1. Kamaszként, amikor a magyar romantikusokat faltam, napokig zavart, hogy nem tudtam őszintén felháborodni, ha a szülővároskámban asszimilánsra akadtam, hiszen egyértelmű tiltakozást követelt volna tőlem a magyarnak maradni parancsa. Ilyenkor mindig úgy éreztem, az élet puszta szükségszerűségéből fakad az illető asszimilálódása, önkéntességi alapon, s nem külső kényszer vagy hatalmi erőszak nyomására. Anyám Júlia nővére is szerelemből ment férjhez 1936-ban ahhoz a szlovák férfihoz, akit az akkori cseh és szlovák hivatalnokhiány hozott a városba. A keresztapám lett, gyermekei és azok gyermekei is megtanultak magyarul, s noha mindnyájan szlovák iskolákba jártak, szlovák öntudatuk sosem volt kizárólagos jellegű. Embertelen lenne, ha kirekeszteném őket a szívemből. Vívódásaimról szigorúan hallgattam, mert szégyelltem magamban, hogy a felháborodást általában legyőzi bennem a megértés. Rengeteget hadakozott bennem ez a kettő, ezért a magyarnak maradni parancsa miatt egyszerre gyönyörű és szörnyűséges teher nyomta a lelkem. Mert hajlamos voltam elhinni környezetemnek a másik nációval szembeni ellenszenv követelményét.

2. Nagyon sokáig nem vettem észre, hogy Dunaszerdahelyen a magyar eszmény túlhatalmának fenoménja alig hat a reális életre, s hogy a magyar felsőbbrendűség tudatát az ábrándok, s nem a változások és alakulások realitásai mozgatják. Mivel a gyermeket a felnőtt-társadalom szocializálja, sokáig elképzelni sem tudtam, hogy magyar eleink ne lettek volna különbek másoknál. Tizenévesen még nem gondoltam azzal, hogy a hamis közösségi emlékezet úgy tekint önmaga múltjára, mint az elveszett paradicsomra, azt viszont éreztem, hogy a magyar emlékezettel valami nincs rendben, az életben nem nagyon hasznosul, majdhogynem feleslegessé válik, miként a kötelezően bemagolt ismeretanyag is elvész. Kamaszként kétségbeejtő érzeteim voltak arról, hogy a magyarság tudatosítását, ezt a büszke érzést valószínűleg nem lehet egykönnyen hatékony gyakorlattá alakítani, sem a korszerűség zsinórmértékévé tenni, hiszen ha lehetne, jó páran azok közül, akik az elveszített magyar egységet siratták, nem íratnák gyerekeiket szlovák óvodába és iskolába. Még nem tudtam, hogy az önsiratás magyar sztereotípia, nem mentális betegség, csak a hamis reménykedés álcája, amely egyebek között az asszimilálódást is elfogadhatóvá igyekszik tenni. A hamis reménykedés akkor járatja csúcsra magát, amikor a magyar szülők szlovák tanítási nyelvű oktatási intézménybe íratják gyermeküket, mivelhogy a legjobbat akarják neki. Egyrészt védeni őt az ismétlődő frusztrációktól, a korlátozott életfeltételektől, másrészt biztosítani neki a tágabb érvényesülési lehetőségekkel kecsegtető, kifogásolhatatlan szlováknyelv-tudást.

3. Aki a nemzeti létet hitként éli, vallási alapon számon kérheti ugyan közössége elhagyását, még a kirekesztés vádjával is élhet, de haragja a globalizáció körülményei között szánalmas rítus, üresjárat. A mai európai civilizáció és jogrend már garantálja az identitásválasztás szabadságát, magánügynek tekinti, s függetleníti az emberi minőségtől. Ami rendben is lenne, ha a demokratikus nemzetállamok kisebbségfaló mohósága nem lenne végtelen. A szlovák nemzetállami eszme az identitásválasztás szabadságát elsősorban azzal befolyásolja, hogy magyar nemzetiségű polgáraiba permanensen sulykolja a többségi elvárások jogosnak hazudott hegemóniáját. Ilyen például az adminisztratív egységek határainak önkényesen nemzeti alapú meghúzása, a vegyesen lakott területeken a szlovák nyelv fölényének törvényesítése a magyarral szemben, a kitelepítések, konfiskálások tömegét hozó Benes‑dekrétumok érvényességének törvényházi megerősítése, hogy a többi erőfitogtató törvényt s a szlovák államiság felsőbbrendűségi tudatát mélyítő intézkedést ne soroljam, amelyek az ellenszenvet, a bizalmatlanságot és a félelmet állandósítják a szlovákiai magyarokban. És ahol az állam programszerűen frusztrálja a nemzeti kisebbségeket, ott képmutatás arról beszélni, hogy biztosított az identitásválasztás szabadsága.

