Lesznek még hasonló tragédiák
Baranyában egy rapsic megölt egy vadászt, egy másikat pedig megsebesített. Kulcson négy családtagjával végzett egy fiatalember. Balatonakarattyán két ember életét oltotta ki egy férfi. Sopronban kamaszok végeztek ki két embert, Győrben pedig egy presszótulajdonos ölt. Csak a véletlen műve, hogy másfél hónap alatt ennyi különösen brutális gyilkosság történt?
Bizonyos szempontból már az is félrevezető, ha egyáltalán egymáshoz kapcsoljuk ezeket a bűncselekményeket, hiszen a tragikus kimenetelű esetek különböznek egymástól, más és más volt például az indíték. Balaton akarattyán a féltékenység miatt végzett a tettes két emberrel, közvetve pedig egy harmadikkal is. Az áldozatok ugyanis halálukig gondoskodtak egy 92 éves asszonyról, aki a gyilkosság után egyedül maradt, ezért végül borzalmas módon lényegében éhen-szomjan halt saját ágyában. A soproni kettős gyilkosság teljesen más történet, a fiatalok, alighanem kamaszkori fantáziálás miatt, afféle maffiát akarta létrehozni, bűnözőkké akartak válni, s a fegyverekért öltek. Kulcson egyértelműen a gyanúsított súlyos személyiségzavara vezetett a tragédiához. Baranyában az orvvadászaton ért férfi talán elmezavar miatt vélte úgy, hogy a szemtanúk kivégzésével megúszhatja a felelősségre vonást. Győrben a presszótulajdonos elmondása szerint fenyegetésekre, zsarolásokra válaszolt lövésekkel. Mindezek alapján világosan látszik, öt különböző esetről beszélhetünk. S bár kétségtelenül sokkolja a közvéleményt az, ha rövid időn belül ennyi szörnyűség történik, tény az is, hogy a bűnügyi statisztikák szerint nem több a gyilkosság, mint korábban. 2006 óta évről évre kevesebb az emberölés. A több emberen elkövetett gyilkosságok száma pedig lényegébenstagnál.
Mégis úgy fogalmazott, hogy csak bizonyos szempontból nincs kapcsolat az esetek között.
Bár az indítékot, a helyszínt és az elkövető személyét illetően valóban nincs semmiféle összefüggés, azért mégiscsak van valami közös ezekben a gyilkosságokban. Mégpedig az elkövetés kegyetlensége. A kirívó brutalitás. Persze korábban is voltak lőfegyveres, késes, kardos gyilkosságok, ám az utóbbi időben történt esetek valamiképpen kilógnak a sorból. Eddig legfeljebb a legkeményebb bűnözői körökben volt jellemző a hidegvérrel elkövetett kivégzés. Most pedig azt látjuk, hogy napokon át, irgalmat nem ismerve gyilkolja családtagjait egy fiatalember. Hogy soproni kamaszok kíméletlenül szitává lőnek két férfit, majd a már földön fekvő áldozatokba beleeresztenek még egyegy golyót a biztonság kedvéért. De a győri presszótulajdonos esete sem más: eddig legfeljebb akciófilmekben volt helye annak, hogy egy kocsmáros előkapja a pult alól a puskáját, kisétál az utcára, és fényes nappal, közvetlen közelről agyonlövi azokat, akik zsarolják, fenyegetik. Nem kevésbé megdöbbentő, hogy a tetten ért rapsic a már megsebzett áldozata torkát vágta át egy késsel. Ráadásul ezek az esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik, a brutalitás alapján sok más tragédiával összekapcsolhatók. Nem csupán a gyilkosságoknál, hanem az öngyilkosságoknál is érzékelhető az utóbbi időben az, hogy egyre kegyetlenebbek a módszerek. Az sajnos nem újdonság, hogy Magyarország az öngyilkosságok számát illetően az élmezőnyben van, naponta átlagosan hat ember végez magával. Az viszont viszonylag új tapasztalat, hogy az öngyilkosok is kegyetlenebbé váltak, mind több az úgynevezett kiterjesztett öngyilkosság, amikor a halált választó ember a szeretteit is magával viszi. Gondoljunk csak arra a debreceni anyára, aki ledobta két gyermekét a nyolcadik emeletről, majd utánuk ugrott. Vagy ott van a tényői kiterjesztett öngyilkosság, amikor az apa baltával végzett gyermekeivel és feleségével, majd láncfűrésszel elvágta saját torkát. És itt van a legutóbbi, a napokban Tolna megyében történt tragédia. A válófélben lévő apa előbb elgázolta feleségét, majd beültette a kocsiba két gyerekét, kihajtott a hatos útra és nekikormányozta autóját a szemből érkező busznak.
Mi ez, kegyetlenség vagy valami más, és miből fakadhat?
Természetesen minden eset más és más, de meggyőződésem szerint valahol mélyen kell lennie egy közös pontnak vagy oknak, ami miatt ilyen mérvű brutalitásra szánják rá magukat egyes emberek. Ez pedig, úgy vélem, nem más, mint az anyagi vagy érzelmi létbizonytalanság. Ha valaki bizonytalanabban látja az életét, a jövőjét, akkor lassan elveszíti azt a belső kontrollt, ami fékezné az indulatokat. Ilyen esetekben pedig valóban sokkal erőteljesebben jelentkeznek az indulati cselekvések.
Korábban sem volt sokkal könnyebb a megélhetés, mégsem zúdult ránk ennyi borzalom.
Csakhogy időközben nagyon megváltozott körülöttünk a világ. A média minden eddiginél nagyobb szerepet játszik az életünkben, ontják ránk az információt, ami a potenciális gyilkosok, öngyilkosok számára mintául szolgálhat.
Azért ez önmagában kevés.
Hogyne. Ennél sokkal többről lehet szó. Anélkül, hogy a konkrét eseteket a maguk mélységében ismerném, megemlíteném az okok között a pszichiátriai ellátás teljes leépítését, illetve átalakítását. Vagy épp a rendőrség igencsak megroggyant tekintélyét. Nem véletlen, hogy a terrorelhárítók most szokatlan módon, egyfajta trófeaként mutatták be a sajtónak a kulcsi mészárlás gyanúsítottját. És a soproni gyilkosok elfogása után az ORFK szóvivője nyilvánva lóan teljesen tudatosan említette meg, hogy Győr-Moson-Sopron megyében már hosszú évek óta nincs felderítetlen gyilkosság. A rendőrség, megjegyzem, nagyon helyesen, most erőt akar mutatni, s megpróbálja eljuttatni azt az üzenetet, hogy a tetteseket, ha törik, ha szakad, elkapják és megbüntetik. Ez is lehet ugyanis egyfajta viszszatartó erő.
Mégis, aligha csak egészségügyi, rendészeti vagy akár médiakérdésről lehet szó, különösen, ha az öngyilkosságok elképesztő brutalitását, illetve kiterjesztését vesszük alapul.
A brutalitás valóban teret nyert, s ennek a legfőbb oka az, hogy miközben mind több a gondunk, addig egyre embertelenebb a világunk. Valójában alig-alig akadnak már valódi közösségek, ahol az emberek segítőkre, támaszokra találhatnának. Nincsenek kapaszkodók. Már nincsenek munka utáni sörözések sem, hogy a kollégák megbeszéljék ügyesbajos dolgaikat, gondjaikat, nem ismerik egymást a szomszédok, a családtagoknak egyre kevesebb idejük marad egymásra, a gyerekek egyszerűen csak kallódnak az utcákon. Egyre többen érzik úgy, hogy nem számíthatnak semmire és senkire, és ha maguk nem tudják megoldani problémáikat, márpedig nagyon sokan képtelenek erre, akkor már nincs remény, felesleges bármiben is bízni. Vagyis a társadalomnak és az egyénnek egyaránt komoly felelőssége van abban, hogy ilyen esetek megtörténhetnek. Olyan ugyanis nincs, hogy valaki előjelek nélkül ölne, vagy végezne magával, a családtagjaival. Mindig van jel, mindig van valamiféle segélykiáltás. A szörnyű nagy baj az, hogy ezeket egyre ritkábban halljuk meg. Hiszen magunk is kiáltunk, és mi is arra várunk, hogy valaki halljon meg minket. Így magányosodunk, így lesznek a súlyaink egyre nehezebbek, és mivel nincs kivel megosztani, előbb-utóbb agyonnyomnak bennünket. A tragédia akkor már elkerülhetetlen, csupán a módja válik kérdésessé. S amíg ez nem változik, addig, ha talán nem is ilyen gyakorisággal, de lesznek még hasonló tragédiák.
