1. A HOLOKAUSZT EMLÉKNAPJÁT az idén a zsidó temetőben kezdtem, hogy megkerülve városkám emlékező kliséit, civilizációnk legélőbb halottainak sírkertjében töltsek néhány percet. Noha akikért kimentem, nem ott nyugszanak, az európai kultúra fekete lyuka nyelte el őket, számomra minden zsidó temető róluk is szól. Onnan a városi temetőbe mentem, anyámhoz. Még mindig csak sejtem, ifjúkorukban mit élhettek át legjobb barátnőjével, aki gázkamrában végezte. Úgy gondoltam, azzal, hogy végigjárom a két temető közti utat, összekötöm őket, meg azt is, ami az élő és a halott között van. 1938-tól mindketten Magyarország állampolgárai lettek, csak hát vidéken éltek, dunaszerdahelyiként, s ez lett a vesztük. Városkámból több mint háromezer zsidó származású magyar állampolgárt hurcolt törvényesen halálgyárba Horthy Miklós pusztító magyar gépezete.

Minden olyan törvény a halálba vezet, amely tagadja a társadalmi béke szellemét. Anyám sem a holokausztot, sem a háborút követő kollektív bűnösség elvének praktikáit nem bocsátotta meg senkinek. Önmagának se. Szerinte a legszentebb elv is, ha tisztességes embereken áll bosszút, megbocsáthatatlan. Isten megbocsáthat, ő örökké él, mondta erre egyetlenegyszer. Eltávolodott Istentől, nem tudott hinni benne, noha engem elsőáldozni, bérmálkozni küldött, aztán hagyta, hogy kerüljem a templomot. A halálos ágyán is gyötörték emlékei, ott intelmezte fiaimat, pedigmár alig ismerte fel őket: jönnek a fasiszták! Legyetek óvatosak, emberarcúak! Fuldokolva hörögte: a fasiszták! Számára nem az anyagi szegénység, nem az élet filléres jellege jelentette az igazi létdrámát, hanem a sajátjaitól való rettegés.

Közülük leginkább attól a nyilasokkal szimpatizáló férfitól, aki később kommunistává vedlett, s megfenyegette őt, ha elárulja, hogy kiverte kezéből az ételhordót, amelyben gettóba zárt barátnőjének főzeléket vitt, lelövi, mint a veszett kutyát. Ez a ember ma azért kérelmezné a magyar állampolgárságot, hogy külhoni választóként a Jobbikra szavazhasson. Már a demokráciában, néhány évvel anyám előtt temették el, tisztessséges magyar emberként. Történetüket csak ezután merte elmondani anyám, s azzal örökre lezárta. Magába nyelte, mint egy kést. Számomra fölfoghatatlan, mitől volt képes örökösen életszeretetet árasztani, amikor egész életét a halál árnyékában töltötte. A szeretet és a remény lenne az élet és a halál közti folyosó egyetlen titka? Fene tudja. Nem a meghalás ténye, hanem az emberi gonoszság realitása rágcsálta végsőkig a lelkét.

A gonoszság a mohóság álruhája, mondta egyszer a múlt század hetvenes éveiben, amikor kitelepítésre ítélt leánytestvérei bevagonírozásának történetét ecsetelte a dél-szlová kiai Dunaszerdahelyről a dél-magyarországi Komlóra tartó kölcsönkért személyautóban. Amegsárgult irka fedelére minősíthetetlen írói halálkomolyságom, amely még mindent akart, ezt írta: Rejtezkedő családi történetek. A cím krimit sejtet, pedig csak a tabuizált témák feltárását célozta meg. Megírásuk mindhiába várat magára, azóta rájöttem, képességeim nem elegendők komolyabb epikai konstrukciók létrehozásához. A húga temetésére tartottunk, akinek, anyám szerint, ellentétben Horthyval, nem volt köze sem a fasisztákhoz, sem a háborúhoz.

Csak túlélni akart, mint minden józan ember. A diktatúra kádári-husáki évtizedeiben arról ábrándozott, hazahozatja testvérei hamvait, a szülőföldjén mégiscsak nagyobb esélylyel juthat örök békéhez a lélek. Noha az irka alapján szerinte a hamvak hazahozatalát sem a magyar, sem a szlovák bürokrácia nem engedélyezné, sőt provokációnak tartaná, mégsem emiatt maradt el, pénze nem volt rá, a bankok nem hiteleztek a temetésekre, különcködő gyászra meg végképp nem.

Szegény anyám romantikus is volt és fájdalmasan realista.

