Abbázia akkor még nem is emlékeztetett száz évvel későbbi önmagára; a tengerbe nyúló Szent Jakab-kápolna körüli kis halászfaluban mindenféle városi előzmény, középkori mag nélkül alig húsz éve épültek föl az első nyaralók, szállodák, gyógyintézetek; a Szegő-féle szanatórium, a Hotel Continental vagy az Imperial. Piac, kereskedelem, városi infrastruktúra nem gyökeredzett még meg szinte semmi. Fiume viszont igazi, nyüzsgő, ősi város volt, no meg magyar.

A lakosságnak ugyan csak tíz százaléka volt az, de a magyar korona alattvalóiként alkudtak a magyar mellett olaszul, horvátul, németül, no meg jiddis és ladino nyelven is a népek a halpia con. (Persze az olasz volt a mindenki által bírt közvetítő nyelv, ahogy évszázadok óta, még akkor is. Úgy kellett az olaszságot később a horvátságnak tövestül kipusztítania; hiába, nemzet mifelénk csak úgy bírja fölemelni fejét, ha a másikét levágja. És eszébe nem jut, hogy egyszer mindenkire, így rá is sor kerül.)

Zalán, aki pedig úgy tudott örülni annak is, hogy abbáziai ablakából a magyar kikötővárosra látott, most, 1905 telén rosszkedvűen rótta a meglehetősen néptelen utcákat. Nyomasztó emlékek tolultak benne föl. Járt már itt ugyanis. Hat évvel azelőtt, 1899 elején kétszer is, mikor a nagy olasz színészt és színházas embert, Ermete Zacconit kergetve rohanta végig fél Itáliát. Odafele és visszafele is megállt Fiumében akkor.

Az első alkalommal tele volt bizakodással. Az előző évben mutatta be a Vígszínház a darabját, amely sikert hozott, és ami még fontosabb, hatalmas skandalumot kavart, és amely a következő két évben végigszáguldott Nagy-Magyarország szinte összes jelentősebb színpadán.

A bemutató idején éppen Pesten, sőt a Vígszínházban időzött a Zacconi is, aki fölfigyelt a fiatal magyar szerző erős darabjára és komolyan fontolgatta, hogy milánói színházában bemutatja azt. Egy évre rá, némi levelezés után Zalán föl is kerekedett, hóna alatt a nem csekély summáért olaszra és németre is lefordított opusszal. Fiumébe vonatozott elébb, ott körbenézett, tetszett neki a város, élvezte az olasz nyelvet, az olasz tarka forgatagot, meg is értette magát németül, magyarul, hisz valamék nyelven, de inkább mind a négyen majd mindenki beszélt. Az emberek kedvesek voltak, a színházban nyájasan fogadták, ismerték nevét, hallottak, olvastak szép sikeréről.

Zalán úgy érezte, kinyílt a világ végre előtte. Fiuméből Trieszten át Velencébe ment, mert úgy értesült, Zacconi ott időzik éppen. Ott aztán megtudta, hogy a színész már Pármában van, úgyhogy Zalán odavonatozott, de mire megérkezett, addigra Zacconiról már Bolognából jött hír. Bolognából Firenzébe, Firenzéből Rómába futott Zalán, ahol végül sikerült a nagy színészt beérnie. De sok öröme nem telt a fogásból. Zacconi el sem olvasta a darabot – látta azt ő már Pesten, nem is egyszer –, hanem fejét vakarva kibökte, hogy ő bizony mégiscsak visszalépne a bemutatótól, a darab ugyanis túlságosan szocialisztikus, radikális és pesszimista; beszélik, hogy betiltották már több helyütt, ő nem kockáztathatja a maga teátrumának amúgy sem biztos helyzetét egy ilyes, amúgy is magyar darab elővezetésével.

Zalán még eltöltött a Piazza Colonián lévő Hotel Centralban egy éjszakát, és – persze útközben otthonról kunyorált-kapott pénzzel – szomorúan indult el hazafelé. Útközben megint támadt pár szabad órája Fiumében. De már sokkal rondábbnak látta a kikötőt, a piacot, a tarka házakat. Szürkének, nyomottnak látott mindent megint, a maga kis életét kivált. De belényugodott ebbe, belé ebbe is. Belényugodott abba, hogy eddig jutott, és tovább már nem juthat soha. Belekóstolt a sikerbe, de nagy kortyokkal azt már nem döntheti magába, még kicsikkel se nagyon.

Mint a hosszútávfutó, aki harmadikként igyekszik a cél felé, és tudja, hogy ezt a helyezést már meg is tartja majd, de előrébb rukkolni már nincsen esélye, ő is tisztába jött avval, hogy első ő már nem lehet soha. Nem is sarkallja már erre se tálentum, sem akarat, sem érdeklődés. Belenyugodott, hogy belőle már nem lesz ünnepelt szerzője európai színpadoknak, munkáit lefordítani sem igen fogják, marad, aki volt, pesti lapoknak becsült, de kissé mindig lesajnált tárcistája, a magyar irodalomnak tengő-lengő szegénylegénye.

Erre révedt vissza, erre az érzésre hat évvel később 1905 decemberében is, amikor harmadszor és utoljára járta végig a végét járó Magyar Királyság utolsó tengere utolsó kikötőjének legendás korzóját. Nem volt nehéz beleélnie újra ebbe az életérzetbe magát különben; a fene sem, ő, a nyakas protestáns pedig végképp nem gondolta volna, hogy fiumei vizitációjának ideje éppen Szűz Mária napjára esik, amikor is a pápista városban minden bolt zárva van. Úgyhogy a gatyavásárlásból semmi sem lett, örült, hogy erre szánt forintjait valami kikötői csapszékben sikerült egy tál sűrű halas zuppára és egy kancsó jóféle édes vörös borra beváltania.