Rókatárgy, szópóker, leánynevelde
Ennyiben maradtak, reményről, gyönyörről, illatokról, nevetésről és halálról nem lehet vitatkozni, azóta sem tudja senki, igazából milyen volt az a szegedi éjszaka. És arról sincsen se följegyzés, se újsághír, hogy a Kossuth Lajos sugárút végén, a Kisteleki utcában vajon a penész viszketős bűze táncolt-e a levegőben vagy csak a közeli Rókus állomásról lopakodott oda a talpfák szurokszaga. A második szemeszter zászlóvivő napjai teltek, és ők már próbára tett diákok voltak: vizsgákon, gátakon és ellenen túl, megmérettek, és nem találtattak könnyűnek.
Izgatott sznobizmusukat bevonta némi gőg is. Elhivatott bölcsésznek lenni annyi, mint belehalni a Rókatárgyba, belehalni a Balassi-strófába, belehalni a gyönyörbe, hogy emlékeznek rá, néhány hónapja, az érettségin még hónaljszaga volt az akarásnak, a vitéz verseiről más ékes szavaival beszéltek, és most nem csak értik, de érzik is: „mindeneknek ők adnak”. Fényév távolságra voltak saját néhány hónapos emlékeiktől, más földrészen éltek, és a gyorsérlelés barátságnak akarta mutatni magát; égi tünemény volt pedig. Vagy csalfa remény.
Darut meglepte, hogy megszállott bölcsész hite néha feledteti, sőt elnyomja benne, hogy neki öt év alatt tíz év örömet kell behajtania, mint zsoldot. A magáét és az apjáét is. Daru, ha hazament, mindig magához vette apja intelmét, hogy éljen, élnie kell, mert később bánni fogja, és itt rendre elcsuklott az apja hangja, el sem tudja képzelni, mennyire. Daru néha már nem gondolt rá, hogy ezek a legszebb évei, és ennél többen soha nem fogják szeretni. Ha elfeledte, boldog volt, és könnyű a szíve.
A hollószemű lány is izgatott volt, leltározott, végigvette, kik lesznek ott a buliban, és akik ott lesznek, mennyire szeretik őt. Egytől-ötig mennyire. Ketteseket adott magának, egy-két hármast. Daru szívesen visszakérdezett volna, és ő mennyire szereti ezeket az embereket, egytől-ötig, de valami azt súgta, gorombaság lenne a válasz, és igazából a hollószemű lány mindenkit utál. Darut is, és ezt nem is titkolná el. Ezt meg nem akarta hallani. A lány abbahagyta az osztályozást, negédesre váltott, hogy milyen sokat álmodozott erről a katolikus leánynevelde idején, a kolostori zárkájában, ezt szinte kedvesen mondta, és amikor magolt – mert ő mindig magolt, soha nem értett semmiből semmit, mentek a fejében az üres, értelmetlen mondatok –, az első emeleti ablakból nézte, hogy a csúnyácska lányokat fogdossák a Szilléri sugárút lámpafényében.
Most megint harag volt a hangjában, azok a lányok mind sokkal csúnyábbak voltak, mint ő, mondta, és olyan keserűen mosolygott, hogy Darunak meg kellett állnia. A hollószemű lány valójában valami lezser szakközépbe járt, és abból, amit korábban mesélt, Daru erős túlzásnak érezte, hogy be lett volna börtönözve a szalagházi gyerekszobájába. Gyűlöltem őket, mondta a hollószemű lány, aztán nevetett. Azon nevetett, hogy nem is ismerte őket, és mégis: némelyiket még most is megismeri az utcán. Annyira vágyakozva nézett rájuk az udvarlójuk, hogy ő azt nem tudja nekik megbocsátani.
Mert akármennyi szeretettel és vággyal néz rá egy férfi, azóta úgy érzi, kevés. Elhallgattak. Szótlanul, riadtan mentek tovább, kanossza volt az út életük első egyetemi házibulijába. Mindketten arra gondolhattak, hogy ők nem néznek vágyakozva egymásra, pedig talán most őket is nézi egy másik lány egy másik ablakból, és ők csak mennek, még egymás kezét sem fogják, és a hollószemű lány – ha erre gondolt, ha nem – kis idő múlva meg is kérdezte, tényleg tetszem? Pördült egyet. Fölkapós szoknyája alól kivillant a vékony tanga. Daru levegőt sem vett, hozta a kötelezőt, hát persze, gyönyörű vagy!