2. SZINTE HALLOM, hogyan reagálna, ha valaki szobrot akarna állítani Horthy Miklósnak. Gondolatban csúnyán, kíméletlenül küldené a francba. Szemtől szembe azt kérdezné tőle: valóban komolyan tetszik ezt gondolni? Ha indulatosabban, akkor ezt: ön valóban sokat ivott vagy csak úgy tűnik? Eleink magabiztossága volt ez, ahogy hittek a kultúrált nyelvhasználatban, abban, hogy az anyanyelv pontos jelentésű szavakból áll, amelyek alkalmazása értéket és értéktelenséget, az emberi és az embertelen viszonyulását tükrözi, és igazodásra kötelez. Ma már múlt századian érthetetlen, röhejes magabiztosság ez, amely annak ellenére hitt a nyelvben, kulturált, művelt emberként mi mást tett volna, hogy tudta, a csőcselék szellemiségének elitekben megtestesülő agresszív gőgje a fogalmak jelentését is képes relativizálni. A csőcseléket megtestesítő szellem számára nem azt jelenti a magyar kultúra, a demokratikus jogállam vagy éppen a senkiházi fogalma,mint amit valójában jelent. Az viszont valóban életveszélyes, hogy mohósága mindenre képes. Mindenre.

Magyarország a civilizáció két legnagyobb háborújában vereséget szenvedett, ami történelmi tény, valóság, noha ezt azok, akiknek az igazság nem konkurencia, álomszerűvé szeretnék bagetellizálni. A másodikat fasiszta államként fejezte be, s mint ilyennek, nem az volt a legnagyobb gondja, hogy a Hitlertől és Mussolinitól ajándékba kapott területek magyar lakosságára rásüthetik majd a bűnös billogát, s több százezernyi magyar vértestvér a kollektív bűnelkövetők padjára kerülhet. Anyám szerint ennek az előkészítetlen, félvacak vagy még annál is silányabb magyar egységesülésnek irdatlan ára volt. Hontalan senkivé tette őket, mindenüktől megfosztott nullává, szarrá. Ha otthon ez véletlenül szóba került, anyám görcsösen fölnevetett, de mi tudtuk, nevetésével zokogását leplezi.

A legbékésebb jelenkori jobboldali magyar vélekedések szerint csupán rosszoldalra álltunk, Horthy nem tehetett mást. Mint amikor teherbe esését véletlennel magyarázza a testével üzletelő hölgyemény. Ezek a szerecsenmosdató értelmezések szinte minden rosszat és embertelenséget a nagyhatalmakra meg az utódállamokra hárítanak, az övéiket, mert nekik vannak, alig valamiért hibáztatják. Mindent tudnak, csak nem ismerik fel a lényeget. Vagy nem akarják. Egy harciasan ájtatos, önsirató történelmi színjáték dilettantizmusának bájával teszik mindezt.

A honszeretők kérkedésével, akik ügybuzgó szenvedélyességükben még érezni sem bátorkodnak, hogy a minőségi létezés, a prosperáló ország alfája és ómegája a tisztán látó közösségi emlékezet, s hogy egyedül ez kötelezhetné kétszer háborút vesztett országuk jelenkori elitjeit, hogy döntéseikben a haza esetleges harmadik totális vereségének lehetőségeit is kötelesek szem előtt tartani. Hogy megelőződjék a baj, és szigorúan ellenőrizzék önmagukat. Majdnem úgy, mint Hrabal kis hősei a vonatok érkezését és távozását. A füttyökkel, a dugásokkal, a bürokratákkal, a beteljesületlen kamaszszerelemmel együtt. Mert az élet önmagáért szép, és dacára annak, hogy a létezés alapjában véve értelmetlen, a szabadság és a szerelem valóban boldoggá tud tenni. Egyénileg. Már Svejk is megsejtett valamit az önpusztító hazáról, kedélyeskedett ostobaságain. A vereség ugyanis nemcsak idegen tankok és ordas eszmék, hanem szabadságharcnak kikiáltott hideg polgárháború, vagyis folyamatos ostobaságok formájában is lecsaphat a hazára. Kivált ha a regnáló hatalom felelősei és hívei újultan engednek a felelőtlenség, a hatalom csacska-bacska kísértéseinek. Svejk túljárt a császári korona eszén, s ha megélhette volna, nyilván túljárt volna a fasiszták és a bolsevikok eszén is. Meggyőződésem, hogy Svejk magyar fegyverhordozói Orbán Viktor eszén is túljárnak, már ha kedélyükkel védekeznek a megalázkodásokkal, a szellem elnyomorításával szemben, vagyis hát segget csinálnak belőle, s abból, amit hirdet. És isznak rá egy Kinizsit.

