Belső, bécsi Burg, nappal. Sisi és Ferenc József egy apró kis reggelizőasztalka mellett üldögélnek, Sisin hosszú, fehér hálóing, Ferenc Józsefen fekete-sárga csíkos birodalmi pizsama. Fonott mintás porcelántálban zsömlét kínál Sisinek.

– Császárzsömle!

– Ó, azt imádom! Sisi elveszi a zsömlét, és megkeni vajjal.

– Sonka? – nyüzsög tovább József.

– Kaiser?

– Naná! Nevetnek mindketten, hosszan, boldogan, indokolatlanul.

– Na és? Hogy telt az éjszakád? – kérdi József huncut mosollyal a bajusza alatt.

– Hogy érted?

– Álmodtál valamit?

– Hát persze! Elmeséljem? Képzeld! Eljött értem álmaim hercege és…

– És?

– És magáévá tett! – súgja Sisi.

– Nem mondod! Aztán?

– Aztán? Aztán felkeltünk és megreggeliztünk.

Ferenc József kissé csalódottnak tűnik.

– Ennyi?

– Egy valóságos palotában laktunk – Sisi csillogó szemekkel mutat körbe –, ilyesmiben! Fürdőszoba persze nem volt – teszi hozzá rosszallóan, majd diadalmas hangon felkiált –, de lett! Egyszóval: boldogok voltunk.

– Igazán? – az ifjú férj ragyog.

– Mígnem egy nap…

– Mígnem egy nap?

– Született egy gyerekünk!

– Ó! – Ferenc József majd kiugrik a bőréből.

– Aztán…

– Aztán?

– Aztán még egy! Aztán…

– Hm?

– Még egy! Aztán… Sisi hirtelen elhallgat.

– Aztán? – a császár elsápad, egy színezüst mokkáskanál csörömpölve landol a márványpadlón.

– Aztán valami rettenetes dolog történt.

– Poroszok? – Ferenc József a szívéhez kap – Vagy lovas baleset? Úristen! Dárius? Menthetetlen? Mit mond a felcser?

Sisi int a fejével.

– Csak nem?! – a császár szája széle remegni kezd – Ezek szerint igaz a hír. Ettől féltem – a hangja elcsuklik. – Petőfi él!

Ebben a pillanatban kivágódik az ajtó, és belép Zsófia főhercegnő.

Ferenc József felpattan.

– Anyám! Maga itt? Micsoda meglepetés!

– Zavarok?

– Jaj, dehogy! Sisivel épp a … krími helyzetet elemeztük. A konfliktus eszkalálódni látszik, nemdebár?

– Na lám. Ha jól veszem ki, összejött a dolog. Gratulálok, kedveseim, gratulálok! Sisi és Ferenc József szomorúan merednek a tányérjukba.

Zsófi a főhercegnő helyet foglal az asztalfőn, aztán magához int egy szolgálót, és egy titokzatos írószerszámmal szavakat firkant egy damasztszalvétára.

– Ezt a Wiener Tagsblatt szerkesztőségébe. Páros portré, két kolumna, diszkrét utalás a sikeresen végrehajtott perforációra. Ahogy megbeszéltük.

Zsófi a nyájas ábrázattal fordul az ifjú párhoz.

– Azért ha már úgy istenigazából kihancúroztátok magatokat… akár vissza is költözhetnél, hm? Mit gondolsz, Franci?

– Márminthogy… Sisi értetlenkedve kapja föl a fejét. Zsófia bizalmasan hajol a füléhez.

– Születése óta velem alszik. Ő jobbról,én balról. Nem is mondta?

Dorgáló pillantást vet Ferenc Józsefre.

– Nahát, fi am! Szégyellhetnéd magadat. Mégiscsak a nejed! Előtte nem lehetnek titkaink, tudod nagyon jól!

Sisi zavarodottan fészkelődni kezd.

– Milyen meleg lett itt hirtelen, nem? Valósággal fuldoklik az ember. Megbocsát?

Sisi feláll az asztaltól, és bocsánatkérő biccentéssel elindul az ajtó felé.

Zsófia utánafordul.

– Apropó, fogápolás! Mondd csak, kedvesem! Te egyáltalában nem szoktad tisztítani a fogsorodat?

Sisi megtorpan, elmosolyodik, elővillantja vakítóan fehér és egészséges fogsorát.

– A mimet?

– Csak mert látom, hogy rohad – feleli Zsófia, mire Sisi dühösen kiviharzik.

A főhercegnő elégedetten nyúl a csészéje után, cinkosan a fiára pillant, majd hirtelen felkapja a fejét.