A nemzeteszme előszeretettel hangsúlyozza a természetes asszimilációt, mintha nem tudná, hogy nem létezik állam, amelymögött ne lenne tartomány, amelyből az értelmét és erejét meríti. A szlovákokéban és a magyarokéban ez a tartomány a nemzetbe vetett hit, amelynek még a demokráciában is önmaga szentsége és halhatatlansága és nem a demokratikus jogállam polgárának egyéni boldogulása a földi létezés tétje.

4. A gyermek szocializálása a felnőtté válás útján a szülő számára kötelesség, a gyermek nemzeti identitásának tudatos megváltoztatása azonban nem az, csupán szülői előjog. Ezzel az előjoggal elsősorban ott él a kisebbségi felnőtt-társadalom, ahol nemzeti identitásának legitimitását, társadalmi presztízsét a jelentéktelenség tartományaiban, bizonytalanságban tartja az állam. Ahol visszaél azzal, hogy a kisebbségi sorban élő emberek bizonyos hányada mindig hajlik arra, hogy jóléti, érvényesülési és ezer más megfontolás alapján az asszimiláció lehetőségében az ígéret földjét lássa. Kamaszként még semmit sem értettem a nemzetállami megfélemlítés, az egyéni életstratégia és a közösségi képmutatás viszonyrendszeréről, azt viszont fölfogtam, hogy városkámban egy láthatatlan háború zajlik, amelyben elsősorban mi, magyarok szegjük meg a magyarnak lenni parancsát s adjuk fel hadállásainkat. Hogy miért, azt az otthoni és az utcai beszédekből nem tudtam kiszűrni. Mintha a gyermekek szelíd, okos vezérlése ebben a dologban hallgatást parancsolt volna az ötvenes évek végi szlovákiai magyar felnőtt-társadalomra. Arról viszont az 1960-as tanévnyitón büszkén szónokolt iskolám igazgatója, hogy a világon elsőként nálunk valósult meg a szocializmus, az ország neve ezentúl Csehszlovák Szocialista Köztársaság, de nem ettől, hanem attól a bejelentésétől állt el a lélegzetem, hogy az új szocialista alkotmány először mondja ki a nemzetiségek anyanyelvi művelődéséhez való jogát. Ez a szokásosnál is nagyobb zavart keltett bennem. Mintha valaki azt akarta volna megértetni velem, hogy magyar diákként eddig cérnaszálon lógatott, mától viszont hagyja, hogy saját lábamon álljak. Nem hittem neki. Ez a jogosztói fölény olyasféle tekintélytiszteletet követelt, mint az olvasmányaimból ismert kegyurak, bár akkor még nem tudtam, hogy éppen erről van szó, mégis remegni kezdtem.

5. Amikor ötödikesként átkerültem a szlovák és magyar osztályoknak egyaránt helyet adó, háromemeletes, központi fűtéses, konyhával, tornatermekkel, zuhanyozókkal, öblítős vécékkel, gyermekorvosi és fogászati rendelővel ellátott új iskolaépületbe, új világba kerültem. Ez a szocializmus, mondták, de engem az érdekelt, hogy olajozott padló helyett parketten járhatok, nem kell porban-sárban tornáznom, s a budi döglegyei, a csípős ürülék- és húgyszag sem kínoz többé. Otthon, a háromlakásos, derékszíjnyi udvar hátsó traktusában továbbra is szegényesen éltünk kilencen, két szobácskában kettesével egy ágyban, noha alvóhely szempontjából kivételezettnek számítottam. Egyedül alhattam a stabilizált farácsozatú gyerekágyban, aminek persze ára volt, éjszakánként többször föl kellett tápászkodnom, hogy kinyújthassam gémberedett végtagjaimat, csöndben, nehogy bátyáim álmát megzavarjam. Néha nyitott szemmel rövid félálomba merültem a negyedik vagy ötödik órán, de soha senki nem vette észre. Erre titokban büszke voltam. Azt nem tartottam szégyellnivalónak, hogy szegénységünk primitívebb keretek között működik, mint a jólét, azt viszont igen, hogy a jobb oldali szomszéd udvarban élő négy családfő közül három szlovák iskolába járatta gyermekeit. Azt a szlovák apukát értettem, aki az 1947-ben kitelepített magyarok vagyonának konfiskálójaként került a városba, és magyar felesége négy gyermeket szült neki. Ma gyerekestül, unokástul szlovákok. A másik két családban viszont egyik szülő sem tudott szlovákul, nyolc gyereküket mégis szlovák iskolába járatták. Ezekkel a gyerekekkel rengeteget és boldog izgalomban játszottam, s hogy is másként, mindig magyarul beszéltünk. Közülük az egyik már felnőttként mesélte, hogy a magyar családokból származó diákok az iskola területén kötelesek voltak egymással szlovákul beszélni, csak néhány megértőbb tanár nézte el a botlást. A szülők is elfogadták az öncenzúrát mint a személyiségformálás részét. A szlovák kommunizmus a csehekkel szembeni nagyobb függetlenség elérésében és a kisebbségi magyarok nemzettudatának legyűrésében élte ki nemzeti énjét.

