A tandíjat is a falu dobta össze, mert ő is mindenkinek segített korábban. Annak, aki nem tudott olvasni, felolvasta a leveleit. Volt, akinek hazavitte a boltból az ételt. Volt, akinek a gyermekét korrepetálta. Ebbe a lányba aztán szerelmes is lett, miként az anyukájába is – vele gyakran álmodott, de ezeket másnap reggel igen szégyellte. A szerelemmel valahogy mindig hadilábon állt a Képviselő úr, aki otthon példás rendben tartotta a zoknijait. Arányos sorokban sorjáztak a pedánsan felügyelt, végtelenül tiszta lakásban.

Szerelem nélkül házasodott. Két nagyszerű gyermeke született – mindketten külföldre, az egyik Párizsban, a másik Londonban járt egyetemre. Felesége igen büszke volt a férjére, aki beküzdötte magát az Országgyűlésbe is.

A Képviselő úrmost, amegválasztása után egy évvel, a szűzbeszédére készült. Eddig nem szólt hozzá semmihez, illetve csak egyszer rögzítette a parlamenti jegyzőkönyv egy mondatát: „Tisztelt Elnök úr, huzat van és hideg, kérem, csukják be az ablakokat!” Alig várta, hogy elmondhassa a beszédet. Izgult. Emiatt a hétvégén két ízben is arra kényszerült, hogy a feleségétől bocsánatot kérjen, mert kissé türelmetlenebbül szólt hozzá. Péntek este elment a rabbihoz, vasárnap meg a paphoz, mindkét alkalommal végighallgatta a beszédeiket, aztán konzultált is velük. Katolikusként ugyanis úgy tartotta, hogy nagy alkalmak előtt a lehető legközelebb kell kerülni mindazokhoz, akik Istenhez a legközelebb állnak. Az első parlamenti beszéd elmondása pedig ilyen nagy alkalom volt. A papnak még a bűneit is meggyónta. Nem volt sok neki, hiszen példás családi életet élt, kocsmába nem járt, hobbija pedig nem igazán akadt a munkáján kívül, ami most épp a haza minél teljesebb szolgálata lett.

Hétfőn aztán majdnem karambolozott. Hiába, nagyon izgult. Pedig a beszédet jó előre megírta, de egyáltalában nem volt mindegy számára, hogy párttársai miként értékelik a szereplését. Amikor belépett az ülésterembe, érezte, hogy egyre fokozódik rajta a nyomás. Érezte, ahogy kissé kopaszodó fején verejtékcseppek gyűlnek.

Aztán meghallotta a nevét. Lassan felállt, eközben felső öltönye középső gombját három ujjának gyors mozdulatával gombolta be. Érezte, ahogy a gyomrából a torka felé kúszik valami remegő érzés. Első mondata, „Köszönöm a szót, Elnök úr”, szinte lányosan magasan hangzott. Köhintett egyet, aztán a második mondatra már visszatért az ereje. Érezte, menni fog ez. És valóban.

„Arra kérem képviselőtársaimat, hogy a következő percekben emeljünk vádat azon szellemiség ellen, amely azóta, 1882 óta folyamatosan jelen van életünkben és Szlovákiában. A 14 éves Szolgálóleánnyal kezdődött, amikor 130 éve, 1882. április 1-jén eltűnt. Idézzük fel halálának tisztázatlan körülményeit, a kérdéseket, amelyek mindmáig megválaszolatlanok, és a következményeket, amelyek kimondása egyre sürgetőbb feladatunk.”

Szavaira nagy csönd ülte meg a T. Házat.

„A Szolgálólányt gazdasszonya a falu másik felében lévő szatócsboltba küldte ki kék és sárga festékért a húsvéti meszeléshez, azonban nyoma veszett, és soha többé nem látták. Több változat él arról, hogy mi történhetett vele, azonban egyiket sem sikerült bizonyítani. A legismertebb verzió – mivel a Szolgálókén látták a falusiak – a helyi magyarokat tette felelőssé a lányka meggyilkolásával. Ezt szemtanúi vallomás is alátámasztotta, és a tévesen értelmezett szolidaritás, az ügy eltussolása érdekében kifejtett tevékenység még inkább megerősítette ennek gyanúját. A másik eshetőség szerint egy magyar gazdag főúr halálos betegségének orvoslásához használták fel mint donort.”

A Képviselő e ponton megérezte, hogy ez a nap áttörés lesz a politikai karrierjében.

„Láthatjuk, nincs egyértelmű magyarázat, nem tudjuk, mi történt a szerencsétlen szlovák szolgálólánykával, azonban az ismert változatok közös pontját képezi, hogy a magyarok és az ország akkori vezetése súlyosan érintett volt az ügyben. Csaknem egyévi vizsgálat, országos felháborodás és sajtóhadjárat után, 1883-ban, az egész világsajtó jelenlétében kezdődött meg a főtárgyalás a vármegyeházán. A Bíró a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét kívánta megállapítani, amit közvetett és közvetlen bizonyítékok sora támasztott alá. A Bíró biztos volt abban, hogy a vádlottak ölték meg a Szolgálólányt, de külső nyomásra kénytelen volt kihirdetni a felmentő ítéletet. Minek lehetett ekkora hatása a független szlovák bíróra?”

Szinte izzott a terem, mindenki meredten figyelte a Képviselő urat. „Amennyiben nem így cselekszik, a rente-conversiót, vagyis a kölcsönkamat visszafizetési feltételeinek hosszabb lejáratúvá változtatását, csökkentését nem hajtották volna végre a világ és hazánk gazdaságát már akkor is kézben tartó magyar körök. Ez a szlovák nemzet csődjét, követelései elértéktelenedését jelentette volna.”

Az ülésterem ekkor elkezdett morajlani – mintha mindenki most, ebben a pillanatban világosodott volna meg, az összes képviselő, a szakértők sora, akik ott ültek a páholyokban, szemüket le sem véve a Képviselő úrról.

„Emlékezzünk, és mondjuk ki: meggyilkolása mérföldkövet jelent. Mérföldkő volt, mert ekkor megrendült a föld az állami jogszolgáltatás alatt.Mérföldkő, mert 1883-tól a mai napig is tart az a jelenség, hogy nem lehet megnevezni az elkövető, elkövetők származását, pedig a magyarok voltak, és vallási hovatartozását, pedig magyar vallásúak voltak. Mérföldkő, hiszen ekkortól figyelhetjük meg az új világrend hatalmának fokozódó érvényesülését hazánkban, illetve az ezt szolgáló magyarok egyre leplezetlenebbé váló törekvéseit. Azzal, hogy akkor magára hagytuk ezt a kis szlovák libapásztorlányt, egyedül maradtunk mi is, és itt az ideje, hogy kiálljunk magunkért. S gondolom, van itt a teremben, akinek ismerősek lesznek a következő szavak: »A magyarok hatalmát csak az igaz szlovák szó kimondásával lehet megtörnünk.« Köszönöm, hogy meghallgattak.”

A Képviselő úr e szavakkal leült.

Csönd támadt a teremben.

Aztán kitört a tapsvihar, amely hosszú perceken át tartott.

A Képviselő úr felállt még egyszer, hogy megköszönje az elismerést.

Felesége megrendülten, a könnyeivel küszködve főzte otthon a vacsorát. A falu népe közösen, a kocsmai televízión nézte a beszédet. Állva tapsoltak. Érezték, hogy az egykori kis emberből, aki leveleket olvasott, eljárt a boltba bevásárolni nekik, aki a gyerekeiket korrepetálta, három perc alatt a legnagyobb lett. A legnagyobb azok közül, akiket ismerhettek.