A tárgyalást Ernő vezette, övé volt a hatalom és övé volt a becsület. Ernő Erzsébetvárosban nőtt föl, alacsony, hízékony roma fiú volt, a galeriből neki volt a legnagyobb szíve, ezért ítélkezhetett ő büntetlenül. A kisszívűeknek, ilyen Daru, kevesebb öröm, ritkább szó járt. A hollószemű lány volt a vádlott. Ernő ismertette a vádat, kettős szerepben beszélt: ügyész és bíró is lett belőle; nem állt jól a hollószemű lány szénája. A hollószemű lány meglopta a barátait, megalázta a galerit. Életük első egyetemi házibulijának éjjelén elvitte a bérlemény minden gyűrűjét, nyakláncát, a feszületeket, az aranyat, foglalta össze Ernő, amit aztán, és erre tanú is van, emelte föl a hangját meg nyomatéképpen a mutatóujját is, elkótyavetyélt.

Tört arany, ezzel a szóval ismerkedett Daru. Nem ismerte a szót azelőtt, nekik nem volt otthon aranyuk. Tört lett a múltat vigyázó ékekből. Milyen csalfa szó, gondolta Daru, a tört igazából azt jelenti, hogy az anyag beolvad a nagy egészbe, az arany nevű halmaz része lesz. Mintha visszavarrtak volna a nagy vörös zászlóba néhány úttörőnyakkendőt. A hollószemű lány nem volt bűnös, és Daru ezt tudta. És én is tudom, mert Daru én vagyok. Darunak igaza van, a hollószemű lánynál néhány hónap múlva skizofréniát diagnosztizálnak, olyan gyöngéd mozdulatokkal kísérik ki az épületből az ápolók, olyan lesajnáló, kegyetlen biztonsággal fogják majd a karját, hogy Daru órák múlva sem tudja abbahagyni a sírást.

És nem azért, mert a hollószemű lány tétova, imbolygó lépteivel örökre eltűnik az életükből, hanem, mert ő ismeri azt a gyilkosan szigorú, mégis szeretet-puha mozdulatot. Daru a Tisza mellett volt gyerek, állatok mellett játszott, a halál mellett játszott. Ott nőtt föl, ahol nem érték az élet, és tudja: a vak kiskutyákat viszik így ki az ól mögé. Mocorog a vastag vászonzsák. Daru sír, mintha megsejtené, a hollószemű lánnyal együtt eltűnik az ő életük is, a galeri alighogy galeri lett, széthullik. Néhányan kibuknak, mások rájönnek, a bölcsészet adós élet. De a tárgyalás délutánján az elválaszthatatlan barátok még semmit sem sejtenek ebből. Egyetlen dologban biztosak: a hollószemű lány bűnös. És talán ezt ő is tudja.

Ahogy valahogyan abban is biztos, látszik a szemében, hogy ártatlan. Daru úgy képzeli, a lány nem egészen bolond, valahol a gyomrában vagy a tüdejében, talán a fájdalom miatt, érzi, a kísértetek, akik évek óta a hátára kapaszkodnak, megint csináltak vele valamit. Megint becsapták. Kétségbeesve, ügyetlenül tagadott. Csak úgy, mint aki azért teszi, mert így illik. Mintha a tagadással a többiek kedvében akart volna járni. A legkisebb szemináriumi teremben ültek, a falak meszelt fehérek, irgalmatlan belmagasság, talán öt méter is, a bölcsészkar valaha vasúti palota volt, az egykori írnoki iroda volt az ő állandó szemináriumi termük volt, ablakai a belső udvarra néztek, még az utca forgalma sem segíthetett a keringető tekintetnek. Pedig menekültek egymás elől a pillantások.

De hiába, néha a vádlók, a fölényben lévő meglopottak, kénytelenek voltak egymásra nézni. A hollószemű lánynak – legalább ebből a szempontból – szerencséje volt. Fekete gombszeméből eltűnt az élet. Homályos lett, beborította a kétségbeesés taknyos köde. A hollószemű lány nem kerülte a tekinteteket, nem nézett sehová. A táblánál állt, mintha felelne, toporgott, a többiek a padokon ültek, föltett lábbal, vagányak voltak és hatalmasak. És a vádlott néha elindult, elhagyta a magányos színpadot, a pestises üres teret, ahová kizárták, ahol egyedül állt, elindult, lassan belépett a többiek közé. Nyikorogtak a padok, ahogy lépett, mert fészkelődtek a vádlók zavarukban, és az öreg padok elárulták a zavarukat.

