- Most, 72 évesen új életet él, mégis a régi élményeit írja meg műveiben, ahogy a Látogató (Visitor) című készülő színdarabja is önéletrajzi ihletésű.

 - Amikor az első, valóban önéletrajzi regényemet, angol címén a Párhuzamos utakat írtam – arról az útról, amikor 1944-ben, ötévesen, szüleimmel együtt Bergen-Belsenbe deportáltak, és arról, amikor 2004-ben újra odautaztam – paradox módon felfedeztem az írás örömét. Egészen más érzés volt ez, mint amikor, közel negyven éven át több mint ötszáz tudományos cikket, fejezetet írtam, vagy a kétkötetes, 2400 oldalas neuropatológiai tankönyvet egy kollégámmal közösen megszerkesztettem. Az idén az Arcadia Books londoni kiadó által közölt regényem, a Closed Horizon – amelynekmagyarul, ha kiadják, Nincs kiút! lehet majd a címe – nem önéletrajz, bár sok saját élményt is beleírtam.

 - Lényegében negatív utópiát írt, a könyv története jórészt 2040-ben játszódik. A főhőse egy agykutató pszichiáter, akinek a tudományos kutatásaira, főleg annak rendkívüli eredményeire nemcsak a tudományos világ, hanem az állambiztonsági szolgálat és a terrorelhárító hatóság is felfigyel...

- Igen, a brit biztonsági szolgálatok ügynöke mindent elkövet, hogy Mark Chadwick pszichiátert megnyerje a terrorelhárítás ügyének, és megvegye tőle a találmányát, amelynek lényege „a gondolatolvasás és a gondolatmódosítás”, vagyis az agy feltérképezése, amelynek következtében lehetővé válik nemcsak az ember gondolatának, hanem már a szándékának is a leolvasása, sőt – ha szükséges – a szándék megváltoztatása is. Marknak, a főhősnek a dilemmája lényegében a fausti kérdés: eladja-e a függetlenségét, ezúttal nem az örök életért cserébe, hanem azért, hogy folytathassa tudományos munkásságát, kutatásait.

 - Miért éppen a 2040-es évet választotta a történet dátumának?

 - Orwell klasszikus műve, az 1984 jutott az eszembe. Távol álljon tőlem, hogy George Orwellhez hasonlítsam magam, de azt gondoltam, hogy könyvem megjelenésének időpontja és a regény jövőben játszódó története között hasonló időkülönbség, vagyis úgy harmincévnyi eltérés legyen. Az 1984-et Orwell 1949-ben írta meg egy elszegényedett diktatúráról, ahol az államapparátus elnyomja az egyéneket. Én azonban nem egy diktatúráról írtam. Anglia 2040-ben továbbra is demokratikus, szabad ország, ahol az emberek jólétben élnek, mindenük megvan, függetlenek, kivéve a nyilvánossá tett, ellenőrzött magánéletet. Az orwelli szállóige, „A Nagy Testvér figyel téged”, az én regényemben „A Nagy Testvér ismer téged”-re változik. Tehát nemcsak figyelnek, hanem mindent tudnak rólunk. Ez a regényem másik fő dilemmája: az emberek megfigyelését, a figyelő kamerák ezreinek felállítását a demokráciában a hatalom a terrorizmussal, vagyis a terrorizmus veszélyével indokolja.

 - Ön a diktatúra elől menekült Angliába, amikor 1969-ben, egyéves londoni egyetemi ösztöndíja lejártával elküldte hivatalos felmondólevelét a szegedi egyetemnek. Nem érzi úgy, hogy egyszer már elege volt az egyéni jogok korlátozásából, akkor is, ha ez esetben azt a terrorizmussal indokolják?

 - Nem, nincs ilyen érzésem. Anglia –egyelőre – parlamentáris demokrácia. Működik a demokrácia alapja: a kontroll és a balansz, a hatalom kiegyensúlyozott gyakorlása. Éppen a terrorizmus veszélye miatt az emberek többsége elfogadja, hogy a földalattin például kamerákkal figyelik meg őket. A terrorizmusra hivatkozva hoznak új intézkedéseket. A brit parlamentben most azt tárgyalják, hogyan lehet a mobiltelefonok és az e-mailek adataihoz legálisan hozzájutni. A News of the World című brit bulvárlap két szerkesztőjét ugyanakkor bíróság elé állítják, mert engedély nélkül hallgattak le telefonokat, és illegálisan jutottak hozzá e-mailekhez, s gátlástalanul visszaéltek a lehetőségeikkel. A magánéletbe való beavatkozás tehát nemcsak a hatalom privilégiuma.

