Margó
Sosem voltam iszós, de akkor este ki akartam ütni magamat. Ki akartam kapcsolni az agyamat, úgy, ahogy a rádiót nyomja ki az ember, vagy leoltja villanyt. Az Ursus sört pálinkával váltogattam. Egyik stampedli szilva csúszott le a másik után. De az agyam makacsul ellenállt, nem hagyta magát. Tíz után kezdtem a vedelést, és hajnali háromkor – egy üveg pálinka, két liter bor, és számos palack sör után – még mindig színjózan voltam, mintha csak vizet ittam volna.
Megpróbáltam fél lábon mérlegállást csinálni, ahogy az iskolában tanultuk, és tökéletesen sikerült. Pedig azelőtt három-négy nagyfröccs már a fejembe szállt a premier utáni partikon a Nemzeti Színház melletti Thália kávéházban. Kilenc után jöttem le a színpadról, és az öltözőmbe mentem. A tükör előtt ültem Kreón-jelmezben, mikor megérkezett az öcsém, Ferenc. Néha beugrott hozzám előadás után, együtt indultunk a színházból a kávéházba.
– Üdvöz légy, vándor, Thébaiban! – kiáltottam, és felálltam, hogy megöleljem.
– Nem a legjobb alkalom a tréfálkozásra
– szólt Ferenc vészjósló hangon. Azt mondta, legyek erős, üljek le, igyak meg egy konyakot. Leültem, megittam.
– Mily kertelés ez? Körben jár a tett körül a szó, de annyi látszik, hogy nem jót hozol.
– Lóránd, a feleséged elhagyott. Ezen nevetnem kellett. Ismertem az öcsém, hajlamos volt ízléstelen tréfákra.
– Ne szólj tovább, nehogy magadra vond dühöm, és vénségedre balgának találjalak! Hisz tűrhetetlen szóbeszéd, amit beszélsz.
– Margó ma délután meglátogatott az irodámban. Utazókofferral érkezett. Mint jogi képviselőddel, közölte velem, nem tud tovább veled élni, mert egy zsarnok vagy. Már nem szeret. Beadta a válókeresetet. Ne keresd, ne kutass utána, ezt kéri. Amerikába megy.
– Kivel? – kérdeztem döbbenten.
– Ezt nem árulta el.
– És a színház? A szerepei?
– Ugyan már! Te is tudod, hogy Margónak Kolozsváron nem termett babér. Cselédlányokat, udvarhölgyeket, virágárus fehérnépeket játszott, amíg te királyokat, hősöket, főszerepeket. Azt mondta, New Yorkban sztár lesz, és nem kell egy színészfejedelem árnyékában élnie. A moziban is szerencsét próbál majd.
Három éve házasodtunk össze, öt éve éltünk együtt. Margó és köztem 16 év korkülönbség volt. Én 45, ő csupán 29. Számíthattam volna arra, hogy elhagy egy fiatalabb férfi szerelméért. De nem számítottam. Összeomlottam a hírtől.
– Ha bármiben a segítségedre lehetek, csak szólj – mondta Ferenc búcsúzóul, majd hozzátette, pár napra Budapestre kell utaznia egy hagyatéki per ügyében.
– Hozzak neked valamit Pestről? – kérdezte derűsen, mintha nem most szakadt volna rám az ég.
– Kötelet – válaszoltam, és becsaptam az ajtót utána.
Fiákerbe szálltam. Otthon kutakodni kezdtem. Felforgattam a lakást. Azt reméltem, talán találok valami nyomot, amit aztán követhetek. Egy levelet, amiből kiderül, ki a gaz csábító. Egy naplót, amiből fény derül a titkos viszonyra. Vagy legalább egy számlát, ami elárulja őket, hol, melyik külvárosi cukrászdában randevúztak.
Semmi ilyesmire nem leltem. Viszont Margó éjjeliszekrényén megtaláltam az összes iratát. Valószínűleg kikészítette, hogy pakoláskor bedobja a kofferba, de a nagy sietség közepette ottfelejtette. Hát ezek nélkül nem jutsz messzire, te bestia, gondoltam, és megfogadtam, mikor feleségem visszatér a papírjaiért, nem sokat teketóriázom, rögvest kitekerem a nyakát.