Olyan csönd volt, mint egy fasírtban belül, mint a tojás meszes héja alatt, olyan csönd volt a nyikorgás mögött, mint az anyaméhben van, a bőr alatt. A vádlott odament valakihez. Úgy ment, olyan gyöngén, mintha elfogyott volna belőle az élet. Odament a szeretet-áldozatához és kétségbeesetten megsimogatta. Fáradt, ügyetlen volt a simogatás is, de az alázat, a félelem, ahogyan egyszerűen odament, és nézett rá és simogatta – az olyan volt, mint egy sikítás. Daru nem akarta védtelen, rühös macskának látni a hollószemű lányt, aki odaszorítja az oldalát a gazdák lábához, és a szorításra úgy reagál a teste, mintha érintést kapott volna. Nem akarta betegnek, és már megint valami kisállatnak látni. De hiába.

A hollószemű lány beteg volt és ösztönös. Ahogy elindult, megrebbentek. Rettegtek a vádlók, retteget Áron, a nyúlánk rákosi fiú, Ernő és Daru is, de legjobban talán Bori nem akarta, hogy a hollószemű lány hozzáérjen. Az ellopott arany nagy része az övé volt. Ő nem bocsáthatott meg, ő nem érthette meg, hogy a lány beteg. Az ő nagyija feszülete tűnt el, és a nagyi haragos szelleme ott ült mögötte, benne, beszélt a fejében a halott nagyija, a lelkiismeretét simogatta, szította, és Bori lelke dolgozott: követelte magának az igazságot. Daru egyre jobban úgy érezte, ők lopták el az aranyat. És ez a koncepciós per, amelyben megsemmisítik a hollószemű lányt, elveszik tőle az egyéniségét, meg az életét is, csak az ő kegyetlen játékuk.

A kivégzés előtt szeretnék fölhúzni az áldozat vérében az adrenalint. A kár, dörögte Ernő és egy picit szopta az ujját, jelentős. Majd, mintha titkot árulna el: Az ékszereket még aznap délután megpróbáltuk visszavásárolni, némi hatásszünet, de nem sikerült. Daru bólogatott, megpróbálták, valóban. A Bárkában ültek, és miután kirakták az ítélet kirakóját, és a hollószemű lányból tettes lett, ők megfürödtek az önvád szurkos ülőkádjában. Marta őket az érintettség, a bűn szurkos mocska, és ők kétségbeesett örömmel pácolódtak benne. Hiszen igazából nem tehettek semmiről. Ernő megszervezett egy bulit, ahol lopás történt. Daru elvitt egy lányt, aki lopott. Áron elkísérte a lopott arannyal az ékszerészhez, de nem tudott róla, hogy az arany lopott.

Mégis: a bennfentesség csiklandozta őket, fontosak lettek tőle. A bölcsészkart, körülöttük, lassan megemésztette az unalom, ők viszont napokig aggodalmas arccal szaladgáltak, aggodalmas arccal rázták le magukról a kíváncsiskodókat. Minden percben újabb kérdést kellett megoldani, égetően fontos lett, hogy ők vannak. És ahol ők voltak, ott égetően fontos volt lenni. Alpárian lerészegedettek a Bárkában. Úgy, italtól bűzösen mentek el az ékszerészhez. Kísérte őket a tablettás bor savanyú aurája. Az üzlet fényes volt, kicsi, a sarkokban pisztoly alakú kamerák, körben vastag üvegfalak. Ernő erkölcsi fölénybe vonta, hazudta magukat, a létüket megemelte az igazság, és erről bizonyosan mondott valamit Gadamer is. Daru is érezte, Ernő is érezte, hogy mondott.

Mindenről mondott valamit, éppen a bűn és vád, az elégtétel és a bosszú viszonyáról ne mondott volna semmit? Az életet, ők már tudták, lehet bölcsészesen bonyolultan élni, és bonyolultan látni, mondjuk úgy, ahogy ez a Gadamer nevű francia filozófus látta. És ők ott: a karkötők, órák és jegygyűrűk csillámló vallatószobájában rétegzetten látták a problémákat. Ernő a főnököt kérte. A főnök nem jött, nem volt bent. Magának látnia kellett, mondta Ernő, és közben zavarában csavargatta a haját, hogy ez lopott áru. Imbolygott kicsit, folyamatosan a haját piszkálta, ezért nem tudott megtámaszkodni, nekiesett a pultnak, majdnem fellökte. Ijedten csörögtek a félős aranyak. Kérem! Ernő vigyorgott, hátralépett, aztán elkomorult. Új ékszerek is voltak.