 - Könyvében a hatalom képviselője, a biztonsági szolgálat ügynöke be akarja hálózni a tudóst, és a felfedezését terroristák, bűnözők ellen szeretné bevetni. A főhős – ha beleegyezik a hatalommal való együttműködésbe – meg tudná változtatni a terroristák szándékát az általa kifejlesztett technikával. Ön neves agykutatóként természetesen tudja, hogy mi ebben a fikció és mi nem.

 - Neuropatológusként a londoni egyetemen 1980-ig agydaganat-kutatással, később pedig a degenerációs agybetegségekkel, köztük az Alzheimer-kórral foglalkoztam. A könyv írásakor „tanulmányútra” mentem abba a londoni kutatóintézetbe, ahol igen előrehaladott úgynevezett funkcionálisMRI-kutatások folynak, amelyek lényege az, hogy a tudósok az agy egyegy részének megfigyelése során már azt is látják, hogy különböző feladatok végrehajtásakor melyik agyrész hogyan aktivizálódik. Ez eddig nem fikció. Az viszont már fikció, vagyis a jövő agykutatásának a kérdése, hogy rájöjjenek arra, hogy mi valakinek a szándéka, mire gondol, és azt hogyan lehet megelőzni vagy megváltoztatni. Ha ezt sikerül kikutatni, akkor bizonyára meg lehet majd gyógyítani egyes pszichiátriai betegségeket, például meg lehet előzni öngyilkosságot és azt, hogy valaki bűnöző legyen. De ez kétélű fegyver.

 - Ki dönti el, hogy a tudomány vívmányait mire használják fel? Harry Truman amerikai elnök 1945-ben adta ki az utasítást, hogy ledobják az atombombát Hirosimára és Nagaszakira. Most ki dönti el, hogy hol a határ?

 - A tudományos eredményeket lehet pozítív és negatív dolgokra használni, ahogy –bár egészen más nagyságrendű a következmény – a nukleáris energiát is lehet békés és hadi célokra fordítani. Mindenki tudta, hogy százezrek pusztulhatnak el, ha az atombombát bevetik. Mégis úgy döntöttek, hogy ledobják, azzal az indokkal, hogy ha nem dobják le, akkor még többen halnának meg. Kérdés, hogy létezik-e olyan határ, amelyen már nem lehet átlépni. Kérdés, hogy eljön-e az az idő, amikor az agynak minden területe ismert lesz, mint egy jó térkép. A tudomány progresszív és egyre gyorsul. Egyedül az agykutatás területén az elmúlt harminc-negyven évben több felfedezés született, mint az előző három évszázadban összesen. Nem tudjuk azonban, hogy meddig tart ez a fejlődés. Esetleg elérhet egy olyan határt, amikor azt mondjuk, hogy már mindent tudunk az agyról. Én ugyan nem gondolom azt, hogy ez hamarosan bekövetkezik.

 - Félelmetesnek tartja a jövőt?

 - Inkább érdekesnek. Nem tudjuk, hogy a fejlődés, mint a lavina, mindent elsöpör, vagy pedig meg tud állni, legalábbis kontroll alatt tartható. Ma már valóság az, ami húsz-harminc évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, az, hogy interneten keresztül minden elérhető anélkül, hogy kimozdulnék a szobámból, leütök néhány billentyűt, és meg tudok szerezni olyan információkat, amelyekhez egyébként nagyon nehéz lenne hozzájutni.

 - Mark, a regény főhőse végül nem működik együtt a titkosszolgálattal. A tudós a lelkiismerete, a morális felelősség alapján dönt. Azt is mondhatnánk, hogy a „műveljük kertjeinket”, a Voltaire Candide-jában Pangloss professzor szájába adott parancs győzedelmeskedik. Miért ezt a befejezést választotta?

 - Nem akartam az olvasó szájába rágni a morális dilemma megoldását. Olyan befejezést akartam írni, hogy az olvasó az utolsó oldalnál gondolkozzon el azon, hogy ő a tudós helyében hogyan döntött volna.

 - Ugyanakkor a regény legelső oldalán az olvasó egy meghökkentő ötlettel találkozik: 2040. október 22-én, egy hétfői napon Nagy-Britannia köztársasággá válásának napját ünneplik.

 - Ez fikció, hiszen – szerintem legalábbis – teljesen valószínűtlen, hogy Nagy-Britannia 2040-ben köztársaság legyen. A monarchia intézménye most erősebb és népszerűbb, mint valaha volt. A királynő uralkodásának hatvanéves jubileuma különleges esemény volt, egymillió ember állt és nézte végig a zuhogó esőben. A brit alattvalók többsége – az alkotmány hiánya miatt mi ugyanis nem állampolgárok vagyunk – velem együtt elfogadja a monarchiát.

FOTÓ: BIRTALAN ZSOLT