Egyik legsürgősebb lépésként tanácsos lenne felhagyni a nemzeti egységprovincializmus megteremtésének kísérletével, mert ez a felépítmény (vagy csoda) önnön centrális erőterének túlhevítettsége okán csak gazdasági és kulturális sorvadást meg lidérceket termel, ami számtalan új neurológiai és pszichiátriai tünettel súlyosbítja a mélabúra egyébként könnyen hajlamos nemzeti mentalitást. Anyám sorsa intő példa, a lidérceknek nincs haszonkulcsuk, esztétikájuk pedig egy idő után a giccsből véres borzalomba vált. Ezért megengedhetetlen minden elhallgatás és minden hangocska, amely programszerűen füllenti bűntelennek a magyar jobboldal történelmi élvonalát, és nagyobb súlyt helyez a vereségek következményeinek igazságtalan voltára, mint az őket előidéző nemzeti viszályok elemzésére, a hazai felelősök megnevezésére, a belhatalmi viszonyok ellentmondásainak feltárására.

Ez a múltértelmezés arról is hallgat, hogy a szovjet külügyminiszter értesítette Horthyt, ha nem üzen hadat a Szovjetuniónak, a háború után országa kész fontolóra venni a semlegesnek maradt Magyarország területi igényeit. Senki, maga Hitler sem kérte, hogy hadat üzenjen, s hadtesteivel Németoszág oldalán háborúba szálljon, ő mégis halálba küldte a 2. magyar hadsereget (anyám öccse a Donnál esett el, apósom túlélte, de négy évig szovjet fogságban gyötrődött), engedélyezte több mint négyszázharminchétezer zsidó származású magyar állampolgár deportálását (köztük anyám barátnőjéét), emigrációba űzte Bartók Bélát és megannyi halhatatlan magyart (a családomban nincs ilyen), s ha hagyom magam Svejktől megihletni, hát kijelenthetem, 1949-ben nekem is azért kellett Csehszlovákiában születnem, mert Horthy Miklós megtámadta a Szovjetuniót.

Ezt, elnézve a magyar demokrácia szabadságpotenciálját, nem is bánom, de tőlem függetlenül Horthy felelős azért, hogy napjaink kisebbségi magyarjai azok, akik, illetve hogy olyan helyzetben vannak, amilyenben. Sok vért sikáltak miatta, olvasom irkámban anyám metaforikus minősítését Horthyról, de ez most másként őszinte, mint elhangzása idején volt, mintha a bennem kódorgó idő újratanulásra ösztönözne, kutatásra, hogy a történtek dacára miként lehetséges, hogy anyám magyar öntudatát egyetlen pillanatra sem ingatta meg semmi és senki. Ő úgy élt le kilencven évet Dunaszerdahelyen, hogy szülővárosát lélekben egyetlen pillanatra sem engedte át a szlovákoknak. Titokban Magyarországhoz képzelte. Milyen fájdalomkavalkád, milyen zúgó hasadások tombolhattak a fe jében? Ismerősen elidegenítő közép-európai zűrzavar, senki sem lehet az, aki lenni szeretne. Hogyan lehetnék kedélyes?

3. ANYÁMAT FAGGATVA tudtam meg, hogy a Szabadság téri derékszíjnyi proliudvar hátsó lakásának tisztaszobájában születtem. Két mosás közben pottyantottalak ki magamból, mondta kacagva. Nyolcadik gyerek voltam, akkoriban nem a gyenge szaporulat, a nemzetpolitikaimanipulációk miatt volt gond a szlovákiai magyarok lélekszámával. Azóta alaposan megváltoztak e félmilliós közösség orientációs pontjai, értékrendmérő kutatásokban a nemzettudat az elsőről az ötödikre szorult vissza. A fogyasztói, s nem a kockázatkerülő hajlamok miatt. Az egyéni szabadság eszménye fontosabb lett, mint a csoportidentitások, ennek ellenére alkalmanként tombol a feszültség az egyetemes jogokon alapuló demokratikus liberalizmus és a nemzeti jogállam diszkriminációs gyakorlatának leginkább kitett kisebbségek partikuláris jogai között. Viszonyuk leginkább az illiberális demokrácia ismérveivel írhatók le.

S most beugrott a grandiózus minőségi aránytalanság, amely a demokratikus és az antidemokratikus szellemű magyar politika között feszül, ami például Széchenyi Istvánt elválasztja Horthy Miklóstól. Ha élne, az Akadémia alapítójától nem lenne távoli a demokratikus liberalizmus fentebb jelzett problémaköre, a kormányzótól viszont, mint Makó Jeruzsálemtől. A minőség létrehozásának és hatékonyságának alapfeltétele a szabadság. Ahol mindkettőre érzékenyek, ott a viszályok dacára könnyebben valósulhatnak meg nagyralátó tervek. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy akik a diktatúrában szocializálódtak, ha éppen nem veszik könnyen, érzékenyek a szabadságra. Közéjük tartozom, vagyis nem hagy hidegen, hogy a demokratikusnak mondott Magyarországon a Szabadság tér spontánul átnevezhető Horthy Miklós térre. Szegény anyám.

Következésképpen azt is hajlamos vagyok feltételezni, ha amagyar társadalom egyik harmada tűri, hogy másik harmada a félfasiszta jobboldaliságot praktizálja, a független Magyarországot a trianoni és a bécsi békeszerződések veszteségeinél is súlyosabb csapás fenyegeti: a szabad társadalom szabadságtalansága. Vagyis a selejtes létezés, megint, noha már nem a diktatúrák, hanem a meghamisított demokrácia és az eltorzított jogállamiság keretei közt. Az orbáni Magyarország legfőbb jellemzője a nemzetideológiai bunkó, akárcsak Horthy idején, megérthetik hát, hogy szlovákiai magyarként nem vágyom Magyarország állampolgára lenni. Taszít a karikatúraszerűen ismétlődő antidemokratikus kishitűség. Nem tudom, mikor és milyen formában, csak azt tudom, hogy kapitulációhoz vezet.

Mindezt csak azért írom, mert külhoni magyarként anyám sorsát élem, akkor is érintett vagyok, ha ártatlannak érzem magam a dologban. Persze ha a közösségi emlékezet nemzeti vagy bármi más célok miatt megfeledkezik az emlékezés erkölcsi kritériumairól, megteheti, csak szétrombolja a társadalom működési feltételeit. A laza, sokszínű, szabadon működő nemzeti egységet. Jut eszembe: mi az örök, némi eufemizmussal, a halhatatlan? Szlovákiában is dísztemettek Dél-Amerikából érkezett hamvakat, fasiszta propagandistáét, íróember volt, és társadalmi rangja, mint Nyirő Józsefnek. Itt is, ott is az irodalom leple alatt szivárogtatják vissza őket, de jelenlétükkel nem az irodalmat kívánják újrahatározni, hanem az általuk képviselt ideológiát. A vereségeket produkálók ideológiáját.

Az eredetmítoszokon és a történelmi metaforákon élősködő magyar ideológusok már második évtizede arra játszanak, hogy a magyar jobboldal által elkövetett politikai bűnök bagatellizálásával legitimálják a rasszista, kirekesztő, fasisztoid eszméket. Eltanulhatnának valamit a baloldal önkritikai gyakorlatából. Újbarbarizmusuk sikerét mi sem jelzi jobban, hogy már nemcsak a politikai, hanem a gazdasági, a tudományos és a kulturális életben is determináló pozíciót biztosítottak saját szellemi és kulturális minőségtelenségüknek. Felelőtlen fanatizmusuk az egyre nagyobb politikai legitimitást szerző, újabban kormányzásra áhítozó magyar újfasiszták Horthyt rehabilitáló törekvéseinek is szabad utat nyit. S még egy református püspök is Horthy-emléktáblát szentesít! Egy kollégiumban! Rémálom ez, vagy úrvacsora?

Szívatás, vagy balzsam? Miközben az intézményesen fojtogatott európai léptékű magyar irodalom, művészet, sajtó és tudomány azt példázza, hogy cinkossá lesz, aki az egyéni szabadság és az emberi jogok elvét tagadó történelmi figurákat programszerűen rehabilitálja és glorifikálja, emléktúrák, jótékonysági bálok, konferenciák, emléktáblák, szobrok révén mégis szaporodnak a felelőtlenséget, a bűnt, az ostobaságot, a nemzeti provincializmust szimbolizáló identitásokat újraélesztő, feltámasztó és szentesítő gesztusok, és hihetetlenül táguló méretekben legitimálják az magyar nemzeti újbarbarizmussal való azonosulás parancsát.

Merre visz göröngyös utunk? A körforgás elmélete alapján – mosolyog ránk Svejk – ugyanoda.