Diadalittasan nézett ránk, igaza volt, és mi mosolyogtunk, hogy igaza van: jól megmondta az ondolált, ősz nőnek. Daru győztesen várta, mit lép erre a nő, elképzelte, hogy bűnbánóan előhúzza a pult alól, vigyék vissza a gazdájának. A nőnek nem volt izom az arcában, ezt vette észre Daru. És erről az jutott az eszébe, hogy ez a nő talán már ezerszer is végighallgatta a meglopott, átvert, részeg rokonok monológjait. A nő Áronra nézett, maga itt volt a kishölggyel, nem? Áron zavartan bólintott, de ő nem tudta, hogy ezek nem régi ékszerek. Én sokszor le akartam beszélni róla, hogy beadja, ugye? Áron bólintott, igen. Maga, miért nem szólt rá? Kicsi szünet, a nagyobb hatás kedvéért. Magára talán hallgatott volna. Ez bejött. Áron köhögni kezdett, nekem nem volt közöm hozzá, felelte. Az asszonynak föléledtek az idegek az arcába, mosolygott. Akkor nekem mi lett volna, kérdezte.

Aztán a pult alá nyúlt, benyomta a nyitó gombot. Áron, Ernő és Daru nem értették meg, hogy ez azt jelenti: viszlát. Hosszan berregett mögöttük az ajtó. Erre az expedícióra utalt Ernő, persze a részletekről nem szólt. Másnapra visszaemelkedtek a lét és saját igazuk filozófia magasába, a fontosságtudat fényes pírja megpirosította az arcukat. A lány éppen akkor ment oda Ernőhöz, amikor Ernő azt mondta, hogyha nem ismeri el a lopást, ha nem vállalja magára a bűnt, akkor kénytelenek lesznek rendőrségre menni. Feljelenteni őt. Nagyon jó volt veled, mondta a hollószemű lány Ernőnek. Úgy simogatta, mint akit még életében nem érintettek meg. Olyan félénk voltál, olyan nagyon gyöngéd! Ernőnek remegett a keze.

A teremben olyan volt a füst, mintha vatta lenne az ég: négyen is rágyújtottak egyszerre. Daru kinyitotta az ablakot, de vihar utáni nyákos meleg volt, nem szellőzött a terem. Legalább azt a pénzt add ide, mondta már kétségbeesve Ernő, amit az ékszerésznél kaptál az aranyért. A hollószemű lány úgy nézett rá, mint egy hálás múzsa, egy eljegyzett, fogadásokon büszkén bemutatott mennyasszony. Daru attól félt, hogy a lány hozzábújik, odasimul Ernőhöz, és akkor nem lesz mit mondani, akkor őket is elhagyják a szavak,mint a hollószemű lányt a bulin, és akkor esetleg, valahogy az is előkerül, hogy a buli előtt Daru is magáévá tette a lányt, sőt, ő vitte oda a buliba, és ő is hagyta ott.

Miattam még, folytatta a lebegő hangon a hollószemű lány, soha sem sírt senki. Elcsukott a hangja. Daru arra gondolt, vajon átlátnak-e rajtuk a nők. Milyennek gondolják most őket. Ki érzi, érti, hogy Ernő a duci roma fiú enynyire gyöngéd volt a hollószemű lánnyal. Daru viszont vad és erőszakos volt vele, majdnem kegyetlen. Vajon látszik ez rajtuk? Egyébként Daru jól fésült fiú volt és figyelmes, Ernőmeg kócos, kövér, vad és kíméletlen, bárkit bármikor megalázott. Ám Daru akkor, ott a tárgyalás végén úgy hitte, a nők mégis bizonyosan tudják: a mozdulataik mások. Hogy a test közelében kicserélődnek.

De az is lehet, hogy nem tudják. Ugyanúgy találgatnak, remélnek, vágynak, ahogy ők: és minden érintés lutri, és szinte soha sincs nyerő ölelés. A hollószemű lányon látszott, hogy nem is hallja, mit mond neki Ernő. Ernő akkor rohant ki a teremből. Nem várta meg a monológ végét. Pedig a hollószemű lány újra megszólalt. Milyen megható volt: erről beszélt. És hogy azóta is mennyire sokat gondol rá. Hogy vajon miért sírt akkor Ernő? Miért sírt, amikor lassan, egészen óvatosan. Szinte úgy, mintha fájna. Elélvezett.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT