Tavasz volt, zöldbe borultak a fák a Lövőház utcán. Az öregúr a Gyöngy presszó pultját támasztotta. Fehér panamakalapot viselt, bő, hawaiimintás inget, térd fölött levágott, rojtos farmernadrágot és strandpapucsot. Puskás-fröccsöt ivott, már a másodikat. Vörös rózsa kandikált ki a szíve fölött az ingzsebéből.

A hetvenes, elegáns asszony apró, fehér kutyával érkezett. Szétnézett. Matyin, a pultoson kívül csak egyetlen ember volt a helyiségben, az öreg. A nő arca grimaszba húzódott.

– Jelige: Nagy Lenin?

– Levin!

– Levin?

– Az – vigyorgott a férfi. – Mondtam a telefonban, hogy vörös rózsa lesz nálam.

Az asszony előhúzta ridiküljéből az újságot, és a hirdetést olvasta.

– Maga lenne az a fiatalos, jól szituált, káros szenvedélyektől mentes hatvanas?

– Én.

– De hát maga vén, mint az országút. Ha jól látom, már délben részeg. És hogy jól szituált lenne... Maga hajléktalan?

– Itt lakom a Rózsadombon, egyedül egy villában.

– Én pedig a Kate Middleton vagyok! Na viszlát, öregem – szólt az asszony, azzal megfordult, és kifelé vette az irányt.

– Hát azért egy esélyt én is megérdemlek, hercegné – kiabált az asszony után.

A nő megállt, kicsit habozott, azután megfordult, és a kezét nyújtotta: – Aranka. Negyedórát kap, egy perccel se többet. Bár teljesen felesleges ez az egész. Kettőnk között áthidalhatatlan társadalmi különbségek vannak, ez első blikkre látszik.

– Kezeit csókolom, Aladár vagyok from Florida – csapta össze a sarkát az öreg, és meg akarta csókolni Aranka kezét.

– Ez mellőzhető. Ne nyálazzon össze –húzta el ápolt kacsóját Aranka.

Leültek a sarokba egy kis kerek asztalhoz, a férfi átnyújtotta a rózsát, majd intett Matyinak, aki vízzel teli korsót hozott a virágnak.

– Mit tetszik inni?

– Konyakot.

– Már délben?

– Aladár, ne szemtelenkedjen, mert mindjárt faképnél hagyom. Egyébként mi ez a Nagy Levin?

– Levin híres szakács volt. És a háború után sokáig én is szakácsként működtem. Majdnem húsz évig. A Mátyás Pincében. Később disszidáltam, és üzleti karriert futottam be a nagy vízen túl. A tőzsdén gazdagodtam meg, mint oly sokan.

– Éppen maga? – kérdezte gúnyosan a nő, és zsebtükröt, rúzst vett elő, hogy megigazítsa a száját.

– Én.

– Maga hazudik, mint a vízfolyás. Vagy inkább, a szagát tekintve, mint a borfolyás.

– Ha nem hisz nekem, az a maga baja.

– Ezerkilencszázhatvankettőmájus 21-én a Mátyás Pincében volt az eljegyzésem. Ha megmondja, hogyan készült ott akkoriban a kolozsvári káposzta, hiszek magának.

Középkorú, fehér garbós, szakállas férfi érkezett a Gyöngybe, odatelepedett a pulthoz, kért egy korsó csapolt borostyánt. Bános Tibor Jávor Pál-könyvét olvasta.

– Aranka, boldogan mesélek magának – mondta derűsen Aladár. – Mellettem az élet kacagó tavasz, ahogy a hirdetésben is írtam. A kolozsvári káposztát még az ötvenes évek elején találtam ki, amikor Papp Endre volt a főnököm. Ő a kispesti Gödörben kezdte, a Halásztanyán folytatta, majd hozzánk került a Mátyás Pincébe. A töltött káposztára sült debrecenit, kakastaréj-szalonnát, valamint négy szelet sertésbordát tettem. Honthy Hanna művésznő mindig csakis ezt kérte nálunk előadás után. Később Papp azt állította, az övé a recept, de ez természetesen nem igaz.

Aranka ellenállása megtört, már hitt a férfiben. Szeme csillogott, micsoda embert talált, a kolozsvári káposzta feltalálóját. Ráadásul a Rózsadombon lakik, egyedül egy nyomban felperzseli őket az irigység.

A szakállas férfi az öregek asztalához lépett.

– Maga hazudik – mondta Aladárnak. Aladár felpattant. A válláig sem ért amásiknak. – Nevezze meg a segédeit, uram.

– Ne heveskedjünk – intette le a szakállas. – A nevem Ábrányi Valter, színháztörténész vagyok. Még hogy maga találta ki a kolozsvári káposztát! Vén hamis trotty!

