A gazdaságokat gyorsan és egyszerű módszerekkel megszabadíthatnánk nyavalyáiktól, ha tisztán látnánk,mi okozta bajt, s a politika képes lenne elkötelezni magát egy olyan cselekvési terv mellett, amely a múlt század nagy válságából Amerikát mindenképpen kivezette Franklin Delano Roosevelt programja, azaz az állami költekezés felfuttatása révén. Igaz, a 2007–2008-ban kibontakozott krízis nem lett olyan súlyos, mint az 1929–33-as volt, mert a döntéshozók kezdetben el akarták kerülni a nyolcvan évvel ezelőtti hibákat, de elégtelen mértékben avatkoztak be, majd hamar meggondolták magukat, s a hatalmas munkanélküliség helyett inkább a költségvetési hiány és az államadósság miatt kezdtek aggódni.

Ez téves és kártékony szemlélet, nem vet véget a válságnak, s hosszabb távon is rontja a gazdaságok termelő képességét a munkaerő képzettségi szintjének erodálásával, a beruházások elhalásával és a különböző szociális programok és közfinanszírozású feladatok – mint amilyen az oktatás – megnyirbálásával – szögezi le a Vessünk véget a válságnak most (Stop This Depression Now) című könyvében a Nobel-díjas közgazdász, princetoni professzor, Paul Krugman.

Az új kötet igen népszerű, s mint olvasom, nagyon keresett például a válsággal sújtott Spanyolországban. Kevés hír szól arról, vajon a kormányok tagjai forgatják-e, ám a jelekből ítélve nem. A Norton kiadó gondozásában nemrégiben megjelent 260 oldalas mű bőséges magyarázattal, sok adattal és grafikonnal szolgál azon tétel bizonyítására, hogy az elégtelen kereslet a legsúlyosabb probléma manapság. Közérthetően és hétköznapi példák révén magyarázza el az alapösszefüggést, hogy tudniillik „az én kiadásom a te jövedelmed, a te kiadásod az én jövedelmem”.

S ha egy gazdaságban, illetve a fejlett gazdaságok hosszú sorában egyszerre nem költ senki,mert a háztartások megégették magukat az ingatlanpiaci és egyéb célú hitelőrület során, a vállalatok nem ruháznak be, mert nincs kinek eladni a termékeket, a kormányok, meg inkább megszorítanak, mert a bizalmat akarják visszaszerezni, illetve a magánszektor kibontakozásának akarnak teret adni, amúgy jól láthatóan sikertelenül, akkor lefelé tartó spirálba kerülünk. Csökken a kiadás, csökken a jövedelem, azaz a nemzeti össztermék, infláció helyett defláció lesz, minek következtében az adósságok erőltetett ütemű törlesztése ellenére egyre nagyobbá válik az adósságteher.

A jegybank pedig hiába viszi le a kamatot akár nulla százalékra, hiába növeli a pénzmennyiséget, még sincs elég pénz a reálgazdaság számára, nincs hitel. Azaz likviditási csapdába is kerülnek a gazdaságok. Kitörni ebből az ördögi körből úgy lehet, ha a magánszféra elégtelen keresletét az állam pótolja. A költségvetési megszorításnak gazdasági visszaesés esetén nem sok értelme van, a büdzsét helyrebillenteni akkor kell, ha a gazdaság újra növekvő pályára áll. Akkor van esély rá – ahogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Japánmásodik világháború utáni története is mutatja –, hogy csökkenő pályára állítható az államadósság is.

Költs most, fizess később – ez Paul Krugman receptje, aki könyvében persze végig John Maynard Keynesre hivatkozik, aki főművében, az Általános elméletben leírta, milyen körülmények között érdemes az államnak a kiadások növelésével a gazdaság segítségére sietnie. Vagyis a mai uralkodó eszmékkel a korábbi és sikeres uralkodó eszmét állítja szembe.

