Mennyi lehet az idő? –kérdi gyakorta a krónikás, meg-megszakítva lidérctörténetét. A flamand literatúra zabolátlan nagyvadja, a belga Dimitri Verhulst (1972) író-költő, zsurnaliszta valós eseményeken alapuló grand guignolja 2009-ben elnyerte a legrangosabb holland irodalmi kitüntetést, a Libris-díjat. A féktelen iramú sprinthez hasonlítható, rövid-feszes nagyesszé bolygónk földtörténeti s az emberiség egyed- és törzsfejlődését mondja el egy Mars-lakó szemszögéből, Szita Szilvia (ismét) példás fordításában.

A kockázatos, sőt őrült vállalkozás magában hordozza a csúfos fiaskó lehetőségét, lévén az übermensch bedekker alapállítása korántsem forradalmi. Jelesül: a sünhalból lett, megfeszítetten civilizálódó, felsőbbrendű „kultúrember” egyre pallérozottabb módszerekkel igázza le, pusztítja el az általa toprongyos, korlátolt léhűtőnek minősített, „tévelygő rokonok”-at, a „terra incognita” ingyen-(kényszer)munkaerőként hasznosított lakóit és a környezetét – miközben zabál, vedel, baszik (sic!), szaporodik, megtérít, átnevel, véletlenszerű felfedezéseket tesz.

Az elbeszélőt citálva: „Az élet csak akkor tekinthető sikeresnek, ha összhangban áll a gondviseléssel. Csakhogy a gondviselés – a sors – egy nő. A bennfentesek tudják: néha csak úgy lehet jobb belátásra téríteni, ha megmutatjuk neki, ki az úr a háznál.

Hősünk e nevelési elmélet jegyében móresre tanít nőt, sorsot, bálványimádókat. Kit csak félig ver agyon, kit egészen”. A lankadatlanul (vesztébe) masírozó, művészetellenes, hímsoviniszta ámokfutó lobogójára ezt a feliratot hímezték: „Állítsd ki a bullát!”, „Üzenj hadat!”, „Hányd kardélre a csőcseléket!”. A swifti szatíra tehát a zsarnokság természetrajza; amely azt az evolúciónak mondott, romlási folyamatot mutatja be, melynek utolsó stációjában a férfiasságával tüntető, egyre irgalmatlanabb, pöfeteg héroszunk „végre átvette az irányítást az istenektől”.

A személy- és földrajzi nevektől, évszámoktól mentes opus dicstelen, alternatív történelemkönyvként (kőbaltától az öttonnás atomalkotmányig) is olvasható. A politikai korrektségtől viszolygó, lefegyverzően eredeti eszű Verhulst attitűdje a kamaszokéhoz hasonlatos: nem szégyell (kimondani), és nem bocsát meg semmit; (társadalmi) érzékenységét, sebezhetőségét gyilkos fekete humorral leplezi.

Így, noha tartok tőle, a zsigerileg fölforgató szellemiségű munka nem kerül be a Nemzeti alaptantervbe, erősen gyanítom, hogy az ördöngös tizenévesek körében (is) kultkönyvvé válhatna. Egyebek közt az alábbiak okán (az Újvilág felfedezéséről): „A kannibálok, ha épp nem a vágytól felajzva üzekednek, akkor recepteket csereberélnek, például a banános sült gégéét. (…) Erdei némbereket is látni, ahogy egyik ágról a másikra szökellnek – ezek a megrögzött leszbikusok ezüstkönnyeket sírnak, nyíllal lövik le az ebédjüket az égből, és fordítva is meg tudják ülni a lovat. A kosok valaha tyúkokat hághattak meg ezen a vidéken, mert a tyúkoknak gyapjuk van. Ráadásul igen tüzes kosok lehettek, mert a fákat is sűrű gyapjú borítja,…”

A szexus, halál(félelem), erőszak, hatalom(vágy) körül gravitáló kötet vezérmotívuma a deheroizálás: az író a vesztesek oldalán áll, és Hősnek nevezett főkaraktere tökéletes antihős; hamisítatlan szociopata. Akinek, olybá tűnik, egyetlen célja kiirtani magából minden gyengeséget-gyengédséget, hogy zavartalanul gyakorolhassa legmagasztosabb önkifejezési formáját: a háborúskodást. Feltűnő, hogy mi hiányzik erről az ember(iség)ről festett, apokaliptikus tablóról: a lélek. Csak a hús van. Ez az, ami újszerű az oeuvre-ben: a szerző dokumentumregénye, az arendonki menekülttábor ihlette Problemszki Szálloda, vagy az ikonikus önéletrajzi novelláskötet, a Semmivégre, páriasorsokról szól. A megalázottak és megszomorítottak bárdjának minden (remek)műve téttel bír: ha pillanatokra is, de fölvillantja a szépséget, a szakralitást, a jót (vagy az ez iránti sóvárgást) a privát pokolban.

Verhulst kíméletlenül őszinte; ellenállhatatlanul szórakoztató;mindig igazat mond; sosem érthető félre. Ezúttal azonban nem érinti meg (pillanatra, mintha vigasztalólag) a kezünket, miközben a szokásos, rabul ejtő szenvedéllyel mesél – arról, hogy a mi időnk lejárt. Váratlanul közli, hány az óra (nyolc óra tizenhat perc). Nem gyújt rá újabb cigarettára, fizeti a söröket, kukkot sem szól többet, nincs helye kérdésnek. Kudarcos történetünk nem véget ér, hanem megszakad, abbamarad. Eztán majd (túlságosan) gyakran eszünkbe jut, amikor a velünk végérvényesen szakító, rólunk lemondó mizantróp – szája sarkában kesernyés mosollyal – mellékesen megjegyzi: „A fák csak ritkán botlanak egymásba, és általában tovább is élnek”.