– Ne sértegessen, mert megbánja –emelte fel öklét az öregúr.

– Aki olvasta Déryné emlékezéseit, az tudja, hogyan készül az igazi kolozsvári káposzta.

Aranka megijedt, próbálta csillapítani a kedélyeket. – Aladár, üljön le, és hallgassa meg az úr véleményét. Ne legyen harag! Aladár leült. A balhészagra néhány vendég szivárgott be a teraszról.

– Kolozsvári káposztát kizárólag disznóöléskor főztek az erdélyi fővárosban – kezdte a szakállas. – Déryné pontosan leírja, hogyan készült az a kolozsvári káposzta, amivel Kolozsvárott egy úri házban megvendégelték. Nagy kaszrolt kibéleltek szalonnabőrrel, rárakták a töltött káposztát, arra egy sor gyöngyös hurka került, majd szalonna, azután sertéshús. Megint egy sor töltött káposzta, a közepébe megspékelt sült kappan és sült liba, ismét egy sor káposzta. Így ment ez egészen addig, míg a kaszrol megtelt. Akkor annyi vizet töltöttek rá, amenynyi ellepte, és lefedték szalonnabőrrel. Nem rántották be, és a tetejére még sült kolbász is járt.

– Aranka, én ezt megölöm – pattant fel újra Aladár. – Még hogy Déryné, te barom! A kolozsvári káposzta az enyém – azzal kagylónyelű bicskát húzott elő zsebéből, kinyitotta, és hason szúrta a színháztörténészt.

Valter a gyomrához kapott, spriccelt a vér. Ráborult az asztalra, azonnal meghalt. Aranka fejvesztve sikítozott, Matyi a mentőket és a rendőrséget hívta mobiltelefonján. Húszéves, halszálkás zakót viselő, kaporszakállú bölcsészfiú lépett közelebb Aladárhoz.

– Adja ide a kést, tata, még mielőtt másban is kárt tesz. Nem volt igaza az úrnak, de azért nem kellett volna rögtön megbökni.

– Na, ugye? – fordult az ájulás szélén lévő Arankához a vénember. – A kolozsvári káposztát én találtam ki. Megmondtam.

– Szó sincs róla – tiltakozott a bölcsész.

– Maga egy aljas hazudozó, de Dérynének sincs teljesen igaza. Jókai Mór Fráter György című regényében világosan leírja, milyen is az igazi erdélyi töltött káposzta. Zápolya János, erdélyi vajda, majd magyar király többek közt ezzel kínálja a gyönge gyomrú, sertéshústól viszolygó esztergomi prímást, Várdayt. Az igazi erdélyi töltött káposzta tetejére kolbászt és sertésfarkat tesznek.

– Temocskos állat – támadt a gyűlölettől eltorzult arcú Aladár a vézna bölcsészre, aki elkapta a csuklóját, és próbálta kicsavarni az öreg kezéből a kést. Elestek, birkóztak. Mikor abbahagyták, Aladár bal szeméből a kagylóberakásos bicska nyél kandikált ki.

Aranka Aladár mellé térdelt, az arcát csókolgatta sírva, és azt kiabálta: – Én hiszek magának, Aladár, drága, ne haljon meg. Két rendőr érkezett. Egy kefebajszú kicsi meg egy simaképű langaléta. A bölcsészre bilincs került. Senki ne hagyja el a helyiséget, és ne nyúljon semmihez, amíg a nyombiztosítók meg nem érkeznek, kiabál ta a magas rendőr. Mindenkit ki fogunk hallgatni. A kicsi rendőr Matyit faggatta, mi történt. Micsoda lúzerek, legyintett, mikor megtudta, kimilyen véleményen volt az igazi kolozsvári káposzta elkészítését illetően.

– Az én anyám a kolozsvári káposztát kizárólag Zilahy Ágnes receptkönyvéből készíti – mondta a bajszos. – Csakis ez nevezhető originálisnak. A töltelék fele vesepecsenyéből, másik fele kövér disznóból készül, a húst apróra vagdalja. Tesz még bele borsot, sót, rizskását. A gömbölyded cserépfazék aljára felvágott savanyú káposzta kerül, arra a töltelékek, megint aprókáposzta,megint töltelék,megint káposzta, rá sertésoldalas,marhahús-dagadó, pár darab liba- vagy pulykaaprólék, megint káposzta, végül felönti káposztalével. Se keverni, se berántani nem szabad, viszont a levébe tejfelt kell habarni. Tálaláskor az aprókáposzta alul, a töltelék a tál szélén koszorú alakban, középen a húsok.

