Rendszerint ezek szerepelnek az újságok első, illetve az utolsó oldalán. Legalábbis Szásenyka szerint: „A hírek ugyanazok. Van, akit megkéseltek, másokat agyontapostak. A kriptákat még lezárásuk előtt kirabolták. Kölykeznek a macskák, vége a télnek. Egyikőnk ide, másikunk oda.”

A levelet Vologyának intézi, a többivel együtt, ám azok nem érnek célba, mint ahogy ő sem kapja meg Vologya leveleit. Pedig hosszú-hosszú oldalakat töltenek meg nem csupán mély és szívhez szóló üzenetekkel, és ezek köré csomagolva sorsuk elbeszélésével, hanem olykor némi metafizikával is, Noéval, Shakespeare-rel, XVI. Lajossal és Sziddhártával. „Az első oldalon háború, az utolsón keresztrejtvény. János pap országa hitszegő módon ránk támadt. Vonalak találkozási pontja, a világmindenség köldöke, maréknyi betű.”

Mihail Siskin Moszkvában született, ám több mint másfél évtizede Svájcban él. Harminckét éves volt, amikor az első kötete megjelent, és ötven, amikor a Levélregény (tavaly) az év könyve lett Oroszországban. Utóbbiról első látásra, nagyon elkapkodva azt mondhatnánk, hogy egy nem szokványos szerelmi történet, amihez némi malíciával hozzá lehetne tenni, hogy nem szokványos szerelmi történetekre bőséggel akad példa a világirodalomban.

Mint ahogy levélregényekre is, amely különben egy meglehetősen érzelemdús műfaj, a szenvedélyek és a szentimentalizmus túlcsordulásának veszélye miatt tehát óvatosan kell bánni vele. Siskinnek sikerült kikerülnie a buktatókat. Nemcsak hogy sikerült, de valami egészen különlegeset alkotott: olyan nem szokványos szerelmi történetet, amely még így kifordítva sem nevezhető szokványosnak (kicsit sután érzékeltetve a logikai csavart).

Vologya és Szásenyka levelei soha nem érkeznek meg a címzettjükhöz, nem keresztezik és nem is kerülik el egymást, és íróik sem egyazon időben léteznek. Mihail Siskin legalábbis meglehetős rugalmassággal kezeli az idő fogalmát akkor, amikor Vologyát a XX. század elejére helyezi, szerelmét pedig lehet, hogy napjainkba, de az is lehet, hogy egy időtlen világba. (A leány például ismeri a tudománytörténeti léptékkel mérve még viszonylag friss keletű vízimajom-elméletet.)

Vologya katona, Kínában harcol, a bokszerlázadást követően bevonult békefenntartó csapatok soraiban, a frontról írja szerelmének néha a múltba révedő, de leginkább a hadszíntér, a lövészárok, a hadikórház és a katonai temetések történéseivel foglalkozó leveleit, éppen úgy, ahogyan bajtársai közül mindnyájan – a fiú meg is jegyzi, hogy a háborúban egyszeriben mindenki tele lesz érzelmekkel, még aki otthon verte a feleségét, most az is megállíthatatlanul küldi haza a szerelmes küldeményeket.

Szásenyka eközben a hátországból tudósít, időnként meglehetősen naturalista módon, sűrűn érintve életének legfontosabb momentumait a gyerekkortól kezdve a boldogtalan felnőtti léten, a kilátástalan kapcsolatokon és a szülők elvesztésén át egészen a reményteljes jövőig, amikor a hajdan nagyon fiatalon, kevés időt együtt töltő szerelmesek végre találkozhatnak megint – Vologya legalábbis elindul hazafelé a frontról.

„Nehéz volt lefordítani ezt a könyvet – vallja be utószavában a fordító, Földeák Iván, majd hozzáteszi: –(…) S még nehezebb írni róla és írójáról, mert dadog a szó és megbicsaklik a toll. (…) Igyekezned kell, hogy méltó szavakat vallj róla.” Túl azon, hogy megköszönöm a mankót, föltétlen igazat adok neki. A remekművekről időnként nehéz elárulni, miért azok. Siskin lebilincselő, varázslatos könyvének nem Vologya és Szásenyka a hősei. S még csak nem is az örökké megfejthetetlen orosz néplélek vagy az orosz sors.

Mindnyájan a hősei vagyunk. A Levélregény nyugtalanító és fölkavaró alkotás szerelemről és háborúról, valamint mindazokról a kérdésekről, amelyekre időtlen idők óta keressük – olykor reménytelenül – a választ. „Az fáj csak, hogy halálom napján semmi nem változik, semmi nem történik – jegyzi föl például Szásenyka apja –, a vasútállomáson ugyanúgy árulják majd a szotyolát, kis púpozott pohárral mérik ki, s beleszórják elhúzott zsebedbe. Az utcasarkon ugyanúgy isszák majd a sört, s leszopják a habot a bajszukról.

Az ablakban majd egy asszony áll és mossa az ablakkeretet. S ami a legérdekesebb, hogy ez a nap már létezik, minden év naptárában ott van, kijelölheted. Már megvan, csak még nem fedeztem fel, mint egy törvényt vagy egy szigetet.” A két epekedő szerelmes nem azért boldogtalan, mert távol vannak egymástól, hanem mert „az emberek úgy viselkednek, mint az állatok, csak éppen nem emlékeznek rá, miért”.Mindketten tudják, hogy a várva várt találkozás sem segíthet majd. Mi pedig, ugye, meg se lepődünk ezen.