Romlaky Zalán három-négy hónapon át kísérletezett különféle orvosokkal és gyógyintézetekkel, mire tisztába jött vele, hogy a kor tudományának állása szerint tüdejének bajára nincsen semmiféle ír. Budakeszin indított, majd Abbáziában próbálkozott két intézménnyel is, onnan pedig a kor divatos gyógyhelyére, az idegenszívű Gertrudisáról elhíresedett Meránba irányították át. Mellesleg javallottak számára felvidéki és erdélyi és balatoni helyeket is.

Merán akkoriban a Monarchiához tartozó csinos városka volt, aminthogy Merano néven és olasz fennhatóság alatt az ma is. Ez azonban Romlaky számára vigasznak sovány volt.Mikor 1906 januárjának derekán megérkezett a festői hegyekkel övezett, parkokkal telirakott olasz-német városkába, már pontosan tudta,mindegy, hogy jómódú rokonainak pénzét hol költi el.

Meránban egyébként rengeteg vendég időzött akkoriban. Az oroszországi pogromok elől a jómódú zsidóság tömegével menekült nyugat felé, jutott belőlük bőven Meránba, jól föl is verték az árakat. Romlaky egyik levelében akkurátusan regisztrálta, hogy a Hungária Szanatóriumban, ahol szobát vett ki, rajta kívül még két keresztény vendég időzik a közel száz közül.

Orvosát, Gara doktort, megérkezése másnapján, január 16-án kereste föl. Az orvos megvizsgálta, és fejét csóválva mondta:

– Kedves barátom, a legnagyobb jóindulattal és a saját érdekeim ellenére mondom, hogy teljesen felesleges magának itt, a Hungáriában tartózkodnia. Amit mi adni tudunk, azt megkaphatja olcsóbban valamelyik panzióban is. Végül is mi a kúra? Fekvés napjában pár óra hosszat és jó táplálkozás. Ehhez hozzájuthat másutt. Ehhez az egyszerű gyógymódhoz tértek vissza az orvosok a világon mindenütt. Én még speciel szoktam alkalmazni befecskendezéseket is. De ma, amikor már körülbelül ezerötszáz tüdőbetegen alkalmaztam ezt a módszert, nem tudom megmondani, hogy használ-e, avagy sem. Én azt tanácsolhatom csak önnek, hogy menjen délebbre. San Remóba. Ott várja be a nyarat, és onnan

menjen haza budai lakásába. Itt még hideg van, és a tüdőnek melegre van szüksége. Nem szanatóriumra, ahol a betegek nyugtatgatása folyik, meg egy kis fontoskodás. Éljen jól, külön szellőztethető budai szobában, és dolgozzon minél kevesebbet. Lehetőleg semmit. Mindenesetre annyit biztosan mondhatok, hogy Meránban lenni és itt sok pénz költeni, semmit sem ér. Addig pedig menjen San Remóba.

– San Remóba?

– Oda. Ott meleg van. És a tüdőnek melegre van szüksége.

– San Remóba? Ahol szegény Dankó Pista haldoklott?

– Kicsoda?

– Dankó Pista.

Romlaky Zalán nagyon szerette a neves szatymazi zenészt, akit azelőtt három évvel vitt el ugyanaz a kór, amelytől most már ő szenvedett. Szegeden ismerkedtek meg, még 1891-ben, ahol az akkor már neves prímás hazalátogatva mindig beállt kicsit muzsikálni kedves helyén, a Hungáriában, amely előtt ma szép szobra áll. Ez volt akkoriban a törzshelye Romlakynak is, aki a legendás Szegedi Naplónak munkatársaként örökölte meg Gárdonyi Géza asztalát. Gárdonyi egyébként országos hírnévre nem Mummery Róbert álnéven publikált cikkei okán, hanem kollégájával, Újlaky Antallal vívott párbaja révén híresült el, amikor a harc hevében lekaszabolta a segédeket is. Vívni egyikük sem tudott, mindenesetre Gárdonyi egyhavi államfogsággal fizetett a vitézségért.

Romlakyt és Dankó Pistát számos rokonvonás kötötte össze; mindketten tízévesen veszítették el apjukat, mindketten református iskolába jártak, mindketten autodidakták voltak jobbadán, szerettek olvasni, mindketten vidékiek voltak, akik mindig egy kicsit idegenül tébolyogtak a nagyvárosokban. Mindketten rajongtak a színházért, mindkettőjüket meglegyintette a siker. Mikor 1898-ban Romlaky darabja végigviharzott Nagy-Magyarország szinte összes színpadán, Dankó meleg hangú levélben gratulált a szerzőnek, éppen San Remóból. A levél átvészelte a majd százharminc évet, mely elröpült azóta, s ma a dédunoka sárga papirosokkal megrakott paksamétájának kedves darabja…

– Doktor úr! Én egy darabig még itt maradok, de San Remóba nem megyek. Ott még Dankót sem tudták meggyógyítani. Ott se tudták… Őt se tudták…

– De higgye el…

– Nem. Nem hiszem el. Egyáltalában: én már nem hiszek. Nem hiszek senkinek, és nem hiszek semmiben. Teljesen hit nélkül élek.

– Ott meleg van, és…

– Nem szenvedhetem a meleget. Tudja, én erdélyi vagyok. A hidegekhez vagyok szokva, a nagy-nagy hidegekhez. Na, isten áldja, doktor úr! Ne haragudjon. Mennem kell. Kezdődik a vacsora. És ha nem érek oda időben, bizony nem marad sok étel a tálban. Ma a túlvégről kezdik a kínálást, nekem az utoljából jut, ha jut. Isten önnel, doktor, isten önnel! Romlaky Zalán kezelt a doktorral, és igyekezett az ebédlő felé. Előtte persze letett az asztalkára tíz koronát.