Szégyellte magát. Hogy is nem vette észre eddig, milyen sok kétségbeesés és féltékenység van a hollószemű lányban, hogy mennyire magányos! Akkor miért hagytad abba? , kérdezte a lány, és megbántva nézett maga elé. Fölbuggyant belőle a huncutság, ha akarod , kacsintott Darura, legközelebb bevehetjük Áront, én benne vagyok, kacagott kicsit, erőltetve, Áron édes fiú, ugye? Daruban lötyögtek a hollószemű lány mondatai, fölcsaptak, aztán lefolytak vissza, jó ötlet, mondta. Sokkal jobban illett volna örülnie. Egyetlen ismerőse sem volt, aki próbálta már „hármasban”, és most itt volt az esély, ő lehet mások egyetlen ismerőse, aki próbálta már hármasban, „becsszóra, te azt, kisapám, el sem tudod képzelni, milyen volt, hát persze, hogy isteni, azért mondom, én már ezentúl csak így akarom”. Daru meg ridegen azt felelte, „jó ötlet”.
Magában füvezett a kollégiumi szobájában, mikor váratlanul, hívatlanul beállított a hollószemű lány. Szívtak, táncoltak, szekszeltek. Daru szeretkezésnek nevezte, de a lány kijavította, az más. A Kisteleki utca penész- vagy szurokszagában Daru nem válaszolt rá, „miért hagyta abba” a szekszelést. Valahogy érvénytelen lett a kérdés. Elképzelte a hollószemű lányt, ahogy őhozzá készülődik, a szalagházi szoba magánya most más, már nem gyerekszoba, mégis börtön, a lány kikészíti a legszebb vagy a második legszebb fehérneműjét, szőrtelenít, fürdés után bekeni a bőrét zsíros krémmel, és hosszú ideig sminkel.
Daru dühös lett, legszívesebben megrázta volna, üvöltött volna vele, elképzelni sem tudja, mekkora hatalom van a kezében, kordában tartani, vagy szabadjára engedni a vágyakat, micsoda szabadság. A hollószemű lány csak elhatározza, hogy ölelni fog, és ölelt. Daru hiába határozná el, hiába akarná, nem tudná elintézni, hogy valaki akarja őt ölelni most. A hollószemű lány feljött hozzá a buli előtt. Ennyi. Egy férfi nem mondhat nemet, mert nincs mire nemet mondani, nincs kérdés, egy férfi csak kérdezhet, nem válaszolhat, kérdezni meg muszáj, olyan nincs, hogy a férfitest ne akarja a magáét, mert, ha a férfi test nem akarja a magáét, az mindenkit megsért: a nőt is megsérti, meg a férfit is megsérti.
A hollószemű lány megbökte a vállát, szerintem ez az a ház az , mutatta, nem volt a házon szám, lehet , felelte Daru, és böngészni kezdték a kapucsengő lakónévsorát. Mikor beléptek a hallba, Daru meglátta Lilit. Nem először látta, nem első látásra volt, és nem is szerelem, Daru látta már Lilit az egyetemen, a kari klubban, a Dugonics téren, és mindig annyira és olyan hosszan, leplezetlenül bámulta, hogy a lány zavarba jött, ingerült lett, és elment, és mindenki mosolygott rajta, hogy Daru mennyire odavan Liliért, és Daru annyira odavolt Liliért, hogy észre sem vette, hogy mosolyognak rajta, és hogy odavan, mert igazából odavolt: ösztönösen és szívből.
Mélyen és pusztítóan gomolygott benne a szerelem, kurta élete legperzselőbb és legfájdalmasabb szerelme, és ha ilyen szerelem gomolyog a sejtekben, a vesében, a májban, ha ilyen óriási érzelem készülődik, akkor azt nem lehet észrevenni, arról nem lehet tudni, ahogy nem lehet érzékelni a megengedő mosolygást sem, hogy még a nyála is elcsurran, annyira bámulja, ha el csurran, hát el, törik, folyik, reped, bármi, történhet a testtel és a testen kívül, ami akar, Daru azt sem veszi észre, nem tud róla, csak eteti a reménykedő sejteket, akik még egy századmásodpercet akarnak Lili látványából. Lili barna hajú, és vágott szeme van. Van egy seb a nyakán, apró területen fodros a bőre, és Daru érzi, hogy az komoly sérülés nyoma lehetett; Lili életveszélyben volt, de megkímélte számára a sors.
Daru mindent tudni vél Liliről. Csak éppen azt nem tudja, hogy ott lesz élete első egyetemi bulijában, és meglátja, hogy ő, jaj, a hollószemű lánnyal érkezik. Daru egyetlen másodperc alatt meggyűlöli a hollószemű lányt, amiért ott lifeg az oldalán, mint valami nyitott seb, és amiért elszeretkezték az időt, mert Lili csak három percig marad, éppen indul, amikor odaérnek, ő nem hivatalos a házibuliba, de ott lakik a lakásban. Abban a lakásban él, társbérlő. Ott minden tárgy olyan, amihez ő hozzá szokott érni! Daru ettől nem kap levegőt, most már nem csak gomolyog benne a szerelem, de meg is fertőzi, minden sejtjében egyszerre robban föl a rákos érzés, ez már biztos, ahogy a hollószemű lányt gyűlöli ezért a kínos helyzetért, ebből a tünetből ő is megérti, hogy itt számára sokkal nagyobb tétje van a reménynek, hogy Lili valaha észreveszi, hogy válaszol neki, mint amit bárki is meg tud érteni friss egyetemi barátai közül.
Daru próbál megszólalni, próbálok megszólalni, mert Daru én vagyok, de én sem tudnék mit mondani, ilyen nehéz zsákkal nem lehet haladni, megszakadnak a térd szalagjai, a szerelem kiszolgáltatottá teszi Darut, a szerelem kiszolgáltatottá tesz engem. Daru próbálja marasztalni Lilit, és úgy tesz, mintha a hollószemű lányt nem is ismerné, de minden hiába, Lili már másodéves, más viszonyai vannak, más barátai, valami klubba indul, ahol Daru még soha sem járt, és ott biztosan udvarolni fognak neki, meghívják italra, és… Nincs és, tovább nem érdemes gondolni.
A konyhában szópókereztek. Őszintén kellett vallani őszintétlen és rövid életükről, kínosnak tartott intimitásokat kérdezni, füvet szívtak és édes kocsisbort ittak, a hollószemű lány elvesztette magát, Daru azt hitte, azért, mert ő kegyetlen volt vele, és hogy a nőket rabul ejti a kegyetlenség, nem a szerelem, a szerelem csak járomba hajtja a fejüket, de a kegyetlenség, a látható, érzékelhető hatalom valódi rabságot okoz, és Daru kicsit élvezte is ezt, hogy törleszthet, megbosszulhatja a hollószemű lányon, amiért belerondított a belépőjébe. De a lány egyre zavartabb volt. Ezt már nehéz volt Daru ridegségére fogni, gombszeme merev lett, nem pislogott, bő egyórás játék után sem értette meg a szópóker szabályát.
Nem tudott kínosat kérdezni. Nem tudott a kínos kérdésekre válaszolni. Ő maga lett a zsenánt valóság. A lányok mulattak rajta. Daru nem értette, mi történik, szánta, menekült előle, de minél inkább kerülte, a hollószemű lány annál inkább próbált Daru közelében maradni, megfogni a kezét, de Daru nem szerette volna, ha Lili bérlőtársai meglátják, hogy neki köze van hozzá, inkább elmenekült a buliból, otthagyta, magára hagyta, idegenek koncává tette.
A hollószemű lány, miután beszorította Daru legjobb barátját a fürdőbe, nem is gondoltam, hogy ilyen gyöngéd fiú , mondta néhány nappal később, kiment a már üres konyhába és feltűnően sokáig matatott kint: az előszobában, a halban és a konyhában. A testek már megkapták a magukét, kié így, kié úgy. Most a lelkek jöttek. A hollószemű lány a táskájába csúsztatott minden aranyat: órát, láncot, gyűrűt, karkötőt: a bérlemény minden értékét. És mikor hajnalban észrevétlenül kisurrant, úgy képzelem, hogy beleszagolt a szerinte nyárillatú szegedi pirkadatba.