– Ha! – fülel – Hallod ezt? Mintha csak a schönbrunni állatkert Vogelhausában lennénk, énekesmadarak ezreinek éktelen rikoltozását halljuk.

– A papagájok. Hát persze. Máris rohan a papagájaihoz. El kell tőlük tiltani. Nix papagáj!

– Eltiltani?

– Hát persze. Addig-addig nézegeti őket, amíg a gyereke is papagájfejű lesz. Meg fogod látni!

– De mama, azért én nem gondolom,hogy…

– Ott van szegény Leopold bácsikád!Mit gondolsz, mitől olyan holdvilágképű?

– Holdvilágképű?

– De még mennyire! Az anyja mást se csinált világéletében, csak üldögélt a fenekén, és bámulta a holdat. És tessék! Meg is lett az eredménye!

– Na jó, de azért…

– Vagy te talán egy Madárfejű Lajcsikát akarsz?

– Hogy én?

– Még ha sasokat nézegetne, vagy tudomisén. Oroszlánokat! De így! Ráadásul mindenhova odapiszkít! Tudtad? Rettenetes!

– Sisi?

– Dehogy! A papagáj! Belső, kalitkás szoba, nappal. A félhomályos szoba zsúfolásig tele a plafonról lelógó különféle méretű, egytől egyig üres madárkalitkával. Csak a legnagyobb, középen himbálózó aranykalitkában ül egy hatalmas, hófehér, bóbitás fejű nimfapapagáj. Sisi, aki gömbölyödő hasából ítélve terhessége utolsó heteiben járhat, benyúl a ketrec ajtaján, és ügyetlenkedve próbálja megfogni a madarat. A hosszú láncon lógó kalitka ide-oda billeg, a papagáj rémülten próbál hátrébb húzódni. A csendben csak a lánc szomorú nyikorgását hallani. Sisinek végre sikerül elkapnia a halálra rémült madarat, gyengéden simogatni kezdi, gügyögve csitítja.

– Cssss! Na! Nyugalom, tubicám! Márcsak egy icipici pillanat és… Tudod!

Odahajol a madár fejéhez, súg neki valamit, majd újra szelíden megsimogatja.

– Na? Örülsz?

A tenyerébe fogott papagájjal odamegy a nyitott ablakhoz, előrenyújtja a kezét, és széles, teátrális mozdulattal az ég felé röpíti. A madár azonban ahelyett hogy szárnyra kapna, élettelenül zuhan a mélybe. Hallani, ahogy odalent nagyot koppan a kövön. Sisi pipiskedve hajol ki az ablakon, és döbbenten mered utána. Kopogtatnak. Az ajtóban egy szobalány pukedlizve jelenti:

– Asszonyom, a kecskék előálltak. Belső, kecskeól, nappal. Egy fehér kecske mulatságos pofácskáját látjuk közvetlen közelről, ahogy röhögve mekeg a képünkbe. Egy kéz pumpás parfümszóróval sietve körbepermetezi az ólat. A patyolattisztaságú helyiségben hímzett mellénykébe bújtatott, fehér kecskék sorakoznak katonás rendben.

– Jönnek! – súgja egy izgatott hang. Feltárul az ól faajtaja. A bezúduló napfényben ott áll Sisi és társalkodónője, a magyar származású Ferenczy Ida.

Az istállómester eléjük siet, és végigvezeti őket a kecskék sorfala előtt.

– Parancsoljanak, fenséges asszonyom!A kecskék már izgatottan várják önöket! Méltóztassanak megtekinteni az állományt.

Sisi és Ida unottan követik a buzgó kis embert.

– Figyelmükbe ajánlom ezt a két szép,idei ellésű, fajtiszta bakot! Ez itt búr, az ott sanenthali. A legkiválóbb fajta! Nézzék ezt a pompás, arisztokratikus testalkatot! Széles lapocka, erőteljes mar…

Sisi kedvetlenül nézelődik.

– Nem is tudom. Olyan sápadtnak tűnnek. Sápadtak, búsak, apatikusak…

Az istállómester nem adja fel.

– Vagy itt van ez a kis bájos, alpesi gödölye! A tejjegyek pompásan fejlettek, a tőgy gömbölyded, a csecsbimbók mélyen csüngők…

– Hozam?

– Kimagasló, fenség! Kimagasló! Háromszáz napos laktációval kalkulálva esetenként elérheti a…

– Kevés – vágja rá Sisi. A kis ember láthatólag elszontyolodik.

