A külügyminisztérium tényleges irányítójának számító politikus mondandóját így összegezte: „Ma megbotránkozva fordul el a külföld a magyar néptől, s ez nemzetközi viszonylatban évtizedekre menőleg kiszámíthatatlan következményekkel járhat a magyar nép és az ország sorsára”.

Jaross Andor, a Sztójay-kormány belügyminisztere mindezt túlzásnak nevezte és a vádakat visszautasította.

A kormány pedig azzal védekezett, hogy június 26-án körlevelet küldött a még működő magyar külképviseleteknek, amelyben jogszerűnek állította be a deportálást.

A diplomáciai postában foglaltak szerint: „... magyar zsidók – megegyezés alapján – Németországba munkára küldetnek ki... Mivel a tapasztalat azt mutatta, hogy zsidók munkakészsége idegenben kisebb, ha családjuktól el vannak vágva, családtagjaik is velük küldettek…”

Ezzel szemben dr. Herskovits Fábián budapesti rabbi, aki a háború után a Dohány utcai templom főrabbija lett, majd Izraelbe vándorolt ki, 1944. júniusi körlevelében, amelyben „a keresztény magyar társadalomhoz fordul és a magyar zsidóság tragikus sorsának 24. órájában emeli fel kérő szavát”, a következőket írta: „Az ország minden részéből megindult halálvonatok eddig több százezer embert deportáltak. Ezekben a vagonokban minden válogatás nélkül zsúfolták össze az aggastyánokat, csecsemőket, sőt sokszor kórházból frissen operált súlyos betegek, terhes asszonyok hordágyon kerültek marhaszállító vagonokba, rettentő kegyetlenségek közepette. Ezeket az embereket nem munkára vitték… nem lehet kétségünk a tekintetben, hogy milyen sors vár rájuk: pusztulás!”

A magyar társadalom közönye, érzéketlensége Herskovits rabbi szerint azzal magyarázható, hogy „a magyar közvélemény jelentékeny része mit sem tud a borzalmakról. Már csak azért sem, mert a sajtó ezekről hallgat”. Herskovits a hatóságokat felszólítja, hogy „találtassék mód – a semleges államokkal érintkezésbe lépve – arra, hogy a magyar zsidóság még megmaradt néhány százezer tagja kivándorolhasson... De, ha puszta életünkért esdeklő szavunk hiábavaló, akkor csak az a kérésünk a magyar nemzethez, hogy a deportálást megelőző és az azt kísérő borzalmak és kegyetlenségek elhagyásával vessenek itthon véget szenvedéseinknek és, hogy legalább szülőföldünkön legyünk eltemetve”!

A külügyi államtitkár a minisztertanácsi ülésen ezt is mondta: „Több külföldi lap olyan híreket hozott, hogy Lengyelországban a zsidókat elgázosítják, majd elégetik”. A jegyzőkönyv szerint a magyar kormány vezetői erre nem reagáltak. Joggal merül fel a kérdés: miért? A magyar vezetők –ahogy az államtitkár sugallja – külföldi lapokból csak ekkor értesültek Auschwitz létezéséről? És egyáltalán,mi az alapja a külföldi hírekkel szemben az államtitkár szavaiban rejlő gyanakvásnak?

Auschwitzot, ahol a magyar zsidóság legnagyobb részét, több mint négyszázezer embert 1944. május és június hónapjai során gázkamrákban gyilkoltak meg, Herskovits rabbi sem említette. A zsidó vezetők – ahogy ezt többen is állítják – eltitkolták volna a deportálás igazi célját, Auschwitz létezését? Furcsa, hogy Herskovits éppen a magyar hatóságokat kéri, intézzék el a még életben lévő néhány százezer magyar zsidó kivándorlását. A rabbi szavaiból – bármennyire is (ál)naivnak tűnnek – ugyanis az derül ki, hogy volt információja a németek és a cionista zsidó vezetők között 1944 áprilisa óta folyó alkudozásról, amelynek célja zsidó életek megmentése lett volna –az elsődleges terv szerint Palesztinába való kivándorlás révén.

Vajon az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyvek (az Auschwitz-Birkenauból 1944 április elején megszökött két szlovákiai születésű zsidó fiatalember, Alfred Wetzler és Rudolf Vrba által az auschwitzi haláltáborról, a gázkamrák működéséről lejegyzett és a magyar illetékesekhez továbbított információk) széles körű terjesztése megváltoztatta volna a halálra ítélt zsidók sorsát? A zsidók története Magyarországon címmel Komoróczy Gézának a pozsonyi Kalligram kiadónál megjelent monográfiája szerint „máig bizonytalan, Budapesten mikor, kitől és ki kapta kézbe az Auschwitz-jegyzőkönyveket.

A részletekről az emlékiratok nem adnak pontos tájékoztatást, de nem zárható ki, hogy a visszaemlékezés bizonytalansága mellett szerepe volt ebben annak a törekvésnek is, hogy homályban hagyjanak minden olyan mozzanatot, amelynek kapcsán netán felvethető lett volna az erkölcsi felelősség kérdése. Az is kétséges, hány magyar fordítása készült egymástól függetlenül... Valószínű, hogy a német szöveg egy példányát valaki – Budapesten – átadta Soós Géza külügyminisztériumi tanácsosnak, aki viszont április legvégén vagy május elején továbbadta Éliás József református lelkésznek, a Jó Pásztor Bizottság lelkészi titkárának”.

