A sorvadt szaglóideg
Harangzúgás töltötte be a teret, amitől a forró levegő megsűrűsödött, mint a túlfőtt húsleves. Már reggel tízkor megpuhult a templom előtti aszfalt, pedig azon a vidéken hűvösek a reggelek. Délután megdőlt a melegrekord is, és ha nem történik egyéb, városszerte téma lett volna a bronzszobor tövében talált megpörkölődött lábú galamb. A templomba igyekvők közül néhányan már észrevették a padon ülő nőt, de csak miután kijöttek a templomból, tűnt fel nekik a nő feje körül keringő lepkeraj, amely libbenve rá-ráereszkedett a nő arcára.
Az elnyúlt trapéz alakú tér mindkét oldalát elcsúfították nemrég, az egyiket a körforgalommal, a másikat egy kis fejű bronzszoborral. A helybeliek a szoborról elfordították a tekintetüket, de aki idegen volt, megállt előtte, és egy idő után menthetetlenül elröhögte magát. Most senki nem állt a szobor előtt, pedig az imént megtartott keresztelő, majd a Barlang vendéglőbe összehívott mulatság miatt legalább tucatnyian először tartózkodtak a városban.
A harangzúgás ismét felharsant, és a térből kiinduló utcácskákat is feltöltötte. Márpedig sok utcácska torkollt ide, ugyanis sajátos városépítészeti megoldással minden kapualjból egy-egy utca eredt. A pad, ahol a nő ült, félig kiszáradt tujára nézett, és valóban, már csak a pad nézhette, mert a nő szeméből végképp kialudt a fény. Halott, halott – mormogták mindenfelé. A tér megdermedt, a tömeg áramlása megtorpant. Két elszánt nő sietett a padon fekvő felé, de mire odaértek, a területet lezárta a rendőrség.
– Vedd elő az igazolványodat, Erika – súgta az egyik, akinek ósdi fényképezőgép fityegett a mellén, és az Erikának nevezett elő is vette, de a felmutatott műanyag lapocska sem nyitotta meg a kordont. Csak a hullaházban láthatja majd a tetemet. A halál okát találgatták a téren. Erikát azonban nem érdekelték a találgatások. A rendőrség sem mondott semmi egyértelműt. Persze az orvos szakértők is pusztán a meglévő eszközökkel dolgoznak, gondolta Erika, és eszébe jutott, hogy neki három évvel ezelőtt a borsónyi epekövét sem észlelte senki, és hónapokig szenvedett miatta.
Másnap reggel alig jártak a főtéren. A sarkon az újságosbódés a kirakatát rendezgette, a napszítta újságokat, fakó képeslapokat, repedezett műanyag játékokat. Erika leült a padra, rápillantott a tujára. „Miféle érzékelő csápokkal lehetne a tuját kifaggatni? Bár az sem biztos, hogy itt halt meg.” A padról lepattogzó festéklemezkék a karjára tapadtak, miközben rendőrségi ismerősével beszélt telefonon, szórakozottan szedegette magáról, és igyekezett visszatapasztani őket a helyükre. Szerette volna elérni, hogy bemehessen a hullaházba. Úgy gondolta, ha néhány percig ott állhat a tetem mellett, valamit megsejt.
Írhat egy épkézláb tudósítást. Az is előfordult már, hogy ő oldotta meg az ügyet. Háromszor az öt év alatt. Kétszer pedig tetemesen segítette a megoldást. Tetemesen. Ráadásul ismerőse volt a halott nő. Találkozgattak különféle társaságokban. Könyveit is olvasta, legutóbbi regénye az egyik kedvence volt, egyszer meg is puszilta érte. Ült tehát a padon, és előszedte a nő utolsó könyvét, bele-belelapozott, aztán a mondatok felidézte emlékképeken merengett. Illetve azon, hogy vajon mi történt. Illetve azon, hogy mit lát majd a hullaházban. Milyen lesz a kiterített test? Milyen alakú a mell, a lábkörmök lakkozottak-e? Ilyesmik.
Nem, nem lakkozta a lábkörmét, ez biztos. Meglepte a könyv, már amikor először olvasta. Érezte, valami szokatlan történik benne, nemcsak a könyvben, hanem benne is. Megnyílt a lelke, mint amikor megértéssel és rajongással veszik körül az embert. Megnyílt az élete. Meglepte, hogyan tudott a nő, aki ebben a városban élt, hogyan tudott egy ilyen nagyszabású regényt írni. Ha valaki a sivatagban él, hogyan tudhat virággal teli rétekről írni? Ha valakinek primitív gondokkal terhelt emberek között telik az élete, hogyan képes szárnyalni? Az Istentől kapott önzést miképp tudja önzetlenséggé változtatni? Miután megpuszilta, sokáig megmaradt benne az érintés finomsága. Illetve a megérintett bőré.
Mintha selymet tapintott volna… Ekkor, az emlék közepében csapott le rá a darázs. A szemközti tuja fölött jelent meg, szeme sarkából nyugtázta, mint valami közeledő viharfelhőt, hogy egyenesen felé tart. De mielőtt még feleszmélt volna, a darázs, a maga határozott célratörőségével, megelőzte a gondolatot, és belecsípett a nyakába. Rémülten felugrott, csápolva a pad mögé hátrált, mintha új támadástól tartana. Vagy valami egyébtől. Bekapta egy felszín alatti örvény, úgy kapálózott. Először azt hitte, a gyilkossal találkozott. Később rájött, nem a gyilkosra ismert rá, hanem csak a szülővárosára. Arra az öntudatlan, primitív céltudatosságra, ami az ittenieket jellemzi.
