De bizony az volt. A német lány sikoltva csapta vissza az ajtót, és hanyatt-homlok rohant a főorvosokhoz. Egy óra múlva már az egész szanatórium csak erről beszélt. Romlaky Zalán mindkét bűnössel egy asztalnál vacsorált – hosszú, tizenkét személyes asztalok szolgáltak az étkezőben –, így közeli tanúja lehetett könyörtelen kiközösítésüknek. A két fiatalhoz senki sem szólt, mikor az amerikai egy kis sóért folyamodott, nem adott neki senki sem. Nem kínálták őket az asztalra helyezett krondorfi vízzel sem, amit pedig úgy kínáltak föl, mint valami csodaszert.

Egyébként az asztal bőségesen meg volt rakva sörrel és borral is, pedig az alkoholfogyasztás a betegeknek szigorúan tilos volt, de hát az üzlet az üzlet. A beszélgetés halkan folyt, a szokott nyelven, németül. Magyarok hárman ültek az asztalnál, egy Kemény nevű kisvárdai úr, egy gazdag bánáti paraszt, aki végső stádiumban lévő fiáért jött, akit délután már vitt is meghalni haza. A harmadik, Zalán, amúgy is rosszkedvű volt, mogorva, nem sokáig bírta szótlanul.

– Szegény lengyel lány – fordult oda a nyírségihez, mire az teli szájjal böfögött neki vissza:

– Nem lengyel a! Héber.

– Hát akkor itt mindenki az.

– Én ugyan nem.

– De a doktor, aki gyógyítja magát, az csak az.

– Nem is tud segítni semmit. Csak a pízemet viszi.

– Hát akkor, mit keres itt!? Ebben a pillanatban csörömpölés hallatszott az asztal túlvégéről, halk sikoly. A lengyel lány leájult a székről. Senki nem mozdult, csak az amerikai ugrott, fölnyalábolta a lányt, és öles léptekkel fölszaladt vele a lépcsőn. A többiek eszegettek tovább, Zalán viszont letette az eszcájgot, kezébe fogta szemüvegét és kivörösödve ripakodott az asztaltársaság tagjaira, immáron német, a maga lehetőségeihez mérten német nyelvén.

– Nem szégyellik magukat! Hát szégyelljék magukat! Szégyelljék, amíg csak élnek! Itt van ez a két fiatal, aki meg fog halni. Hamarosan meghalnak, talán hónapok, talán hetek, de lehet, hogy napokon belül. És akkor maguk sajnálják tőlük azt a pár perc örömet.

– Nem biztos az, hogy meghalnak.

– Azért vagyunk itt, hogy meggyógyuljunk.

– Ugyan már. Ugyan, hölgyeim és uraim! Ugyan! Minek áltatják magukat? Nem fognak meggyógyulni, sem maguk, sem ők, és nem gyógyulok meg én sem. Mi itt mindnyájan halálra ítéltek vagyunk, kedves hölgyeim és uraim, és kegyelmet csak istentől remélhetünk. Csak mielőtt feldobnánk a talpunkat, még kicsavarnak belőlünk némi pénzecskét. De meggyógyulni nem fog itt senki. Mert erre a bajra nincsen ír. Ez előtt a baj előtt a tisztelt doktor urak csak toporognak tanácstalanul. Ezt a betegséget ők csak körülszaglászni bírják… De gyógyítani nem.

– És a Behring-csepp – hebegte halkan valaki.

– Ugyan.

– De hát Nobel-díjas…

– Ugyan – legyintett Zalán megint, és igaza volt. Az 1901-ben díjat kapott Emil Adolf von Behring (1854–1917) német bakteriológus, akinek cseppjeivel akkoriban kezdtek kísérletezni Meránban is, a diftéria gyógyításában elévülhetetlen érdemeket szerzett, de a tuberkulózisra ő még a gyógyírt nem lelte meg.

– Csepegtessenek csak nyugodtan. És igyák a korndorfi vizet is literszám. De ezzel az erővel ihatnának lótejet vagy lenolajat is. Meg fognak halni így is, úgy is. Meg fogunk halni. Még pedig hamarosan és keservesen. Egyre fáradtabbak leszünk, nem tudunk már futni, sem szaporázni, meg kell állni pár lépés után. Aztán nem tudunk többé fölkapaszkodni a grádicson, székben, ölben, gólya viszi a fiátban közlekedünk, aztán majd sehogy. És közben többet fulladunk, és egyre rondábban köhögünk és krákogunk és öklendezünk és okádunk, és egyre több vért, és a végén már üvöltve hányjuk sugárban a sűrű, mályvaszínű, fekete, lila, darabos vért, és kihányjuk a tüdőnket és ki a májunkat, epénket, és kihányjuk az egész szétrohadt bensőnket, és még mindig élünk, és fetrengünk egy verset a vérben és a fájdalomban, míg csak el nem pattan az ütőerünk végre-valahára, és saját bugyogó vérünkbe bele nem fulladunk.

Csend lett. Két hölgy megpróbált az asztaltól fölállni, de mindketten összeestek. Zalán viszont megnyugodva tette föl az okulárt.

– Szóval csak ne tessenek sajnálni egy boldog percet két halálraítélttől… Ne tessék sajnálni. Vagy ahogy gondolják. Mindegy… Olyan mindegy… Elnézést, hölgyeim és uraim. Én kérek elnézést. Falatozzanak csak tovább. És Romlaky Zalán is kezébe vette a villát.

– Romlaky úr – hallatszott ekkor Gara doktor száraz hangja az ajtó felől. – Romlaky úr! Idefáradna egy pillanatra?

– Azonnal doktor úr, azonnal. Csak ezt a Zaudert még bekapnám, kicsit büdös ugyan, de föl van már számítva, nem szeretném, ha kárba veszne akár egy garas is...