Mindez hétfőn történt. Ittam kedden, szerdán és csütörtökön is. Masszívan. A konyhában. Folyamatosan, egész nap és éjjel. A színházban beteget jelentettem. Telefonon rendeltem pálinkát, cigarettát, házhoz hozták. Nem mozdultam ki a lakásból, nehogy elszalasszam Margó visszatértét. De a feleségem nem jött vissza. Be kellett lássam, Margó túljárt az eszemen. Talán hamis iratokat szerzett valahonnan, valamelyik befolyásos szeretője révén, és azzal indult útnak. Bottal üthetem a nyomát.
Ittam csütörtök este is, de persze nem tudtam berúgni. Az agyam még mindig ellenállt. Ültem a konyhában, szólt a rádió, és csak ittam, szívtam a Darlingokat egymás után. Hajnalban úgy döntöttem, ez tovább így már nem mehet. Az alkohol nem tompítja fájdalmam. S mivel Margó nélkül élni képtelen vagyok, meg kell halnom. Kikotortam a fiókból a veronált, friss borotvapengéket vettem elő, kifőztem a nikotint. De csak ültem tovább a konyhában, előttem mérgek és pengék, és gyáva voltam megtenni a végső lépést.
Már verőfényes reggel volt, mikor akkor arra eszméltem, hogy sokadjára mondja be a rádió: „Kolozsvár, légi veszély.” Nem mozdultam. Ami másnak maga a pokol lehetett, az nekem a sors megváltó keze. Kilenckor felbőgtek a légvédelmi szirénák. Hallottam, ahogy a ház lakói az óvóhelyre menekülnek. Én ültem tovább a konyhában, ittam, szívtam a Darlingot, és az órámat figyeltem. Negyed tíz előtt egy perccel hullott le az első bomba. Akkora zajt csapott, mintha megnyílt volna a föld. De meg se rezdültem.
Ültem a konyhában, szívtam a Darlingot, és az órámat figyeltem. Hálát adtam a Jóistennek, hogy segít megszabadulni az élettől, hogy az öcsém Pesten van, biztonságban, és hogy Margó nemsokára híres színésznő lesz Amerikában. A Jóisten kegyelmes, és mindent elrendez. Mikor a házat, melyben laktam (a Horthy út és a Kis utca sarkához közel) találat érte, én még mindig a konyhában ültem, ittam, szívtam a Darlingot, és az órámat néztem. A nappali leomlott, a hálószoba leomlott, a tető leomlott, a konyha fele is leomlott.
Én a konyha másik végében ültem. Fél méterrel előttem a szakadék, felettem az ég és a repülők. Hullottak a bombák. Lemértem, pontosan ötven percig tartott a légitámadás. Aztán elhúztak a B–24-esek Brassó felé. Az emberek lassan feljöttek a pincéből. Megrökönyödve látták, hogy a harmadik emeleti konyhámban ülök, iszom és Darlingot szívok. A ház nagy része leomlott, de én békésen cigarettázom, olykor hörpintek egyet a szilvapálinkából.
– Művész úr, megőrült? Elment az esze? Hát mit keres maga ott? Meg akar halni? – ordították felém.
Eltalálták. Meg akartam halni.
A leventék hoztak le létrával, de előbb még jött a fotográfus és lefényképezett, ahogy a magasban, a romok közepén, a harmadik emeleten, a konyhámban iszom, és Darlingot szívok. Az öcsém szintén a Horthy úton lakott, a pályaudvarhoz még közelebb, mint én. Az ő házát a földdel tették egyenlővé a bombák. A vasútállomás környékén szörnyű pusztítást végeztek az amerikaiak. Az Ellenzék két hét múlva hozta a hivatalos adatokat. 1200 bomba, 342 halott, 400 sebesült. Súlyosan megrongálódott 327 földszintes ház, 10 millió pengő értékben.
Súlyosan megrongálódott 58 emeletes ház, 14-15 millió pengő értékben. Könnyebben megrongálódott 792 földszintes ház, 3 millió pengő értékben. Könnyebben megrongálódott 68 emeletes ház, kb. 1 millió pengő értékben. Anyagiakban kb. 31-33 millió pengő kár érte a várost. Mindenkit megnyugtattak, hogy a mentés sikeres volt, senki nem fulladt meg a romok alatt. Persze, ez nem volt igaz. A házmesterem bátyja például, aki a Horthy út 94–96. szám alatt, a Fischer-féle bútorgyárban dolgozott, az óvóhelyen rekedt többedmagával.
