A csillogó diplomaünnep határvonal, onnan fogva senkit sem érdekelnek a vizsgaeredmények. Sosincs többé ok előhozni. A múltba hanyatlik az egész. Csak vidám, egyetemi diáktörténetek keringenek. Aztán csitul a mesélőkedv. Jó és rossz élmények egyformán a polc végibe’ porosodnak. De ott vannak, mint nagyapám régi ezüstfejes sétabotja a fogason.

Másodéves voltam. Négy évtizede, pontosan. Anyám a vizsgaidőszak elején, mintha időzítve, súlyosan megbetegedett. Ágynak esett, rettentő volt látnunk lelkiismereti kínlódását, képtelen a háztartást ellátni. Apámnak kellett a mosógéppel bajlódnia. És a vasalás! Azt aztán tudott.

Az egyetemi kollégiumban sokszor tüzes vassal, nemcsak matracpréssel újította a nadrág élét, az egyetlenét, amit hétköznap viselt. (Estére, lányos házhoz zsúrra, ünnepi alkalomra másik volt rendszeresítve.) A mosogatást, ruhateregetést, takarítást én vállaltam. Anyám mind jobban veszítette a súlyát, orvosi konzíliumot hívtak össze, végül műtétet javasoltak. Apám, az orvos, tisztán látott.

Oka volt aggódni. Félelmét a napi feladatok görcsös teljesítése mögé rejtette. Jókedvűnek mutatkozott és a vásárlást is magára vállalta. Én csak tanuljak, néha mossam fel a konyhát, nagyobb tisztogatás szükségtelen, vendég úgysem jön. Látogatni anyám testvére másnaponta Érdről, ő is segít, kézre veszi, amit jónak lát, hoz meleg ételt, jól tart mindnyájunkat. Apám szabadkozik: tud ő főzni, nem is akárhogyan, a húszas években a zalai erdő nyári cserkésztáborában mindenkinek meg kellett tanulni.

Egy-két ételt legalább. Nehéz vizsgára készültem. Nekiveselkedtem. De képtelen voltam. Hiába keltem, hogy a napi tanulási penzumot teljesítsem, hajnalonként. Órák teltek üresen, aztán a napok. Gyötrődtem. Mi lesz anyámmal? Mi ez az egész? Ha apát kérdeztem, vállat vont és sóhajtott. Te csak tanulj, fiam.

Anyám a vizsga előtt két nappal ment kórházba. Forró levegőt ontott a nyár. Taxit hívtunk, anya és apa hátul foglalt helyet. Fogták egymás kezét. Én a cuccos kisbőröndről gondoskodtam. Anya lefogyott, sápadt volt. Rettegett. Apám nyugtatta, nincs nagy baj, ugyan már, túl lesz és kész. De anyát nem lehetett félrevezetni. Látom ám, suttogta ágyában sokszor, édesapád mennyire aggódik.

Anyát Z. József adjunktus operálta. Apa mindvégig a műtőben volt. Egyszerre jöttek ki. Nem volt nehéz észrevennem, mindketten megkönnyebbültek. Apa megölelt és azt mondta: nem rák, anya rendbe jön. Délután már bemehettem hozzá. Megijedtem. A műtét megviselte. Rövid időre nyitotta csak a szemét, megkísérelt mosolyogni, ebből szerencsétlen grimasz lett, aludt tovább.

Tudom, fiam, holnap vizsga, mondta apám, de most maradj édesanyáddal. Este jövök, leváltalak. Körorvos volt, várták a betegei. Anya vacsorára valami kórházi pépet evett, két-három kanállal. Éjfélre értem haza. Ne kelljen reggel bíbelődni, előkészítettem sötétkék vizsgaöltönyömet, fehér inget, nyakkendőt.

A névsor elejiek gyorsan túl voltak. Most is megszenvedtem a nevemet, órákat várakoztam. Ostoba szokás: föl-alá járkáltam a folyosón. Kimerítő kilométerek. Délben kerültem sorra. Anyámra gondoltam, aki máskor, ha vizsgázni indultam, szertartásosan bocsátott utamra, majd imádkozom…és integetett az ablakból.

A vizsgáztató a hírhedt doktor N. J. volt. Vizsgáit a türelmetlenség, heves gúnyolódás és durva leszólás jellemezte. Bár orvos volt, az együttérzés és tapintat hiányzott otromba jelleméből. Elmerült a laboratóriumi lombikok, epruvetták, továbbá a kísérletes patkányok ketreceinek világában. Kegyetlen fószer volt.

Ez a felelet kettes! – mondta most. Megnyugodtam. Legalább átmentem. Doktor N. J. mosolygott: Csakhogy maga többre képes, úgyhogy megbuktatom. Kérleltem, vegye tekintetbe, anyámat előző nap operálták, alig tudtam felkészülni, megelégszem a kettessel. Doktor N. J. szemében valamit csillanni láttam. Tévedtem.

Hajthatatlan maradt és felhívta a figyelmemet a kitűnő lehetőségre, a nyári vakációban lesz időm pótvizsgára készülni. Valóban. Két hónap elég volt. Bekvártélyoztam magam a nagynénémhez Érdre. Ez volt a nyaralás is. A pótvizsgán sokan voltunk. Most már a professzor előtt kellett számot adni. Maga is doktor N. J.-nél bukott meg? – csóválta fejét.

Most csak azért nem jeles, mondta, mert ez pótvizsga. Lám, tud maga, ha akar. Múlt nyáron a szegedi egyetemről kerestek. Azonnal felismertem doktor N. J. hangját. Ne haragudj kérlek, és ha időd engedné, ha volnál olyan kedves…holnap Pestre utazom. Az anyám ott fekszik nálad a belosztályon.

Kávéval kínáltam. Tudod, kérlek, főorvos úr, én Pesten tanítottam az egyetemen. Emlékszem… válaszoltam. Odajártál, kérlek… szóval te is? Igen, igen, Pesten végeztem.

Doktor N. J. az arcomat fürkészi. …Nem ugrik be… ne haragudj, annyi volt a hallgató. Az anyjáról kezdett beszélni. A család eredetileg Miskolc mellől való. Aztán, hogy ő kutató orvos lett, Pestre költöztette a szüleit. Az apját leszázalékolták, elvitte két ujját az eszterga, eljárt egy újságoshoz kisegíteni. Hamar meghalt. Doktor N. J. negyvenkét évesen a szegedi egyetem kutatóintézetében tanszékvezető lett.

Leköltözött családostul. Az anyja büszke volt, de már nem akart mozdulni. Az idős asszonyt délelőtt vizsgáltam a kórteremben. Megyek haza, megyek haza, ismételte eszelősen. Erős vizeletszaga volt. Az anyámmal nem könnyű… mondta doktor N. J. Nem tudja ellátni magát.

Feledékeny, mindent összekever, nem lehet egyedül hagyni. Én Szegedről már hogyan tudnám ápolni, nem igaz? És tudod, nyugdíjasan is bejárok még. Kísérletezgetem. Nagyon kérlek, tisztelettel, ha megtennéd, hogy volnál kedves intézkedni. Elfekvőre gondoltam. Mégis az ember anyja, ugye. Megérted bizonyára.

Megborzongtam. Forró nyár volt ez is.