Már vagy két órája vártak a balatonlellei állomáson a Budapestről érkező gyorsra, amely lassabb volt, mint a sebes, de átlagosan öt perccel gyorsabb, mint az IC, így téve egyre misztikusabbá a vasúti elnevezéseket. A gyors azonban nem jött, megzavarva ezzel a kertmozi üzemeltetőjét is, aki – kéjes vigyorral – mindig úgy indította el a filmet, hogy a végén a „váratlanul” érkező gyors zaja (25 méterre voltak a sínek) megakadályozza a történet teljes megértését. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy másnap is betérjenek ugyanazok a vendégek.

Igen sikeres üzleti együttműködés volt ez az egész szezonban Jóskával, a mozdonyvezetővel. Ráadásul ezzel a módszerrel csak egyetlen filmet kellett beszerezni egy teljes nyárra. Ősszel már azt is megengedhette magának a mozi, hogy minden zavar nélkül levetítse a krimit, persze azt már a szomszédos Balatonboglár zajmentes kultúrházában. „Tönkrementem, tönkrementem” – üvöltötte a mozikezelőnek a tulajdonos. „Holnap már nem lesznek vendégeim. Mit csinált a Jóska, pedig tíz százalékot adtam neki azért, mert mindig jókor jött a vonattal” – sírta bele magát a lellei éjszakába oly hangosan, hogy azt még a kerti filmszínház repedt székei miatt kisebesedett fenékkel távozó vendégek is majdnem meghallották, ami tragédiába torkollott volna.

A baj azonban nagyobb volt, mint sejtették. A Budapestről induló, Zágrábba tartó gyors, amely megfelelő késéssel, de meg szokott állni a balatonlellei állomáson is, egyszerűen eltűnt. A Rendkívüli Ügyek Minisztériumában tanácstalanul álltak, mert ilyenkor a rendkívüli ügyek miniszterének kell a nyilvánosságról döntenie, ő pedig, mint az tegnap óta a sajtó segítségével az ország közvéleményének tudomására jutott, Zágrábba utazott. A miniszter úgy döntött, írták az újságok, hogy szolidaritást vállalva az európai testvérnépekkel – hiszen Magyarországon már nincs válság, de Európában még van –, a lehető legszerényebben tölti egyhetes szabadságát, kezdve azzal, hogy Budapestről a híres Zágrábi Gyorssal utazik el, majd tér is haza.

A napnál is világosabb volt, hogy a miniszter az eltűnt gyorson van. Intézkedni azonban csak ő tud. Elérni nem tudták. A rendőrségre egyre több hívás érkezett, vagy háromszáz magyar család kereste hozzátartozóit. A MÁV, ellenkező érvényű utasítást nem kapva, ott tartott, hogy a „zágrábi gyors előreláthatólag tizenkét órát késik”, ami már a vasúttársaságnak is kínos volt. A programozott hang ugyanis tizenhárom óráig tudta bemondani a késést, bár az is igaz, hogy két hónappal ezelőtt kormányülés témája volt ennek az időintervallumnak tizennyolc órára történő kiterjesztése. A döntést a kabinet elnapolta.

Jóska halk ember volt, gyermekkora óta mozdonyvezetőnek készült. Úgy képzelte, hogy ebből majd el is tartja családját, gyermekeit, miközben annak élhet, amit szeret: a mozdonynak és füstjének. Mire felnőtt lett, a biztos megélhetés elszállt a füsttel. Családja azonban lett, három a gyermekkel. Be kellett vállalnia mellékeseket, illetve viszonylag jól keresett a mozival, még akkor is, ha két kollégáját be kellett vonnia a zökkenőmentes működés érdekében. Nagy döntést kellett tehát hoznia, amikor barátai a fülébe súgták a tutit: ha elkanyarodik a hatvankettedik kilométernél a jobb vágány felé, akkor pillanatokon belül a „szomorú Bécsben, a melankolikus Koppenhágában vagy a nyomasztó Párizsban lehet”.

Onnan pedig embereket szöktethet jó pénzért a válság által nem sújtott Budapestre. Ezért az ismeretlenért azonban ott kellett hagynia a biztos mozis állást, illetve meg kellett szerveznie, hogy a vonat üres legyen, helyet kínáljon a Magyarországra emigrálni kívánók számára. Az előző éjjel nem aludt, mert átérezte a döntés súlyát, de a családjára gondolva összeszorította a fogát, és úgy határozott: megteszi. Így találtak meg háromszáznegyvenkét utast a rendőrök a nyolcvanegyedik kilométernél a vágányok mellett, szomorúan baktatva. Jóska ugyanis szelíd ember volt, nem bántotta, csak kirakta az összes Balatonra tartó utasát, majd eltűnt a hatvankettedik kilométerkőnél. A rendőrség, ahogy megtalálta az utasokat, egyből jelentette az esetet a Rendkívüli Ügyek Minisztériumának, ahol az államtitkár vezetésével már ülésezett a válságstáb.

A kabinetfőnök tudta a szörnyű titkot, szinte ő egyedül: a miniszter nincs és nem is volt a vonaton. „Píárból mondtuk, aztán elreptettük egy szigetre” – árulta el nagy lélegzetet véve legközelebbi kollégáinak. Azt azonban mindenki tudta a teremben, hogy, ha a sajtó megtalálja az utasokat, de a minisztert nem, abból politikusbuktató botrány lesz. „Szállítsák be az összeset” – született meg a döntés a minisztériumban. Így aztán egy órán belül a háromszáznegyvenkét utas az állam kedves, ölelő vendégszeretetét élvezte. Azonnal megkezdték az elbeszélgetést velük. A nagy álmot ígérő, üres vonat érkezése felkavarta a nyugati világot. Az emberek verekedtek a helyekért, hiába ígérte Jóska, hogy visszajön még sokszor.

Az első úttal megkereste egy nyár „mozizását”, legalábbis ezt hitte, amikor az osztrák, francia, skandináv polgárság befizette a helyjegyeket. Visszafelé azonban Jóskára lecsapott a TEK. Beérkezve az országba, már a határon megszállták a vonatot, a nyugatiakat visszatoloncolták, Jóskát pedig beszállították a minisztériumba. Az esti híradónak a belügyminiszter élő interjút adott. Megnyugtatta az országot, hogy rajta vannak a rejtélyes ügyön, az utasokat a rendőrség meg fogja találni. A belügyminiszter ugyanezt mondta a következő napok mindegyikén, mosolyogva. Mindeközben a rendkívüli ügyek minisztere is vígan falatozott esténként a szigeten. Sajnálta, hogy hamarosan letelik a szabadsága.

Amikor megérkezett érte a repülő, Magyarországon már mindent előkészítettek. Jóska és az utasok helyére beállított statiszták a vonaton voltak, ahová a miniszter is beszállt végül. Budapesten a belügyminiszter és sajtósok hada várta a visszatérő csoportot, amelynek tagjai egyöntetűen állították, hogy „nem történt semmi, félreértés lehet az egész, hiszen ők menetrendszerűen megérkeztek Zágrábba, majd vissza is”. Az egész ügyet államtitokként kezelték, beszélni róla többet nem lehetett. A rendkívüli ügyek minisztere is mosolygott, dicsérte a mozdonyvezetőt, aki éppen egy telefonfülkét keresett. A mozi tulajdonosát akarta felhívni és megkérdezni, hogy visszafogadja-e.