Egy csövön vizet és tejet juttattak be nekik, majd hozzáláttak a mentéshez. Nem felülről, hanem oldalról hatoltak a pincébe. Mire bejutottak, a lentiek már valamennyien halottak voltak. Megfulladtak a portól. A háború után megint a románoké lett a Nemzeti Színház, ahogy ’20 és ’40 között is az övék volt. Mi átköltöztünk a sétatérhez, a nyári színházba. Nagyobb változások nem történtek az életemben. A színpad ugyan kisebb lett, de Kreón szerepét ezután is csakis rám osztották. Nem panaszkodom, továbbra is megtaláltak a nagy szerepek, az anyanyelvemen játszhattam, és a darab végén mindig megtapsoltak. Kell-e színésznek ennél több?
A szerelem azonban elkerült. Elmúltam már jócskán ötven, kopaszodtam, ráncok szántották arcomat, tartásom is meggörbült kissé, szememben se égett már az a vad tűz, mint előtte. Néha ugyan elkaptam egy-egy fácánhúsú fiatal színésznőcskét, akinek imponált az öreg ripacs egyéjszakás rajongása. De nagy lobogás többé nem volt. Vén csont lettem, kanbagoly, nem kellettem már hosszú távra senkinek. Akinek meg kellettem volna, azt elzavartam. Nem tudtam Margót kiverni a szívemből.
1956 nyarán két rendőr jelent meg Jókai utcai bérleményem ajtajában. Azt mondták, megtalálták az öcsémet. Az lehetetlen, válaszoltam, az öcsém, dr. Torday Ferenc ügyvéd 1944 nyarán Budapestre távozott. Nem csodálkoztam azon, hogy az öcsém nem tért vissza Erdélybe, és nem is jelentkezett többé. Negyven után – minden tanácsom ellenére – vastagon belemártotta magát a politikába. Biztosra vettem, volt annyi esze, hogy előbb Pestről Bécsbe, majd onnan Dél-Amerikába szökjön. Láttam magam előtt, ahogy Buenos Aires főutcáját sétál szivarral a szájában.
Jöjjön velünk, mondták a rendőrök, és egy nagy fekete autóba ültettek. A Horthy (akkor már Horea) úton mentünk a pályaudvar felé. Ott szálltunk ki, ahol az a ház állt, melyben az öcsém is lakott. Itt működött az ügyvédi irodája is. Levittek egy sötét pincébe. Nem mondom, hogy nem féltem.
– Az építkezés miatt kibontottak egy pincefalat – magyarázta az egyik rendőr, a barátságosabb. – Mögötte óvóhelyet találtak. A portól fulladhattak meg odabent. Még a bombázáskor.
Embernyi rés volt a falon, bebújtunk. Pókhálók mindenütt. Rozoga, poros díványon ültek egymás mellett, kéz a kézben. Egy férfi és egy nő. Nem volt már arcuk, csak a csont. Két koponya négy üres szemgödre nézett ránk.
– Tudjuk, hogy nem egyszerű, de próbálja meg azonosítani a férfit. Az igazolvány, amit a zakózsebében találtunk, az öccséé. De felismeri a ruháját, a bőröndjét, a kalapját, az óráját? A magassága stimmel? – kérdezte a rendőr.
– Minden stimmel. Ez a férfi az öcsém volt. Megismerem.
– Esetleg a hölgyet is megismeri? Nála nem találtunk iratokat.
Margó kendőjét, ruháját, ékszereit, kalapját, kofferjét nem tudtam eltéveszteni. Ő volt. A feleségem.
– Sajnos őt nem tudom azonosítani. Nem ismerem. Nem tudom, ki ez a nő.
A következő percekben a két rendőr együtt alig tudott lefogni. Végül sikerült a földre vinniük, és megbilincselniük. Fogalmuk sem volt, mi ütött belém, miért akarom kitekerni a nyakát egy ismeretlen női csontváznak.