Most a tuja mögött álló szobor feje felől érkezett a darázs. Sötét petty, ami közeledik, és nem lesz nagyobb, csak sebesebb. Mintha megfoghatatlan veszély érkezne, maga az anyagtalan gaztett. Ezúttal a lábszárába csípett, szinte egyenesen a csontvelőbe fecskendezte mérgét. Aztán eltűnt megint. Erika feldúltan átbotorkált a teret körülfutó macskaköves úton, berontott a Mézesbödön nevű házba, ahol cukrász lakott egykor, most panzió működik, és lent, a földszinti vendéglőben kért egy konyakot. De nem nyugodott meg. Nem tudott másra gondolni, csak a darázsra, utálatos viselkedésére. Érthetetlen, vagyis érthetőnek érthető, ám emberi logikával elfogadhatatlan viselkedésére. Mit akar? Miért? Miféle érvrendszere van? Mit akar megsemmisíteni?
És mintha a csontvelőben hatna a méreg, aminek semmiféle ellenszere nincs, elszántan visszarohant a térre, vissza a padra, és kinyújtott lábakkal leült, sőt még a karjait is szétterpesztette a karfára, mint aki azt mondja, gyere, gyere csak, figyellek, várlak, harcoljunk. Jobb kezében az írónő könyve, ujjaival kitámasztva, mintha ujjait, illetve tenyerét hosszabbítaná meg: alkalmas fegyver a küzdelemre. Lecsapja, aztán rálép, és szétnyomja a kövezeten. Egy szerelem történetét meséli el a könyv. Hogyan talál rá a fiatal nőre, aki egy durva és önző alakkal él együtt?
A szerelmet intellektuálisan ülteti el benne egy öreg és görbe lábú, Jének becézett filozófus, aki beleszeret a lányba, és a lány is azt hiszi, viszontszereti, de aztán felbukkan egy fiatal férfi, és a lány gyereket szül neki. Ennyi a történet, ebből kellene kihámoznia valamit, megérteni a nő halálát, csak most nem jut előre, mert várja a darazsat. És a darázs is várja őt. Ismét a tuja mögül támad, de Erika ezúttal résen van, és ahogy a darázs közelebb ér, lecsap rá a könyvvel, ám csak a szelével éri el, a darázsnak sikerül elkanyarodnia. Kétszeres dühvel fordul vissza.
A könyvvel megtoldott tenyér hatékony fegyver, kezelője is egyre gyakorlottabb. Az újabb legyintést újabb kanyarulat követ, s a kanyar holtpontján az idő is megtorpan, amit a könyvvel megtoldott kéz ki tud használni: a mozgás befalja a mozdulatlanságot. Ilyenkor még van esély arra, hogy a szabadeséssel rátegyen a zuhanórepülésre, ám a negyedik vagy ötödik roham során már ez sem elég, mert a megtámadott előrelátja szándékát. A darázstest nekivágódik a könyvnek, épp azon a ponton, ahol a szerkesztő mesteri regénynek nevezi az írónő legújabb művét.
Szomorú volt e mű, hiába tűnt úgy, hogy minden happy endbe fordul. A legszomorúbb könyv, amit valaha olvasott. A girhes, toprongyos filozófus és a szép lány egymásba szeret, amitől minden lélek megtelik zsongással. Ha valami ilyen erővel zúzza szét a korlátokat, akkor az egyetemes. Kiáradt a könyvből, betöltötte őt is, nevetett, könnyezett, táncra perdült. Végül minden összeomlott, és rátört a szomorú meghasonlás. De benne mégsem csupán szomorúság maradt, a közömbös mindennapok szappanhabnyoma a lavór falán. Hanem valamilyen remény is: ez a nő, a nőben az, aki megírta ezt a regényt, megértené őt. Az ő életét is.
A darázs pörögve landolt a kövezeten, Erika már lépett is, de valami mégsem engedte, valami részvétféle. Nem értette magát, kicsit kivárt, le kellett győznie a gátlásosságát, azt a hártyát, ami a pusztítás ellen feszül, és így a darázs elég időt kapott, hogy szédületéből magához térjen és felszálljon. Szúrni, döfni, ölni – ez van minden agy atavisztikus horrorközpontjában. A darázs feltápászkodott, pörögve elkanyarodott, kitért Erika talpa elől. A talaj visszaverte a szárnyak keltette levegőáramot, és segített a felhajtóerő növelésében. Szinte felpattant, akár rugalmas gumipadlóról.
Hirtelen jelent meg ismét, olyan váratlan irányból, hogy Erika ezt már nem láthatta előre. Laza támpontnélküliség volt a repülés álcája. Aztán egyszer csak megvillant az ördögi dörzsöltség, és a darázs egyenesen az orr bal oldali lyukába száguldott. Nem szúrt, ahogy beért, nem eresztette ki a fullánkját, és nem is torpant meg. Repült tovább, bent az orrban, aztán már csak kúszott, és mire Erika odakapott, áthaladt az orr garatján, már bent volt a szemüreg mögötti kis kürtőben, mint valami eleven és mozgó csontvelő préselte magát előre.
Erika nem tehetett semmit. Mivel hét évig együtt élt egy férfival, akinek állandóan lábszaga volt, a szaglóidege igencsak elsorvadt. De az is lehet, hogy állandó sírógörcsei miatt… A darázs tájékozott anatómusnak mutatkozott, és a szerencse is mellé szegődött: átfurakodott a girhes szaglóideg mellett, és megérkezett a koponyaüregben, a hatalmas méhkirálynőként szunnyadó agyvelő mellé. Ha emberi ábrázata lett volna, elvigyorodik.
