Félrevezető, hogy Londonban van az olimpia. Egy városban, amely az elegancia, a szórakoztatóipar és a pénz központja, egy országban, ahonnan évtizedek óta telezenélik az egész világot, ahol a popvilág legendái menetből, sűrű sorokban tudnak megjelenni a nyitóünnepségen, olyan közegben, ahol a fair play kifejezése nemcsak megszületett, de felnőtt és nem öregedett ki, ahol magától értetődőnek tűnik, hogy egymást elviselni képtelen országokat, mentalitásokat is egy pályára lehet engedni, mert még azok is elfogadnak közös szabályokat csak azért, hogy négyévente azt lehessen mondani, igen, ebben és ebben ő volt a legjobb.

Nézzük, amint kúszik fel a zászlaja, hallgassuk meg a himnuszát, és örülünk neki, hogy a földgolyó rengetegféle értékes népet hord a hátán.

Mintha természetes volna, hogy minden állam hajlandó és képes is elküldeni a sportolóit, hogy nem nyomja a versenyt egy-egy birodalom hatalmas ambíciója. Remény van rá, hogy bő két hétig olyan érzése lesz az embereknek, mintha világunk mindenkinek megadná, ami jár.

A nagy nemzeteknek a sodró sikerszériákat, a kicsiknek a kivételes egyéniségek csodájában való megmutatkozást, a lehetőséget, hogy drukkoljanak például egy vízilabda-válogatottnak, amely egymás után negyedszer szerezhet aranyérmet, s hogy mindig jöhet a megmagyarázhatatlan is, mint legutóbb, amikor Jamaikából nyargalt elő egy futó, hogy átértelmezze az emberiség teljesítőképességének határairól gondoltakat. Félrevezető, hogy az olimpia Londonban van, mert úgy tűnhet, nincs is ennél természetesebb. Pedig lényegében felfoghatatlan.