A kormánybiztosok szaporodása mindig a látványpolitizálás és/ vagy a kormányzati tanácstalanság, impotencia jele. Ellenzékben minden párt kisebb kormányt akar, bírálja a vezetői posztok elburjánzását, majd hatalmon sorra nevezi ki a kormánybiztosokat. Ahogyan a Fidesz is. Orbán most három olyan kormánybiztosát mentette fel, akiket valójában ki sem kellett volna neveznie, hiszen azzal a feladattal, amivel őket megbízta, egy jól működő kormány biztosok nélkül is megbirkózik. Az Orbán-kabinet viszont biztosokkal sem.

Az augusztus végi hatállyal most felmentett biztosok közül kettőnek a kinevezése szimplán égette a nyilvánosság előtt a szakminisztert, aki alá a biztosok által felügyelt terület tartozott. Az Operaháznak például nem kormánybiztosra, hanem főigazgatóra van szüksége, ha mégis kormánybiztos irányítja huzamosabb ideig, akkor az annak a jele, hogy az intézmény vezetőjének Orbán a főnöke. Ahogy a nagy múzeumi integrációt irányító biztosnak is. E területek gazdája az Emberi Erőforrás Minisztérium, amelynek hét végi közleménye azt jelzi, hogy az új, elődjénél erősebb miniszter visszaszerzi a felügyeletet az állami opera és múzeumok fölött.

Ez így normális, már csak azt nem tudjuk, ki és milyen beosztásban irányítja majd az operát, és lesz-e végül a csúcsmúzeum. Azt viszont már tudjuk, hogyan folytatódik az elszámoltatás: sehogy. Most már elég nagy praxisunk van ahhoz, hogy kijelenthessük: a politikai hátterű nagy lenyúlások, rejtett pártfinanszírozások felderítésére a kormánybiztos nem éppen a leghatékonyabb eszköz. De ki mondta, hogy bármikor is ez volt a cél?