Átgondolás és megírás összeérlelt harmóniájáról beszélhetünk, ha ezt a könyvet akarjuk rövid megállapítással jellemezni (Dávidházi Péter írta ezt Margócsy Istvánról). Olyan találó megállapítás ez, amely az idén József Attila-díjat kapott Báger Gusztáv új kötetére nyugodt szívvel alkalmazható, hiszen érett kompozíciók, cizelláltan megszerkesztett szövegstruktúrák adják hozzá a szellemi hátteret.

Milyen is az, amikor a megírás és az átgondolás harmóniába kerül? Vagyis a nemes ércként szunnyadó elképzelés a felszínre hozva megmutatja igazi fényét, értékét és rangját annak is, aki eddig még csak nem is hallott róla. S az új lelemény, kép vagy koncepció még a kigondolóját is meglepi, annyira jól artikulált és megformált, ahogy rákerül a papírra vagy a képernyőre.

A mai magyar líra berkein belül gátat szabott a „legújabb” megújulásnak, hogy a szerzők nem tudtak kilépni a kortárs kánon kontextusrendszeréből – igazából fizikai képtelenségnek is tűnik – azaz olyan mutáns beszédmódokat teremtettek, amelyeknek könnyen visszakereshető volt eredetük és legtöbbször meglévő stíluspanelek keveréséből vagy azok abszurd paródiáiból jöttek létre.

Báger ebben változást akart és kilépett egy olyan szövegtérbe, amely nem hagyományok és beszédmódok újraírásán alapult, hanem magának a versbeszédnek és a lírai énnek a dekonstrukcióján. Bágernél a dekonstrukció nem szétírás, összekócolás és a forma kifordítása, hanem ellenkezőleg, egy hatványozott újraértelmezés történik a versekben, magának a nyelvnek az újrafelfedezése. Hurrá, van beszéd, a beszéden túl is. A sok elértéktelenedett, elhasznált paradigma és elbeszélés mögött van egy út, amin újra járni lehet, ez a líra.

Jól átgondolta, mielőtt megírta, mondhatni: soha nem siette el a közönség elé tárni megmunkált szövegeit, hanem hagyta érni, sűrűsödni őket, akár fiókban, akár számítógépben. Összevetette őket azzal, amit szeretett volna késztermékként látni, a fejében lévő ideális képpel és addig metszette, faragta, amíg olyan nem lett, amilyen az eszmény. Vagy még jobb. Így alakulgat tehát egy átgondolás élete, a recenzens feltételezése szerint, egy olyan harmóniáé, amelytől nem idegen a disszonancia sem. Az ortodox irodalmi dogmák soha nem zavarták Bágert. Szabad versei vannak. És voltak. Ahogy régebben aposztrofálták a lírikusok prózaibb darabjait. Szabad versek, a gondolatritmus vonzásában.

Báger tudatja, hogy a költészet több mint egy nyelv, több mint egy műfaj: létmód. Ahogy Tandori Dezső gondolta. A kötet három ciklusból áll: Téli gólya, Animáció, Esti horizont. Az első részben a lírai én monológjai találhatók (Könyvhét, Mosoly-deficit, Ruhabolt). A második ciklus a rövid szösszeneteké, haikuk, epigrammák és a színvonalas nyelvi lelemények sora (Túlnan, Vigília, Sugallatok). A harmadik etap a kibomlásé, ez a rész az elemző „értekezések” territóriuma (Körök, Marrakes, Casablanca: az ihletvonal, A város arcai).

Báger engedi a pillanatot, hogy egy nagyobb lépték ütemezése szerint telítődjön. Szüneteket tart és elidőz a szöveg legeldugottabb odúiban. „A lélek is földrengést szenved, / ömlik, sodródik minden álom. / Önmagunk legyőzése lassan / túllép az emberi határon.” (Gyónás) A Rejtjelek című versben sírköveket lopnak „a feltámadás veteményeskertjéből.” A Gyalogösvény már a szkepszissel ötvözi az elhívás bizonyosságát. A vers tudatja, hogy „oda kell adni, amit kér az ügy”, mert köt a szövetség. A szöveg vége azonban kitűnő felütéssel zárul: „ A kijelölt túraösvény / a Biztos Célra tart. / Mondani lehet – de ki hiszi el?”

A kötet legjobb darabjai, A Jó Szív kurátora, a Kristályrács, a Körök, az Esti horizont és a Kánonok kanonokja mintha egy másik országban születtek volna.

Ahol van szellemi élet. Ahol odafigyelnek az intellektuális teljesítményekre. Ahol van visszhangja a mértékadó újításoknak az irodalomban, még akkor is, ha a mű szerzője nem tartozik egyik sörsátor lovagjai közé sem. A Könyvhét című vers igazi, aktuális darab mostanra, amely az értelmiségi szereptévesztéseket veszi célba: „Szőnyegbombázás esőcseppekkel / mintha ecsetvonásokkal tarkítaná! az ég az emberek arcát / az írónőké elkékül / lemossa szemfestéküket a zápor.” Az Ébresztő verssora a recenziót is lezárja immár: „Eltávozásra mennek a szavak.”