Éjjel fél négykor rezzentem fel az egész halk, tompa neszezésre. Sötét volt. Még nem egészen ébren átsuhant rajtam, hogy talán macskák tombolnak a padláson, és tovább akartam aludni. A neszezés ismétlődött, mintha a másik szobából jött volna. Felvillant, hogy talán macska lopódzott be az ablakon keresztül. A két gondolat között nem telt el több idő egy-két percnél. Düh fogott el, kiugrottam az ágyamból, ösztönösen fenyegető hang hagyta el a torkom.

Az ablak felé akartam riasztani az állatot, nehogy összevissza kezdjen el kerengeni a lakásban. A jobb lábam éppen térdig járógipszben, három hete torna közben eltört a lábfejemben két kis csont. Alig tettem néhány sántító lépést a másik szoba felé, amikor a nyitott ajtón keresztül belátva a sötét térbe, teljesen valószerűtlenül valami hatalmas test vetődését észleltem az ablak felé. Volt benne valami fenyegető. A másodperc tört része alatt futott át az agyamon, hogy ez nem lehet macska, talán nagyobb kutya – hihetetlen – vagy farkas! Az életösztön elemi erejű indulata vett erőt rajtam, és az előbbinél hevesebb, artikulálatlan hörgés hagyta el a torkom. Önvédelem.

A századmásodpercnyi gondolatsor végére vált világossá, hogy emberi test villámgyors suhanásáról van szó, amint a szobán keresztül iramodva egyetlen lendülettel felugrik a párkányra. A profiljából annyit felfogtam, hogy suhanc tizenhat-húsz év között, halásznadrágban, az egész alak világos jellegű volt, talán szőke. A párkányról eltűnt a mélyben, leugorva az ablak alatt másfél-két méterrel fekvő lépcsőre. Én már ott is vagyok az ablakban, a mentális rendszer már teljes működésben, hogy merészel...

...a torkom szakadtából, ahogy csak kifért...

...Rohadt tolvaj, gazember, rendőrség, fogják meg, a kurva anyádat...

Kint halálos derengő csönd.

Az alak villámgyorsan tette meg az utat a kertkapuig, kinyitotta (fel tudták törni a zárat? futott át...), és a Szilágyi Erzsébet fasor felé iramodva a szürkületben, eltűnt a szemem elől.

Körülnézek a félhomályos, sötét szobában: a szekreter fiókjai kihúzva, egy perce lehetett rá, hogy ezt halkan végrehajtsa, aztán indultam a kis dolgozószoba felé (átfutott rajtam, hogy talán oda is bement). A szűk közlekedőben minden ajtó nyitva volt (én nyitottam mindent össze a lakásban, hogy a füllesztő melegben legalább valami légáram legyen). A kis szoba kitárt ajtószárnya egy pillanatra elállja az utam. Egy lépés, és előttem az ajtónyílás. A szélén jobbra emberi test bal oldalának körvonala az ajtófélfa mögül. Háttal állhat az ajtó melletti falnak támaszkodva. Nálam fejjel magasabb, bal könyöke alatt egy fekete, lapos valamit szorít.

(Ezredmásodpercek.)

Mint aki csak rám várt: kivágódik elém. Fekete, erős test, széles arc, sötét szem, én ordít... torka szakadt, egyenesen nekem. Félrelök, neki fal...

...kiront a nagy szoba felé, utána, de teljes, amennyire tüdőből csak lehetséges: hangerő; a szoba közepe felé még el is érem az ujjaimmal a derekát, csúszós fekete pólószerűség, hóna alatt a lapos fekete, de kicsúsz... Fel ablakpárkány, eltűn, le, én ablak, mint a sakál, fut kerti út, kapu ki, el... egy ideig még ordítok... Aztán körülnézek, lihegek, a szekreter melletti ágyon a fiókok, kiborítva, a legalsó fiókból hiányzik a 180 000 forint, kis szoba vissza, látom, hiányzik a fekete noteszgép. Utcán kint már senki, kibicegve, valamivel messzebb, a túloldalon egy autóban, hallom a hajnalodó csendben, amint két férfi nyugodtan beszélget, mintha mi sem... A szemközti házban egyetlen ablak se, nemhogy kigyulladt, nemhogy kinyílt. Pedig mindenki hallotta. Zengett az utca. (Egy-két nap múlva néhányan barátságosan megemlítették.) Viszsza. Részletesebb szemle, az ablak elé szerelt virágtartó láda akkurátusan a lépcső aljára téve, mellette fekete fél zokni, hogy ujjlenyomat ne, a kerti út szomszéd ház felöli oldalán, a virágágyások szélén a párkányon tárolt négy-öt nagyobb, a tengerről hozott kavics, köztük egy frissen hamvadt cigarettavég. Miután leemelték a ládát, biztonsági szünetet tartottak, és egyikük rágyújtott. Hidegvér. Az egész rablás nem tartott tovább két percnél.

Hat óra lett, mire képes voltam felhívni a rendőrséget. Nem a sokktól nem telefonáltam rögtön. Nem volt sokk. Természetes volt. Csakis azért nem telefonáltam, mert teljesen értelmetlennek tartottam. Nem reméltem sehonnan senkitől semmiféle segítséget. Ha én nem tudok magamon segíteni, nincsen semmiféle segítség. Nyilván figyelve volt előtte a terep. Ezért tartott vagy két órát, amikor aztán, kizárólag a rend kedvéért mégis tárcsáztam az ügyeletet. A járőr öt perc alatt megérkezett. Rövid jegyzőkönyv. Miért nem idejében szóltam. Nem volt mit mondani. Amikor a cigarettavéget mutattam, a nyomozók rá se hederítettek. Akkor már alig volt hangom, három napig csak suttogva tudtam beszélni. De legalább ordítottam.

A legnagyobb veszteség a gépen tárolt címek, adatok és képek. Nem mind volt mentve.

Évek óta először fordult elő, hogy nemcsak a napi költőpénzt tartottam abban a fiókban, hanem az egész havi összeget. Az állandóan résen álló ösztönöm hetek óta takarékba került, olyan nehéz heteim voltak a munkámmal.

Pedig pontosan tudtam, már egészen régóta, hogy minden megtörténhet.