Aladár eddig halottnak tűnt, de most hirtelen mégis felült és teljes erőből beleharapott a bajszos rendőr lábszárába, aki reflexből rúgott egyet, éppen a háttal álló magas rendőrbe. A langaléta megfordult és mérgében leütötte gumibotjával a társát. A karpereces bölcsész elszabadult, ki akart szökni a Gyöngyből. Aladár előhúzta bicskáját a szeméből és a bölcsész után indult igazságot tenni. Átláthatatlan káosz alakult ki a kis szobában. Suhogott a gumibot, villant a bicska, öklök sújtottak le, üvegek, poharak, székek, asztallábak repültek fejmagasságban. Állítólag még ekkor is dühös káposztaérvelések cikáztak a presszóban. „Kerek-perec megmondta Mikszáth, Illyefalva, majd Fogaras országgyűlési képviselője, hogy a százados alaptörvényeken,mint például a töltött káposzta, az ételek királya, nem lehet változtatni. Egy sor füle, egy sor orja, egy sor kövérje, egy sor töltelék!” Vagy: „Aki kezébe veszi az 1695-ös, Misztótfalusi Kis Miklós által Kolozsváron kiadott Szakács mesterségnek könyvecskéjét, az tudja, hogy a kolozsvári káposzta aprókáposztában megfőzött kövér tyúk vagy fél lúd. A töltött káposzta tölteléke nyers tehénhús és szalonna összevágva, bors, gyömbér, só. Aprókáposztában kellmegfőzni ezt is. Rántás nincs egyikben sem, viszont mindkettőbe kell bor.” Vagy éppen: „Heltai Gáspár, a híres könyvnyomtató és író fia, Kolozsvár sáfárja lejegyezte, hogy mit vásárolt 1594. december 28-án a számvevő urak kolozsvári káposzta lakomájához: tehénhús 6 dénár, orrja 6 dénár, szalonna 6 dénár, 1 tyúk 6 dénár, káposzta 2 dénár.”

Csak Matyi és Aranka élte túl a kocsmai csatát.

Miközben a mentősök az öreg hölgy törött karját rögzítették, az asszony elmesélte, hogyan robbant ki a verekedés. A kopasz mentősofőr megjegyezte, ezek itt mind megérdemlik a halált, ő Farkaslakáról származik, ő csak tudja, hogy az igazi erdélyi szárma töltelékét őrölt disznóhúsból készítik, összedolgozzák hagymával, kukoricadarával, vágott savanyú káposztával, majd a hordós káposzta leveleibe csomagolják. Korondi cserépfazékban kell főzni, vagy a kemence előtti parázson főzögetni, és füstölt gömböc nélkül hajítófát sem ér.

A mentőorvos ordított a sofőrrel. – Ha igazi kolozsvári lennél, mint én, nagyon jól tudnád, hogy a kolozsvári káposzta egy rakott káposzta. Elég lenne, ha egyszer ellátogatnál a Deák Ferenc utca 35–37. szám alatti Varzarie étterembe, és rendelnél egy varz a a la Cluj-t, vagyis kolozsvári káposztát, és rögvest látnád, hogy ez egy rakott káposzta főtt, füstölt csülökkel.

A sofőr és az orvos csúnyán egymásnak estek. Az utca népének egyik része a sofőr, a másik az orvos mögé sorakozott. De voltak, akik külön frontokat nyitottak. A kocsmányi incidens lassan a Marczibányi tértől a Mammutig tartó tömegverekedéssé hízott. Matyi a presszó padlóján négykézláb mászva bal fülét kereste. Már talált gazdátlan orrot, szemgolyót és kislábujjat, de a fülét csak nem lelte.

Megérkezett a postás is. Gyanútlanul, a délutáni fröccsére. Mikor Matyi megsúgta neki, mi a vita tárgya, hirtelen a fejéhez kapott.

– Te jó ég, hát ezek teljesen megőrültek? Hát magyarok maguk? Megfelejtkeznek a zágoni Mikes Kelemen rodostói szavairól, miszerint a szépen megírt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béboríttatott káposzta, mely távulról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüstfedelet, alatta drágafüvet lehet találni? Emberek, magyarok, hát a kapor itten a kulcskérdés!

– Nem akartam beleszólni, mert eddig féltettem a bőrömet, és úrinő akartam maradni – fordult a postáshoz a törött karú Aranka. – De hát kulináris nyomoronc ez mind. Egyébként magával együtt. Mert a kulcskérdés nem a kapor, fiacskám! Dehogy. A lényeg itt a csombor, te idióta! – üvöltötte, majd ép kezével manikűrollóját a postás nyaki ütőerébe vágta.

Kis fehér kutya szaladt fel a domboldalon a Forint utca felé. Több sebből vérzett. Szájából nyálas fül lógott.