat.
A parasportolók ideális tesztalanyok: energikusak, motiváltak, nyitottak, és nem adják fel könnyen a próbálkozást. A maximálisan személyre és sportágra szabott „perifériákat” a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság engedélyezi (időről időre újra, követve a technika fejlődését). A helyváltoztatást segítő, ma már leginkább szénszálas műanyagból készülő, hiperkönnyű kerekes székeken kívül a legtöbb felhasznált technikai kellék a „testközeli segédeszköz-protézis” kategóriájába tartozik.
A legelterjedtebbek az épek között induló és igen eredményes olimpikon, Oscar Pistorius lábszár- és lábfej-helyettesítői, amelyeket hivatalosan „j alakú eszköznek”, a paralimpikonszlengben pedig gepárdnak hívnak. Jelentős különbség ugyanakkor, hogy Pistorius mindkét lábán „gepárdot” visel, a paralimpián indulóknak viszont jellemzően az egyik lábuk ép. Ha már itt tartunk: a Nemzetközi Atlétikai Szövetség korábban azért nem engedélyezte az idén Londonban rajthoz állt Pistoriusnak, hogy az ép sportolók versenyein induljon, mert egy tudományos kísérlet során bebizonyították, hogy aki gepárddal fut, az nagyjából 30 százalékkal kevesebb energiát fogyaszt, és 25 százalékkal kevesebb oxigént használ (ennyivel kevesebbre van szüksége a szervezetének), mint aki kizárólag a saját izmait és ízületeit veszi igénybe.
Azt viszont nem vették figyelembe, hogy a végtaghiányos sportolók vérmennyisége is kevesebb, sőt gyakran a vérnyomásuk is alacsonyabb, és ez az oxigénháztartást is befolyásoló hátrány bőségesen kompenzálja a gepárd nyújtotta esetleges előnyöket. Egy 2009-es kísérletben pedig kiderült, hogy a szintén karbonrost-erősítésű műgyantából készült „j eszközök” kifejezetten lassítják a futást – átlagosan 9 százalékkal –, mivel nem tudnak olyan keményen és gyorsan elrugaszkodni a talajtól, mint az emberi lábfej. Az engedélyezett kiegészítők a sportolók esetében speciális sporteszköznek (és nem technikai doppingnak) minősülnek, vagyis ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint például a vívók sisakja vagy a bokszolók fejvédője.
Szerepet kapnak a játékokon a mesterséges ízületek és végtagok, sőt a biomechanikus eszközök is (utóbbiakat az idegrendszerből érkező impulzusok mozgatják). A másik végletet azok a látszólag „low-tech” eszközök (például a végtaghiányos úszók lapátszerű kiegészítői) jelentik, amelyek a rejtett – anyagtudományi, aerodinamikai – jellemzőik révén megint csak hozzájárulnak a jobb eredményekhez. Hogy a technológia mennyit tud hozzáadni ahhoz, amit a természet, netán egy baleseti vagy harctéri sérülés elvett, azt leginkább az időeredmények árulják el: a leggyorsabb ép futók valamivel 10 másodperc alatt futják a száz métert, ugyanehhez az egészséges láb+gepárd kombinációval startoló paralimpikonok legjobbjainak sem kell több 12 másodpercnél.
A legálisan használható kiegészítőket ugyanolyan szigorú szabályok rögzítik, mint a paralimpián indulók (fogyatékosság szerint) kategóriákba sorolását. A szabályozás célja, hogy lehetőség szerint ne a gyártók és a technológiák, hanem a sportolók versenyezzenek. Azoknak, akik ennek ellenére megengedhetetlen előnyszerzéssel vádolják például a gepárdot használókat, legutóbb éppen Oscar Pistorius válaszolt, némileg nyersen, de mindenképpen hitelesen: „aki azt gondolja, hogy ez előny, az nyugodtan vágassa le a lábát, és szereljen magára »j eszközt«, ők (akiknek nincs más választásuk) nem fognak tiltakozni”. Egy paralimpikon „kiállítása” semmivel sem kerül kevesebbe, mint egy ép sportolóé, és itt is előfordul, hogy a győzelmet az egyes versenyzők mögötti tőkeerő dönti el.
A londoni paralimpia egyik kerékpárszámának – kézzel hajtott, háromkerekű eszközökről van szó – egyik nagy esélyese például az az Alex Zanardi, aki 2001-ben Forma–1-es pilótaként egy versenybalesetben veszítette el a lábait. Ő most is támaszkodhat a gyorsasági autóversenyzést segítő edzésmódszerekre és a műszaki csodákra. A kiegészítő sporteszközök fejlesztésében a MIT (Massachusetts Institute of Technology) cambridge-i laboratóriuma az egyik „csúcsszerv”, amely többek között gondolatokkal vezérelhető motoros végtagokkal és ízületekkel is kísérletezik, a másik pedig egy izlandi cég, az 1971-ben alapított Össur, ahol a jövő protézisei közvetlenül a sérülés fölötti, még ép idegektől kapják a jelet, például Bluetooth-kapcsolaton keresztül.
A rejkjavíki vállalat fejlesztői szerint a paralimpia csak egy múló epizód a sport történetében: a mai felnőttek még meg fogják érni, hogy az ép és a sérült sportolók alapértelmezésben ugyanazokon a versenyeken állhatnak rajthoz, a technikának köszönhetően mindenfajta kimutatható hátrány nélkül. Ha így lesz, akkor már „csupán” azt kell elérni, hogy a fejlesztések azokhoz is eljussanak, akiknek nincs rá pénzük, hogy egy autó áráért csináltassanak (mondjuk) új lábfejet maguknak.
