Mi minden belefért egy relatíve rövid életbe
Az Európa kulturális fővárosa rendezvények keretében Pécsett kiállítást rendeztek a magyar Bauhausról. Már maga az ötlet is elegendő volt arra, hogy a manapság divatos nemzeti és politikai kalitkákat felrúgja. Kik ők? Magyarok? Vagy amerikaiak? Esetleg németek, szlovákok vagy csehek voltak? És mennyiben zsidók, ha származásuk szerint azok? És valamennyien kommunisták voltak-e? És azok is maradtak? És ha maradtak, meddig? És építették vagy bontották inkább a rendszert? A Bauhaus-kiállításon szerepelt a nagy nevek (Breuer Marcell, Moholy-Nagy László, Molnár Farkas) mellett egy pozsonyi fotósnő is. Szerencsém volt, ismertem.
– A mi generációnk olyan „teli” élt, hogymár szinte el sem tudjuk képzelni, hogy mi minden belefért egy relatíve rövid életbe.
– Albertini Béla fotótörténész, a magyarszociofotó krónikása készítette az interjút a nyolcvanas éveiben járó Blüh Irénnel. A Bauhaus egykori tanítványa akkor már túl volt két világháborún, néhány impériumváltáson. Blüh Irént a részvét és a szociális szenvedély tette baloldalivá, és ez tette művésszé is. Az interjúban elmondta, hogy tizenéves gépíróként adásvételi szerződéseket írt a földhöz juttatott zselléreknek. Később banktisztviselő lett, s találkozott az egykori ügyfelekkel, akiket a bank elárvereztetett. Kommunista lett.
Bejárta fél Európát. Fotózott nélkülöző parasztokat és pásztorokat. Politizált szlovákul, németül és magyarul. A fotóival is, hiszen a nyomorról beszámoló képekkel a prágai szenátusban is érveltek. Résztvevője volt a szlovákiai magyar demokratikus ifjúság Sarló mozgalmának. Akkoriban a többnyelvűség nem kivétel volt, hanem norma. Aztán bejutott a Bauhausba, ahol a legjobb mestereknél tanulhatott, amíg nem jöttek a nácik. Egész életében őrizte a dessaui iskola demokratikus és avantgárd hagyományát. És az ottani barátságokat. Blüh Irén a harmincas években könyveket árult Pozsonyban, és valóságos irodalmi szalont vezetett. Úgy írják ma: ő volt a háromnyelvű város „Gertrude Steinje” . (Az amerikai írónő negyven évig tartott irodalmi-művészeti szalont Párizsban, ahol megfordult mindenki, aki „valaki” volt abban a korban.) A háború idején illegalitásba vonult, de akkor is fotózott. Kiállításon szerepeltek képei – álnéven. Túlélte a háborút. A családját elpusztították. Belevetette magát a mozgalomba, funkciókat vállalt.
A hatvanas évek végén kezdett újra fotózással foglalkozni. Nyugdíjba ment. Ekkor ismertem meg. Sérült gyerekekkel foglalkozott, őket tanította festeni, szobrászkodni. Blüh Irén érdeklődéssel szemlélte a prágai tavaszt, annál is inkább, mert a lánya, Zuzanna, aki a prágai színművészeti és fi lmfőiskolán tanult, nyakig belevetette magát a diákmozgalomba. Akkor sem hagyta abba, amikor a szovjetek (és velük más VSZ-országok) bevonultak az országba, és a tavaszból tél lett. Zuzanna ekkor már férjnél volt. A férje (szintén diákvezető) korábban kisgyerekként éveket töltött internálótáborban. Apját, Otto Slinget 1952-ben kivégezték a „csehszlovák Rajkperben”. A fi atal házaspárt a csehszlovák rendszer 1972-ben erőszakkal kitette az országból. Anya és lánya évekig nem találkozhattak. Egyébként Blüh Irént is letartóztatták rövid időre. Feltehetően azért nem lett nagyobb baja, mert alaposan benne volt a párttörténetben is, s Csehszlovákia akkori első emberével (Gustav Husák) együtt dolgozott az illegalitás éveiben.
Zuzanna Angliában nem folytatta a megkezdett bábművészpályát. Viszont nem hagyott fel a politikával. Alkalmazták a BBC-nél, de – mesélte – gondot okozott, hogy ő cseh és szlovák is volt egyszerre, az emigrációs belharcokban „belgának” számított. A lány Londonban társszerzője lett egy könyvnek, amely a szovjet és kelet-európai börtönökbe zárt politikai foglyokról szólt. Könyveket, kéziratokat szállított, ellenzékiekkel, disszidensekkel készített interjúkat. Budapestre beengedték, itt találkozott néhányszor az anyjával. Azzal a feltétellel adtak neki vízumot a londoni magyar követségen, hogy nem találkozik rendszerkritikus személyekkel. Nem tartotta be az ígéretet. Ahogy Irén a harmincas években a hitleri Németországba próbált baloldali irodalmat csempészni, a lánya a nyolcvanas években az illegális lengyel Szolidaritás futárja lett. Filmeket vitt ki Varsóból, olyan interjúkat, amelyeket ott konspirációs lakásokon készítettek a szakszervezet rejtőző vezetőivel. Zuzanna még a prágai egyetemi évekből ismerte Agnieszka Holland lengyel filmrendezőt. Szóval folytatta anyja pályáját egy másik korban. Amit tett, ahhoz nem kevesebb bátorság kellett. Úgy gondolom, hogy Zuzanna ugyanannyi szociális szenvedéllyel és igazságkereséssel s munkamániával tette a magáét, mint az anyja. Amikor 1989-ben megtörtént a nagy fordulat, amelyet „bársonyos forradalomnak” neveznek, Zuzanna Londonból visszaköltözött Prágába. Blüh Irén 1991 késő őszén halt meg.
Csehországba visszatérve nem fogadták nagy örömmel Zuzannát. Az emigránsok gyanúsak, nem vettek részt a hazai kompromisszumokban, nem ismerték a brigádvacsorák okozta szenvedéseket. És ráadásul úgy hiszik, hogy jobban tudják, miként kell tenni a dolgokat. Nem értik az idők szavát, azt gondolják, hogy az ellenállás ethosza tovább működhet a rendszerváltás után. Nem értik, hogy a forradalomnak vége. Nem számítanak az egykori aljasságok, viszont nagyon számít, hogy ki kit vesz be az üzletbe. A korrupció a szabály. Minél hosszabb valakinek a történelmi emlékezete, annál kínosabb a pragmatikus (cseh) jelenben. Aki emlékezik, tudja, hogy a jelzők sem egyértelműek. A régi rendszerhez való viszony meglehetősen bonyolult, s az államszocializmus sem kedvelte alapító hőseit. Inkább felfalta őket. Időnként kivégezte, börtönbe csukta, megkínozta, később csak a margóra tolta.
A történelem ismétli magát – kínos tragikomédiát ad elő. Tudatlanok osztják benne az észt.