A magyar keresztény egyházaknak a zsidókérdéssel kapcsolatos felelősségéről, pontosabban az egyházak súlyos mulasztásairól Befejezetlen múlt címen írt kötetében Szenes Sándor újságíró az Éliás József nyugalmazott református lelkésszel folytatott beszélgetése alapján a következőt írta: „Serédi (Serédi Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek) az Auschwitz-jegyzőkönyvet 1944. június 16-án Ravasz Lászlóval (református püspökkel) együtt kapta meg… Az egyházak közös fellépésének terve azért bukott meg, mert a többségi egyház vezetője meghiúsította. Az egyházak külön-külön bocsátottak ki pásztorleveleket, de a templomokban nem olvasták fel azokat… 1944 júniusának mulasztása azért olyan iszonyú, mert a közös egyházi fellépés még megmenthetett volna 130-150 ezer zsidó embert, akiket akkor még nem deportáltak”.

A németül íródott Auschwitz-jegyzőkönyvet Székely Mária (Küllői-Rhorer Lászlóné) banktisztviselő, a Jó Pásztor Bizottság munkatársa fordította magyarra. Őt ezzel Éliás József bízta meg. A 35 gépelt oldalas jegyzőkönyv hat példányát a következők kapták meg: Soós Géza, özv. Horthy Istvánné (Török Sándor írón keresztül), Serédi Jusztinián, Ravasz László, Raffay Sándor evangélikus püspök, Komoly Ottó építész, a Magyar Cionisták Szövetségének elnöke. Pető Ernő (a német megszállást követően az Eichmann-kommandó parancsára megalakult Zsidó Tanács tagja) a jegyzőkönyv további példányait ifj. Horthy Miklósnak, Angelo Rotta pápai nunciusnak és Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszternek adta át.

„XII. Pius pápa ugyanakkor nem a Vatikánba eljuttatott jegyzőkönyvekből értesült először az Auschwitzban zajló tömeggyilkosságokról. Isztambulban Angelo Giuseppe Roncalli bíboros, a későbbi XXIII. János pápa már 1944 májusában kézbe kapta és továbbította XII. Piusnak és Roosevelt elnöknek is” – írja Komoróczy, kiegészítve azzal, hogy „a pápa Horthynak 1944. június 25-én küldött – a maga nemében szokatlan – nyílt távirata azonban, amely felszólította a kormányzót, hogy mentse meg a szerencsétlen embereket a további szenvedésektől, konkrétan a zsidókat nem említette.”

A Síp utcai zsidó vezetőkhöz – Komoróczy szerint – valamikor május vége és június közepe közötti időben Svájcból jutott el a jegyzőkönyvek német nyelvű szövege, amelyet Munkácsi Ernő, a Pesti Izraelita Hitközség, majd a Zsidó Tanács főtitkára által leírtak szerint „nagy titokban másolgatni, majd mutogatni kezdték”. „A zsidó tanácsokat ért legsúlyosabb vád az volt, hogy szándékosan nem figyelmeztették a zsidó közösségeket a közeledő holokausztra”, írta 2008-ban angolul, majd 2009-ben magyarul Megvásárolt életek – Egy túlélő története címmel megjelent könyvében Ladislaus Löb (eredetileg Löb László).

„A zsidó tanácsokat kárhoztatják, amiért a tévútra vezetett zsidó tömegek még csak meg sem próbáltak elmenekülni”, írta Löb, hozzátéve, hogy „ha mindent meg is tettek volna, hogy figyelmeztessék népüket, akkor sem reménykedhettek volna általános ellenállásban, vagy tömeges menekülésben… A közös akciók eleve csekély lehetősége szinte semmivé foszlott az utazás és a kommunikáció korlátozásával, illetve megtiltásával”. Nem beszélve arról, említi Löb, hogy az egészséges férfiakat munkaszolgálatra hurcolták, és fegyverhez sem lehetett jutni.

Noha a magyar zsidó vezetők tudták, hogy az 1943-as sztálingrádi fordulat és a szövetségesek 1944. június 6-i partraszállása után a németek teljes veresége már nincs túl messze, mégis „hiábavalóan reménykedtek abban, hogy megalkuvással és engedelmességgel sikerül átvészelniük a vihart”. Voltak azonban kivételek. Köztük a zsidó életek megmentésében legeredményesebb a kolozsvári cionista, az 1940-ben Budapestre jött Kasztner Rezső, és az általa 1943-ban létrehozott nem hivatalos cionista bizottság, a Vaada (Segély- és Mentőbizottság) volt.

„Miközben a zsidó tanácsok azzal igyekeztek elhárítani a legrosszabbat, hogy kiszolgálták Eichmannt és pribékjeit, a Kasztner-féle kis csoport a zsidó életek megmentése érdekében bevetett minden trükköt, blöfföt és csalást, amit csak tudott”, írta Löb László, aki nem tagadja elfogultságát, hiszen maga is Kasztnerék vakmerőségének köszönhette életét.

„Végső soron a tanácsok és Kasztner egyaránt a nácik tragikus áldozatai voltak, de a tanácsoktól eltérően Kasztner a maga módján dacolt a nácikkal és bizonyos mértékig elérte azt, amiért küzdött: minden zsidónál több zsidó életet mentett meg a holokauszt során”, szögezte le Löb László, aki az 1944. június 30-án Budapestről elindult vonaton 1684 sorstársával együtt megmenekült.

FOTÓ: REUTERS KACPER PEMPEL