– Az állaga selymes, az íze mint a méz…

– motyogja maga elé. Sisi az istálló egyik félreeső zugában észrevesz egy magányosan álldogáló, sovány, fekete kecskét. Fehér társaitól eltérően ez a kecske szép, piros, aranysujtásos, magyaros mentét visel.

Sisi a fekete kecskéhez lép, és érdeklődve mustrálgatni kezdi.

– Hát ő? Honnan való?

– Ó, ez csak egy vágóállat. Mérsékelten tenyészképes…

Ida emelt hangon fordul az istállómesterhez.

– A fenséges asszony afelől méltóztatott érdeklődni, hogy…

Az istállómester erőt vesz magán.

– Valahonnan Tokaj mellől. Egy koszos kis palóc tanyáról. Fajtájára nézve parlagi magyar.

Sisinek felcsillan a szeme.

– Tokaj mellől? Az ember ijedten vágja rá: – Korhely természet! Nemhiába korhely természet! Most nézze meg, fenséges asszonyom, még a szeme se áll jól!

A kecske békésen álldogál szerencsétlen ruházatában.

Sisi izgatottan Idához fordul.

– Ó, kedves Ida, hallja ezt? Ezek szerint maguk szegről-végről rokonok. Biztosan pompásan megértik egymást! Lenne szíves megkérdezni ezt a daliás, derék kecskét, nem volna-e kedve reggelente egy-egy jókora pohár friss tejjel szolgálni Ausztria császárnője számára?

Ida zavarodottan pislog jobbra-balra.

– Hát én…

– Na! Csak bátran! A lány odahajol a kecske füléhez, és valamit belepusmog. A kecske bambán álldogál tovább. Ida újra odahajol a füléhez, és még valamit belesúg. Aztán mintha választ várna, a kecske szájához tartja a fülét. Olybá tűnik, mintha egyezkednének. A kecske egy darabig szabódni látszik, de aztán megadja magát. Ida felegyenesedik, és jelentőségteljesen odabólint Sisinek. Sisi ragyog.

– Hát ez pompás, kedves Ida, köszönöm!

Az istállómester rémült tekintettel ugrik Sisi elé.

– Bocsásson meg, fenséges asszonyom,de kötelességem önt tájékoztatni, hogy …

– Magam viszem el. Sisi sarkon fordul, és a kecskét pórázon vezetve elindul kifelé.

– Gyula mostantól… Az istállómester hüledezve pillog hol az egyik, hol a másik nőre: – Gyula??

Kisebb zavar támad. Sisi elbizonytalanodva fordul Idához.

– Nem azt mondta, hogy Gyulának hívják?

A kecske időközben nekilódul, és Sisi kapkodó léptekkel igyekszik utána. Az istállómester kétségbeesetten próbálja feltartóztatni.

– De hiszen ez egy vérszomjas vadállat!A szolid külső ne tévessze meg fenségedet! Titokban ordas eszméket hirdet! Úgy ám! Rajtakaptuk, ahogy pusmogott a nyúllal! Gondolja meg, fenség! Ez egy rebellis, egy provokatőr, egy, egy… republikánus!

Sisi nevetve szól hátra Idához, miközben a kecske már az ól ajtaján kandikál kifelé.

– Jöjjön, kedves Ida! Az istállómester azonban nem adja fel, Sisiék elé penderül, és megpróbálja őket jobb belátásra bírni.

– Verseket ír! Csasztuskákat! Ida próbálja szegényt eltessékelni az útból.

– Megengedi?

– Egy fejőnőnek tőből leharapta a lábát!

– Ugyan már, papuska! – szól hátra Sisi, és kivezeti a kecskét az ólból. Mikor kissé távolabbról visszanéz, látja, ahogy az istállómester a köré sereglő fehér kecskék érdeklődő karéjában lesújtva álldogál.

Külső, a Burg udvara, nappal. Sisi és Ida a macskaköves udvaron sietnek keresztül. Mellettük hosszú, laza pórázán békésen baktat a fekete kecske. Sisi elgondolkodva méregeti, aztán felcsillanó szemmel Idához fordul.

– Tudja, mire gondoltam?

– Amire én is?

– Hát persze. Megkérem Francit, hogy tegye be Gyulát a külügybe.

– A külügybe? Na de asszonyom, Gyula mégiscsak egy kecske. Fürge, lojális, jó képességű, de mégiscsak egy…

– És? Címeres ökrök visznek komplett birodalmakat, mért pont egy kecskét ne lehetne betenni a külügybe, nem igaz?

A kecske nagyot ránt a pórázán, nekilódul, a nők hosszú, nehéz szoknyájukban bukdácsolva szaladnak utána. Még látjuk, ahogy eltűnnek az árkádok alatt.