Azt, hogy a kapitalista gazdaságban lehetnek finanszírozási, túltermelési, bankválságok, nem tekintik természetesnek, még mindig a „válságmentes szo cializmus” illúziójától átitatva, azonnali állami beavatkozást követelve, élik meg a nehézségeket. Bármennyire is a piacgazdaság, a verseny bizonyult eddig a jólét forrásának, a verseny természetéhez hozzátartozik az is, hogy jobb időket visszaesések követnek, a magyar politikai közvélemény azonban a nap mint nap jelentkező gazdasági és társadalmi gondokat nem a kapitalizmus normális működéséhez tartozó negatívumokként érzékeli, hanem valamiféle – világ és/vagy speciális magyar – válság jelének gondolja.

Hazánkban két évtizede a vízcsapból is a válság folyik. Akik ezt mondják, nem alakoskodnak, tényleg így gondolják. Nem csoda, sőt teljességgel normális, hogy ezért a közvélemény nagyobb része is úgy hiszi, úgy érzi, hogy az ország a társadalmi-gazdasági válság állapotában van. Ez a diagnózis azonban téves. A bajok eredete abban van, hogy kis piac vagyunk, nincsenek természeti kincseink, és nincs tengerünk, ráadásul az elmúlt húsz év nagyobbik részében az országot felelőtlenül, eleve téves gazdaságpolitikai eszmék alapján kormányozták. Ez a négy tényező így, együttesen adja magyarázatát annak, hogy az előttünk járó gazdag szomszé daink fejlettségéhez – mondjuk az osztrákokéhoz – a kapitalizmus útjára lépve sem jutottunk közelebb.

Bár mi, magyarok szeretjük magunkat nagyon sajnálni, az igazság az, hogy hazánk utolsó ötven évének története során (1956 óta) az igazi társadalmi-gazdasági válság szinte egyetlen ismérve sem fordult elő. Nálunk nem volt háború (mint számos posztszocialista országban), nem robbantgattak rendszeresen szakadár csoportok (mint Angliában vagy Spanyolországban). Sorozatos kormányválság sem erodálta az ország valutájába vetett bizalmat (mint Olaszországban vagy Görögországban). Amióta nincs szocializmus, egyszer sem alakult ki tartós áruhiány, működik az áram- és gázszolgáltatás. A háztartásoknak eddig nem volt okuk arra, hogy tömegesen elforduljanak a hazai pénztől (mint Oroszországban vagy Szerbiában). Nem éltük meg a kormánnyal szembeni bizalmatlanságnak azt a légkörét, amelyben hónapokig tartó sztrájkok, munkabeszüntetések bénítják meg az országot.

Az 1991-es évet leszámítva, hazánkban nem következett be a termelés két számjegyű visszaesése sem. Írország, Horvátország, Portugália, a három balti ország, Bulgária és Szlovákia munkavállalói már megtapasztalták azt a helyzetet, amikor százezrek és milliók próbálnak más országokban heti-havi rendszerességgel, akár a lebukás kockázatát is vállalva, munkához jutni: a tömeges és húsz százalék fölötti munkanélküliség, benne a pályakezdők harminc százalékot is meghaladó állástalanságával, hazánkban még nem fordult elő. És bár volt a rendszerváltás után nálunk is bankválság, s az adósok fizetőképességének tömeges megrendülése többször is bekövetkezett (lásd a devizahitelesek problémáját), ennek a mértéke még nem vezetett a pénzügyi rendszer felbomlásához, a vállalatok és háztartások totális csődjéhez, a kényszerárverezések mindent maga alá gyűrő mechanizmusához, a teljes reményvesztettség és a tökéletes pénzügyi anarchia állapotához. