Ez is alapmű. A nemzeti szuverenitással ilyen radikálisan, mély és széles történeti alapozással még nem számolt le senki.

A szuverenitás fantomját először a szépíró esszéista fösti elénk. A végtelenül szomorú fantomét, aki igazából sohasem létezett, „mindig is az állam túlvilágának lakója volt”, s aki éppoly erőtlen, mint amilyen erős a pusztító önhittel belévetett önpusztító hit.

Szegény fantom azért erőtlen, mert az állam, amelyet kísért, nem tud kilépni a világrendből, melyen kívül nincs számára hely, se kenyér. És azért önpusztító, mert a világ viszont könnyedén ki tud röppenni belőle. A globális gazdaság ágensei, midőn látják, hogy gazdasági szabadság harcolni óhajtanak vélük, egyszerűen „lárma és pereskedés nélkül otthagyják a politikai csatamezőnek nyilvánított országot, a nemzeti szuverenitás kicsorbult kardjával fenyegetőző, bősz rozsdavitézeikkel egyetemben”.

Szilágyi Ákos a mi csatamezőnkről indul, s oda tér meg, de közben bejárja a világtörténelmet, és minden oldalról belerágja magát megszűkült bolygónk alapdilemmáiba. A rágódás tárgya a globalizált világ sorsa, mely fordulhat jóra, rosszra, avagy szörnyűre. Szilágyi tézise: a modernitás világrendjének vége. A polgári társadalom és a kapitalista piacgazdaság a globalizált világ szabályozására, összetartására már képtelen, vagy globális összeomlás és káosz jön, vagy egy új világrend, amelyben megszületik az elszabadult és a vesztünkbe rohanó világgazdasági folyamatok megfékezésére alkalmas, globális politikai erő. Ez pedig lehet szuperszuverén, despota szörnyeteg, és lehet demokratikus világkormány, amelyről már Kant is álmodott.

A mű nagy ívű, de nem egységes. A szakirodalommal mélyen alapozott, szigorú értekezésekbe, publicisztikába hajló, laza esszék szövődnek, amelyek olykor inkább találó poénok,mint pontos következtetések felé igyekeznek.

Attól tartok, Szilágyi Ákos többet vet el a világkapitalizmusból az elvetendőnél. Úgy gondolja, hogy az önszabályozó piac „utópiája” már a XIX. század 70-es éveiben megbukott. Egy bukott utópiához képest elég szép teljesítmény, amit azóta a világgazdaság produkált. Szilágyi mintha eltekintene attól a lényegbevágó különbségtől, ami egy működésképtelen és egy (változó jellegű és erejű) korlátozást igénylő, szabályozó mechanizmus között feszül. Szilágyi azt is állítja, hogy a liberális Nyugatot gazdaságilag máris legyőzte az antiliberális, etatista Kelet, a nagy Kína meg a kistigrisek. Ha számba vesszük az egy főre eső GDP-t, akkor ez azért képtelen állításnak tűnik. Márpedig súlyos dolgok következnének ebből is a világkormányzásra nézve. A világkormányzás demokratizmusának mértéke ugyanis egyáltalán nem független a piaci és a bürokratikus koordináció arányától. Ezzel az összefüggéssel a szerző viszont nem foglalkozik.

Abban teljesen igaza van, hogy az USA főszereplésével lezajlott fegyveres fellépéseknek az öbölháborútól Afganisztánon át Irakig autentikus világkormányzás híján csak kétes legitimációjuk lehet. Ebből viszont nem következik, hogy válogatás nélkül valamennyi akciót (pl. Kuvait felszabadításával, az albán népirtás megállításával együtt) nemzetközi bűncselekménynek lehetne tekinteni.

A különböző részek hangoltsága eltérő. A világtörténelemre visszatekintő, szovjet-orosz szálakkal sűrűn átszőtt fejezetek inkább pesszimisták a demokratikus világkormányzás esélyét illetően. Ebben a tekintetben sokkal optimistábbnak tűnik a magyar jelenen végigszántó és magyar utópiába futó, hosszú levél a kötet vége felé. Ebben a levélben az USA világfegyelmező kényszervállalását is nagyobb megértéssel kezeli a szerző, és itt sokkal több fény esik a Janus-arcú globalizáció kedvesebb profiljára, melyen „felemelkedést, szabadulást, átszellemülést és finomodást” látunk. Ez a profil bizony a könyv többi fejezetében árnyékban marad. Ez a kötetvégi levél tíz évvel ezelőtt íródott.

Hogy múlik az idő!

Szilágyi Ákos: A szuverenitás fantomja, Kalligram, 480 oldal, 3000 forint