Az angol közgazdászt a nyolcvanas években, amikorra a nagy válság pusztító hatása eltűnt az emlékek ködében, elfelejtették, sőt száműzték amerikai egyetemekről. Abban az időszakban, amikor jól mentek a dolgok, de az eladósodás szintje ismét növekedni kezdett, s amikor a jövedelmek szétválása is gyorsabb ütemre kapcsolt, egyre nagyobb vagyont és befolyást központosítva – az amerikaiak egy százalékának a kezében. S Krugman szerint ez az elit utasítja el Keynes tanait, nem kér az állami beavatkozásból, sőt egyre kisebb államot követel, a szabályozások könnyítését szorgalmazza, az angol professzorban pedig a szocializmus előfutárát látja, holott Keynestől ez az a gondolat igen távol esett.

Keynes most visszatér. Az MIT, a Harvard, a Princeton újra befogadja tanításait. Bár nyilván ez is kevés. A pénz és a politika világa egyelőre hallani sem akar róla. Ám Krugman figyelmeztet, az Egyesült Államokban évente ezermilliárd dollárra tehető a megtermelhető, de meg nem termelt javak értéke most már három esztendeje, s félő, hogy az amerikai gazdaság nem is tér vissza a válság előtti növekedési pályájára, hanem képességeitől elmaradva halad tovább. Akárcsak Európa, ahol maga a brüsszeli bizottság is figyelmeztetett erre az eshetőségre. Ám a gazdasági és politikai unió nélkül létrehozott valutaövezet a gyengeség és újabb válságok forrása.

Európában sem értik, hogy „az én kiadásom a te jövedelmed”, legalábbis a németek nem látják be, hogy úgy halmoztak fel kereskedelmi többletet, hogy a többieknél hiány keletkezett. Az eurózónát úgynevezett aszimmetrikus sokk érte. Úgy helyezték ki a német tőkét az egységes kamatzónában, hogy buborékokat fújtak fel, s most ezek pattantak szét. De az unióban ma is abban a tévhitben élnek, hogy a válság fiskális jellegű, tehát a túlköltekező állam okozta, holott a buborékok kipukkanása után keletkezett krízis nyomta meg a hiányokat és az adósságokat Spanyolországban és Írországban. Görögország egyedi eset, de a válság megítélésének hellenizálása súlyos hibának bizonyult.

Önbeteljesítő válság- és pánikmódba helyezte magát az eurózóna, hiszen a tagországok számára az euró valójában nem saját valuta, nem áll mögöttük az európai jegybank (EKB) mint végső hitelező, ezért a befektetők elképzelhetőnek tartják, hogy egyes államok pénzrendszere kiszárad, s nem tudják finanszírozni magukat, visszafizetni adósságukat. Ez nem fordulhat elő az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy Japánban, ahol a jegybank beavatkozhat államkötvények vásárlásával. Mit lehet tenni? Az eurózóna feloszlatása nem szükségképpen jó megoldás, de az EKB-nak készen kell állnia a pánikszerű támadások kivédésére, a déli államok versenyképességét az északiak magasabb inflációja révén is helyre kell állítani, miközben a költségvetési és adóssághegyeket kétségkívül le kell dolgozni.

A megoldás adódik abból, amivel Krugman végig érvel. Lehetne többet költeni most, mert a piaci bizalom – a politikusok állandó félelme és figyelmeztetései ellenére – csak nem roggyan meg az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy Japánban, az állampapírhozamok történelmi mélypontra süllyedtek. Az eurózóna összevont számai még jobbak is az említettek mutatóinál. Csakhogy összevont alapon az eurózóna nem létezik.

Magasabb, három-négy százalékos infláció mellett az állam adhatna pénzt infrastruktúrafejlesztésre, környezetvédelemre –ezt mondja egyébként az új francia államfő és az olasz technokrata miniszterelnök is –, vagy az amerikai szövetségi államokban és a helyi kormányzatokban vissza lehetne venni az állítólagos takarékossági kényszer miatt elbocsátott háromszázezer tanárt.

S végül egy nem mellékes mellékvonal. A XX. század nagy válságának súlyos politikai és társadalmi következményei is mintha újraélednének. Ám Krugman csak Magyarországot említi név szerint, amelynek kormánya jó úton halad a harmincas években terjedő tekintélyelvű rezsimek feltámasztása felé.

Kötelező olvasmány nálunk biztosan nem lesz Paul Krugman műve.