Az ész bajjal jár
Prométheusz ellopta ugyan nekik a tüzet, de ha félelmükben és üldözöttségükben összejöttek, egymást is pusztították. Zeusz ezért Hermésszel, a kereskedők és tolvajok istenével elküldte az embereknek a „politikatechnikát”, a jogérzék és becsületérzés tulajdonságait, hogy ezekkel így, a politika révén közösségeket alakíthassanak, megvitathassák, mit tartanak közösen jónak, igazságosnak, hogy így képesek legyenek az együttélésre. – Platón egy ismert filozófiai párbeszédében imigyen, mítosz formájában meséli el a politika, és ami azzal azonosnak veendő, az emberi közösség megalakulását. Ebből – ha nem is voltunk ott a politika alakulásánál – kiolvashatjuk, hogy a jogérzék, történelmi következésül pedig a jog és a jogrend előfeltétele a közösségben való élésnek, a jó életről való vitának. A jog megelőzi a jót – mondhatnánk.
Mások azonban másként látták a dolgot. Sőt a sorrendet ellenkezőleg. Nagy tudású emberek gondos gondolatmenetére való hivatkozás így aztán nemhogy a gondok megoldását segítené, sokszor inkább fejfájást okozó dilemmává válik. A bölcsességek története tele ilyesmivel. De mi gondunk vele?
Úgy tűnik, mégis van, hiszen a Fideszpárt elvválasztói és állapotmagyarázói úgy tartják, hogy lehetséges anélkül is alkotmányosság, hogy az a jogállam fogalmára épülne. Ez a felfogás a közjót tartja elsődlegesnek, s majd csak ebből derül ki, hogy mi a jogos vagy jogellenes. Így amikor azt mondják, hogy a jó mint közjó a politikai közösség életében megelőzi a jog fogalmát, akkor egy másik, szintén két és fél ezer éves, önmagában meggyőző érvelést alkalmaznak politikai állagvédelemre. Röviden: Arisztotelész eszével védik a most hatályos alaptörvényt és törvényeik megalkotásának módját. Ügyes!
A mai kommunitáriusnak nevezett, nemzetközileg ismert gondolkodók ugyanis jobbára Arisztotelészre hivatkozva mondják azt, hogy előbb közösséget kell alkotnunk, fel kell ismernünk önazonosságunkat (e végre az örökös identitáshangoztatás!), tisztáznunk kell, hogy mit tartunk jónak, így célnak. S csak majd ezt követően, a közjó fogalmának ismeretében alkotjuk meg az ezt szolgáló törvényeket, a jogrendet; ennek fényében vitathatjuk majd aztán közösségünkön belül az igazságosság napi kérdéseit. A jó tehát megelőzi a jogot – mondhatnánk. A Fidesz-párt ideológusai ezen közösségelvűség (ez a kommunitáriusok magyar jelölőszava) alapján tartják a nemzeti közösség középpontba állítását és erősítését elsődlegesnek – innen a nemzet szó minduntalan használata. S csak ebből, ezt szolgálva építhető és építendő a jog rendszere. Magyarországon így is történt ez az elmúlt két évben. Mondhatni, nem meggondolatlanul, s nem elvtelenül. Csak hát mire jutunk az ilyen elvekkel?
A közösségelvűség nemcsak különbözik, hanem ellent is mond a szabadságelvűségnek. A szabadságelvűséget hangoztató liberálisok ugyanis esküsznek a jogállamra, a jog uralmára, ami, mint érvrendszer, ebben az összefüggésben bizony azt jelenti, hogy a jog előzi meg a jót, mert magának a közösség életének, következésül a közjó kimunkálásának és viszonylagos érvényesülésének előfeltétele a jogrend. Csak a jogérzék és a jogrend segítségével tudunk élhető közösséget alkotni, ahogy Platón szövegéből is kitetszik, s egyáltalán megvitatni, hogy közösen mit tarthatunk jónak, közjónak, s így követendőnek. Ez a gondolatmenet éppoly régi, mint az előbbi, és mindkettő egymásnak feszült már a régi Athén piacterein is. Mindkettő logikusnak tetszik. Manapság a konzervatív és liberális libikókán a közösségelvűség és a szabadságelvűség a politika és az erkölcs ügyeiben határozottan ellentmondanak egymásnak, s ez a kontradikció napi tapasztalatunk (már csak emiatt is üres közhely azt vélni, hogy az állampolgárokat tagoló kategóriák, a jobb-bal vagy a konzervatív-liberális, stb. kiüresedett semmitmondások). De hát jutunk-e előbbre e sok okosság által?
A szabadságelvűségre esküsző liberálisoknak nem fér a fejébe, hogy lehet képes valaki akárcsak állítani is, hogy a joguralom félretolásával jogrend alkotható a XXI. században. A közösségelvűséget valló konzervatívoknak viszont attól áll égnek a hajuk, ha valaki nem a közjó (a nemzeti, a vallási stb. közösség) elsődlegességéből indul ki, ha előbb kreál holmi univerzális jogot, mintsem tisztázná a (partikuláris) közjó mibenlétét, s csak aztán írná elő az azt szolgáló jogrendet. S pocskondiázzák is egymást hevesen. Ez van – mondhatnánk.
Mostanában jelent meg egy kiváló könyv az amerikai Michael Sandel tollából Mi igazságos?... és mi nem? címmel. Michael Sandel neves kommunitárius, s a konzervatívok szekerét tolva szimpatikusan, olvasmányosan és érdekfeszítően érvel a liberális John Rowls ellenében. De hogyan teszi?! Nem ostorozza a liberálisokat, nem azt mondja, hogy a liberálisok gyűlöletet keltenek az amerikai patriotizmus ellen. Nem, dehogy! Platónra nem hivatkozik, csak Arisztotelészre: „Arisztotelész szerint nem mondhatjuk meg, hogy milyen legyen az igazságos alkotmány, mielőtt el nem gondoljuk, milyen legyen a leginkább kívánatos életvitel. Számára a törvény nem lehet semleges a jó élet kérdéseit illetően.” Sandel azt hangsúlyozza, hogy ezek igen fogós kérdések, és hogy szinte fejfájást okoz, oly nehéz eldönteni ezeket a dilemmákat. Fő vitapartneréről, a liberális John Rowlsról meg azt írja: „Függetlenül attól, hogy az igazságossággal foglalkozó elmélete célt ér-e vagy sem, az biztosan elmondható: az amerikai politikai filozófiában nem született meggyőzőbb érv egy, a jelenleginél erőteljesebben az egyenlőségre építő társadalom mellett.”
Így is lehet. De a civilizált vita kívánalmán túl talán az is felmerülhetne egyszer, hogy a jó élet vagy jog elsődlegességének kérdése hátha nem is jó kérdés. Hátha nem jól kérdezünk, amikor azt kérdezzük, hogy a közösségnek vagy a jognak kell-e előbb létezni. Hasonlóképpen a nagy teológiai meg filozófiai eszünkkel – de még inkább konok hétköznapi előítéleteinkkel – mindig azt kérdezzük, hogy az ember alapvetően jó-e, vagy alapvetően rossz-e. Hátha inkább sokféle. Hátha közösségeink elgondolt jó élete, az a bizonyos közjó csak egyszerre, együtt, egy időben mérlegelhető a jogrend elveivel és törvényeivel. Belátni esetleg, hogy sem a közösségelvűség, sem a szabadságelvűség nem találhat olyan szilárd pontot a történelemben – sem annak intellektuális felfogásában –, amellyel sarkaiból fordíthatná ki ezt a rossznak vett világot.
