Tömegjelenetek igazolták szombat éjjel a magyarországi múzeumokban azt az ősi tapasztalatot, hogy ha van miért, készséggel elszakad a magyar a televízió delejes képernyőjétől, és akár öreg este is hajlandó kiállításról kiállításra járni. Amiben persze kétségkívül van némi szerepe az egészséges spórolásnak – ilyenkor egyetlen jegy áráért akár fél tucat tárlatot is megnézhet, akinek van hozzá ereje –, de a többség mégiscsak azért veszi ilyenkor a nyakába a várost, mert immár évtizedes gyakorlat bizonyítja: a Múzeumok Éjszakáján szinte versenyeznek egymással a gyűjtemények, melyik kínál egyedibb, pazarabb élményt.

Ami azt illeti, nemcsak „szinte”, hanem ténylegesen is versenyt futnak ilyenkor az intézmények. Nem véletlen, hogy a múzeumi éjszaka legtöbb helyütt déltájt kezdődött, és sokan kisebb ajándékot is ígértek azoknak, akik náluk veszik meg a mindenhová belépést biztosító karszalagot. Mert hát repes a muzeológusszív a nyüzsgés láttán, de a legnagyobb boldogság mégiscsak a bevétel. A belépődíj, amelyből még hónapokig lehet majd programokat szervezni, vagy megjelentethető belőle katalógus, netán kifizethető a villanyszámla.

Nem babra megy tehát a játék a Múzeumok Éjszakáján. Míg a tömeg mulat, az intézményrendszer kőkeményen termel. Muszáj is neki, hiszen az állam évről évre kevesebb pénzt ad a fenntartásra, a január mindenütt húszszázalékos létszámleépítéssel kezdődött, és a megyei múzeumok hónapok óta kitartóan bizonytalan sorsa azt is előrevetíti, hogy a gyűjteményfelszámolás sem tabu többé. A létükért küzdenek a gyűjtemények ezen az éjszakán.

A kassza sűrűn csenget, és minden perc újabb bizonyíték arra, hogy igenis, a magyar múzeumokra szükség van.