6. Az új iskola a korszerűséget tükrözte és a reményt, amely a szlováknak és a magyarnak látszólag egyaránt kijárt, paradox módon mégis a közös épülethasználat tette nyilvánvalóvá számomra, mi a tétje a városkámban dúló kifinomult háborúnak. Az iskolában formálisan együtt, a valóságban szigorúan nemzeti alapon elválasztott terekben éltünk, a közös tér a kirekesztés eszményét erősítette. Mi, szlovák és magyar osztályokba járó Szabadság téri magyar gyerekek, akik inkább víztoronyinak hívtuk magunkat, lévén a tér közepén a kút, az iskolában sosem találkoztunk, öltözőinket is külön traktusba tették, s ha mégis összefutottunk, egymásra pillantva, de elsuhantunk egymás mellett. Sokat gyötrődtem. A nyelv hordozza magában a gonoszt, ami elválaszt, vagy kicsoda? Akkoriban hittanra jártam, és gyakorló keresztényként napokig szégyelltem magam, hogy nem tudtam meghatározni, ebben a helyzetben ki és mi a jó. És ki a gonosz? Az emberiség nem állhat csak latrokból, farizeusokból, kufárokból, noha sok van belőlük, vallottam Jézussal, aki szerint még több van azokból, akik kaphatók a jóra. Aztán hát ez a szégyen is elhalványult.

7. A városkámban folyó nemzeti identitások közti háború rengeteg látható és láthatatlan történetet, összecsapást, küzdelmet, turpisságot, frusztrációt vajúdott világra. S vajúdik mindmáig. Ezt akkor fogtam fel először, amikor az esti tornatermi foci után felosontam a szlovák emelet kihalt folyosóira. Valami titkot gyanítottam, s a nyilvánvalót kaptam. A falakat borító szlovák osztálytablók érettségizettjeinek közel fele magyar lány és fiú volt. Csak napok múltán döbbentem rá, a lelkem megszerzése a tét. Rettenetes érzés volt, hogy a lelkemet kívülről akarják meghatározni, eltorzítani, megvásárolni. Napokig levertem jártam, Kárpáthy Zoltán, az egri vár védői, Nemecsek, senki nem segített. Dehogy tudtam, hogy nemzetállam, működjön akár a diktatúra, akár a demokratikus jogállam elvei alapján, csakis nacionalista lehet! Honnan a fenéből tudtam volna, hogy a tét a francia polgári forradalom óta nem változott, hajszálra ugyanaz, mint a dualizmus kori Magyarországé volt: a többségi nemzetbe olvasztás erkölcsi parancs, ez hitelesíti az önkéntes asszimiláció elvét s a közvéleményt is, amely bambán szentesíti ezt a mohó nemzetállami gyakorlatot! Senki se mondta, hogy a nemzet, jellegéből adódóan, arra kötelez, hogy legyőzzem, s ha kell, megsemmisítsem a más nemzethez tartozót!

8. Szlovákiában ijesztő mértékben fogy a magyar, amit számtani arányai miatt sem a természetes asszimilációval és migrációval, sem az Európa-szerte észlelhető népszaporulat-csökkenéssel nem lehet magyarázni. Amikor a csehszlovák köztársasági állameszmét megalapozó Tomás Garyk Masaryk föl vázolta az új állam nemzeti tartalmát, abból a feltételezésből indult ki, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia kisebbségi jog gyakorlata alól felszabadult nemzetek saját országaikban nem ismétlik meg a nemzetiségi elnyomás vétkeit. Tévedett, nem látta be a nacionalizmus öntörvényűségeit, országa 1992-ben szétesett. 1989-et követően Közép-Európa demokratikus államaiban a kőkemény állampolgári nacionalizmus még a liberális jogállam kereteit is maga alá rendelte, nem volt hajlandó átadni helyét a posztnacionalista, alkotmányos identitásnak. És ez az állampolgári nacionalizmus még zokon meri venni, ha valaki azt állítja róla, hogy nacionalista, modernitásellenes és antiszolidáris. Hiszen ő még Európát is szereti! Igaz, csak addig, amíg az elismeri, hogy itt, Közép-Európában, jogosult törzsi Európátépíteni.

Ui. A szlovákiai és a magyarországi Komárom közé ékelt Duna-híd mindkét oldaláról városi körgyűrűhöz fut az út. Az utóbbi években mindkettő közepére szobrot állítottak. Elsőként az északira. Cirill és Metód a szláv írásbeliség megteremtői voltak, ezt követően a délire, egy turult. Az elsővel a szlovák nemzeteszmény azt üzente, a legjelentősebb szlovákiai magyar város a szláv írásbeliség fennhatósága alá tartozik, a másikkal a magyar azt válaszolta, lesz meg miénk a Felvidék, hiszen a madár széttárt karokkal Szlovákia légterének feszül. Látványpolitika? Nem. Törzsi. A modern ember lelkét akarja visszaszerezni. Kitől is? És mi célból?

Átkelőhely két Komárom között FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD