Bár a vonal „túlfele” messze található, a nő mellett és kicsit mögötte előrajzolódik a férj: ovális, testhez álló burában jelenik meg, ahogy vallásos könyvek illusztrációin az Úristen. Hozzászokott, hogy utasításokat ad. Első beosztottja az anyja volt.

„Itt vagyok a kínai bolt előtt”, hazudja a nő. A valóságban egy kávézó teraszán ül, üvegtetejű asztalkánál, vele szemben egy férfiüres széke. A férfia terasz melletti újságosbódé takarásában telefonál a feleségének. Arról panaszkodik, hogy milyen meleg van. Jobb lett volna, ha mégis rövid ujjúban utazik. Néha a levegőbe csap, idegesen meg-megpördül, ám a hangja végig lágy marad, lassan beszél, ráérősen, az ujjút három j-vel ejti. Egyáltalán nem siet, hiszen neki öröm, ha a feleségével beszél. Folyik a párhuzamos telefonálás, miközben ketyeg az óra, és mindjárt lejár az idejük. Hónapok óta nem találkoztak. A férfi, amikor megmondta a nőnek, hogy VÉGE, úgy számította, csak akkor fogja őt viszontlátni, ha majd meg kell mentenie. A nőt nem kell megmenteni, most mégis találkoztak. A férfiviszont slamasztikában van, akkorában, mint még soha, és csak növeli a bajt, hogy erről nem tud.

Végre befejezik, a férfi visszatérhet a nő mellé. Nyugtalanul babrál táskájával.

–Ne menj még – kéri a nő, akit Margitnak hívnak.

A férfin jól látszik, hogy maradna, mégis készülődik.

– Veled megyek – mondja Margit.

– Ne gyere.

– Miért harcolsz ellenem?

– Nem harcolok. Nem illünk össze.

– Centire megegyezünk.

– Ne találkozzunk többet.

–Mi értelme, ha közben egyetlen percre sem eresztjük el egymást?

– Pénzem sincs.

–Ki a szart érdekel?

– Semmi hatalmam.

–Nem kell háborúznod értem.

– Az egész világ ellenünk háborúzna. A Margit nevű nő, akit a férfi némelykor Halacskának nevez, rákönyököl az asztalra, közelebb hajol a férfiarcához. Mélyen beszívja a levegőt, mint aki a tenger fenekéről kíván felhozni valamit, amiről majd csak a felszínen derül ki, mit is ér valójában.

– Nekünk nem kell. Háborúzni. Egymással. Arra jöttem rá, hogy a harcban pont az vész el, ami a leglényegesebb, vagyis a lényeg, és aminek alapja a sóvárgás, a mindenkiben benne rejlő sóvárgás, hogy megtudja, felismerje, vagy csak megsejtse a választ a kérdésre: miért vagyok? De válaszolni csak akkor lehet, ha nem kell folyton harcolni, meghódítani, lerohanni, fennhatóság alatt tartani, ha nem kell folyton lebunkózni, kijátszani, átverni, kelepcébe csalni valakit. A harc azt feleli a kérdésre: azért vagy, hogy ne legyél!, ami eget verő marhaság. Pont annak kellene elmaradnia, ami ekkora szarság, ami felbolydítja és uralja ezt a világot. Pont annak kellene eltűnnie. Ha a világban a bosszúvágy, a számonkérés, a megfélemlítés, a zsarolás, a megalázás az általános, akkor a mi szerelmünknek egészen más valaminek kell lennie, mert ez a másvalami tartalmazza a választ, vagy ha nem tartalmazza, közelebb visz hozzá, a válaszhoz, amit nem lehet kimondani, mert titok, mert a titok azt jelenti, hogy megszületik valami, aminek nincs neve. A nincsbe mártott van. Valami.

A férfit meglepi a szónoklat. Egyrészt mert Margit nem szokott szónokolni, másrészt mert szó szerint ő is ugyanezt gondolja. Mármint a szerelemről. Illetve arról a másvalamiről.

– Védtelenek volnánk – mondja a férfi.

– Nem hiszem.

– Pokollá tennék az életünket.

– Lebegnénk a fejek fölött, mint halak az óceanáriumokban.

– Az üvegfalat is betörnék, hogy elpusztuljon az a másvalami.

Most hirtelen hallgatásba burkolózik mindkettő. Cigaretta után kotorásznak.

A terasz jobb sarkában, a fal mellett szokatlan ruházatú nő ül. Valószínűleg külföldi, bár megérti Margiték párbeszédét, amelyből a szavak egyenesen oda, abba a napsütötte sarokba igyekeznek. A nő egy német nyelvű Vonnegut-könyvet olvas, de nem képes a mondatokra figyelni. A beszélgetőkön mereng. „Most adják fel végleg”, ez a gondolat olvasható le az arcáról. Ekkor Margit elnyomja a félig szívott cigarettát, feláll, kézen fogja a férfit, kivezeti a terasz elé. Pár lépést oldalaz a sétálóutca közepe felé, hogy elég távol legyenek a virágládákkal megtetézett, rácsos kerítéstől. Szembefordul a férfival, puhán vállára ereszti a karját, és egy belső zene lassú ritmusára táncolni kezd. A férfi idétlenkedik.

– Neked kell vezetned – mosolyog rá Margit, akire most tényleg illik a Halacska név.

A férfiban fájdalmas emlék sajdul, elszaladna, de Margit nem engedi. Rálép, puhán ráereszkedik a férfilábfejére, így együtt lépegethetnek. Már korábban lerúgta szandálját, mezítláb van.

Akik elhaladnak a közelükben, nem fordulnak feléjük, ám távolabbra érve szinte mindenki visszapillant. Az egyikük le is horgonyoz. De lehet, amúgy is megállt volna pihenni, rémesen szuszog. Ritkán szokott gyalogolni, a kocsi kulcsát most sem dugta zsebre, vészt elhárító amulettként tartja a markában. Másik markában könyvek, tízes csomagolásban. Feltehetőleg a közeli könyvüzletbe tart velük. Nyomdász vagy könyvkiadó lehet, vagy mindkettő, mert egyszerre tűnik értelmiséginek és vállalkozónak. Most átrakja kulcsos karja alá a könyveket, és megtörli homlokát a nadrágzsebéből előhúzott, hatalmas kendővel. Talán elcsodálkozik, miért táncol itt ez a két ember, holott látszólag egyikük sem részeg. De mégsem, nem ilyesmin tűnődik. Inkább azon, hogy megebédeljen-e vagy sem. Mivel úgy dönt, hogy bár nincs kimondott ebédidő, de ha már itt áll a város legjobb olasz vendéglője előtt, eszik valamit, legfeljebb ha a szokásos időben is megéhezik, bekap majd egy szendvicset, szóval mivel alapos mérlegelés után igennel felel az iménti kérdésre, megpördül, és benyit a vendéglőbe. Ahogy maga mögött becsukja az ajtót, elejti a könyvcsomagot. A csomag olyan helyzetben csattan a földre, hogy tisztán kivehetővé válik a könyvek gerince, ahonnan elolvasható a cím is: Szívpapír. Ez csak elírás lehet, hiszen ennek a szónak nincs értelme. És akkor az is valószínű, hogy a nyomdász-vállalkozó úti célja nem a könyvüzlet, ellenkezőleg, onnan tart a nyomdába, hogy visszavigye a félrenyomott példányokat. Nehezen hajol le, nagyot kell terpesztenie a pocakja miatt. De aztán sikerül a csomagot szerencsésen visszaszereznie. Egyébiránt látszik ezen a könyvcsomagon, hogy nem az a fajta, amelyik szánt szándékkal kifordul az ember karja alól.

– Nem tudok táncolni – mondja a férfi,akit Margit hol így szólít, hol úgy.

– Nem baj, édes Lev – suttogja Margit. A teraszon, közvetlenül az elválasztó rácsnál helyet foglaló kék szemű, kalapos férfia söre mellé mogyorót szedeget egy tálkáról, most egy egész marékkal a szájába töm. Nagyon hasonlít egy környékbeli íróra, akinek „a lepedő szamurája” a beceneve, de irodalmi körökben inkább onnan ismerik, hogy a kritikusok a gúny összes birtokukban lévő nyílvesszőjét rá szokták ellődözni. A mogyoróevő mellett a kutyája hasal. Valószínűbb, hogy nem az ő kutyája, csak az imént szegődött hozzá. Fekete szőre ápolatlan, szürke a portól. Tekintetét hol a kék szeműre, hol a táncolókra szögezi. Szemében szomorúság, meg valami nyugalom is. Irigyelné ezt az összesimuló nőt meg férfit, ha tudná, mi az az irigység. Ő is odasimulna a kalaposhoz, ha az engedné. Két lépésről még a pulzusát is érzékeli, tudja, mikor vált ritmust. Soha el nem hagyná. Ha beteg volna, nyelvével nyalná le a lázat róla. Márpedig nemsokára beteg lesz, élet és halál között fog lebegni. Tudja, mert látja az egyre közelebbről ólálkodó betegség auráját.

Lev szavakba kapaszkodik.

– Shakespeare: III. Richárd. Eljátszanád Annát?

– Nem.

– Inkább Margitot? Hehehe. De ő túlidős hozzád.

– Nem akarok abból a darabból semmit.

– Mi a baj vele?

– Hát Anna leginkább. Tudja, hogy Richárd ölte meg Edwárdot, amikor találkoznak, meg is átkozza, mégis, pár pillanat múlva, ott, Edwárd koporsója mellett, mégis igent mond neki. A dolog olyan váratlan, hogy magát Richárdot is meglepi.

– Lehet, hogy azért mond igent, mert a gyermekét félti.

– És pont ezzel veszíti el. Nomen in fabula, vagy lupus est omen, ebben a percben a helyi társulat három színésze fordul be az utcába. Két nő és egy férfi. A férfi már nem egészen józan. Amikor megpillantják Margitot és Levet, egyszerre torpannak meg. A férfi balján a Kása becenevű nő valami olyasmit morog a férfinak, hogy „te ittál, Palika, és én vagyok részeg?, hát mit keresnek ezek itt?” Rosszat sejtve bámulják őket. A férfi alig kivehetően olyasmit dünnyög: „micsoda aljas egy fickó!” Egyetértően bólogatnak. Felszabadító egyetértés. Kása most még arra is kapható, hogy azt mondja a másik nőnek: „te, Icu, te sokkal jobb vagy ennél a picsánál”. Amiből azért Icu kihall egy afféle hangsúlyt is: „MÉG te is!” „Mindannyian jobbak vagyunk”, dohogja a férfi, aki azóta iszik, mint a kefekötő, mióta kiderült, hogy Kása csak érdekből feküdt le vele, holott ő azt hitte, és erről levele is tanúskodhat, amit többen elolvastak egy képernyőn felejtett nyitott postafiók révén, hogy szerelemből tette. Ez a férfiis hasonlít egy íróra, akit ráadásul szintén Palikának szólítanak, és szintén pálinkával kezdi a napot, majd sörrel vagy borral folytatja.

– Tudsz titkot tartani? – kérdezi Palikaa jobbján állótól.

– Nem – feleli amaz.

– Akkor elmondok valamit. Tudtad, hogy ezekkel baj van?

– Hogy érted?

– Hát hogy úgy mondjam, ferdék a hajlamaik. De nem is akárhogy…

– Tényleg?

– A pasas nőnek képzeli magát, a nő meg férfinak. De ez még mind semmi: hanem mindketten buzik.

– Ne őrjíts!

– A pasi leszbikus nőnek képzeli magát, a nő meg homokos férfinak.

– Ilyen is van?

– Ha valami egyszer elferdült, tovább ferdül.

A nő máris körülnéz, mint áldozatra vadászó vámpír. Ő viszont nem vért szív, hanem vért ad. Tápláló vért. Állandóan friss vért. A világ sötétségét leleplező tudósítások vérét. A remény vérét: hogy mi, a leleplező híreken osztozók, mi az eltorzult világ fölött állunk, és úgy ragyogunk a sötétségben, mint a csillagok. Máris kinézi magának a kávézó melletti bank alsó lépcsőfokán toporgó férfit. Délután majd találkoznak a jelmezpróbán, mert a jelmezeket a férfitervezte. Akkor majd vért ad neki… A férfiaz automatából vett ki pénzt, most illeszti be a pénztárcájába. Az egyik kisebb címletű bankjegy megmakacsolja magát, sehogy sem akar bebújni a keskeny rekeszbe. Nekifeszül a bőrszegélynek, sarkát beakasztja egy kibomlott öltésbe, hiába nyomják befelé az ujjak, másik sarkával is sikerül megkapaszkodnia egy hasonló cérnahurokban. Bízik magában, mert teste erős, szívós, papírja nem hagyományos, szinte eltéphetetlen. Elszánását keserűsége is táplálja. Keserű és csalódott, amiért társai magától értetődő természetességgel veszik tudomásul, hogy ott a helyük a fülledt, sötét erszényben. A férfinak ügyesek az ujjai, most mégsem bír a bankóval. Egyre veszettebbül morog, szinte már üvöltözik.

Szavai közül némelyek lepottyannak a földre, és ijesztő sebességgel eltűnnek a repedésekben. Némelyek füstként olvadnak a sétálóutca légterében lebegő szófelhőbe. Mások vadul ugrálva vágtáznak ideoda a falak között. Mindegyik szó valamilyen sajátos módon az érvényesülést keresi. Hol egymással elvegyülve, hol külön utakon, poklot megjárt partizánként kívánnak megtestesülni.

– Amit az éjjel mondtál, azt te… – kezdegy kérdésbe Lev.

–Halálosan komolyan – feleli Halacska.

– Ebbe bele fogunk halni – mondja Lev.

– Bele.

– Az is lehet, hogy belebolondulunk.

– Lehet.

– Inkább elmegyek. Margit egyik kezével kigombolja a blúzát, és egy könnyed mozdulattal leereszti magáról, le a földre. Meztelen melleit Lev mellkasához nyomja. Lev meg se moccan két másodpercig, de aztán nem megy sehova, hanem odasimul Margithoz. És már egyáltalán nem hallja a szavakat maga körül.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD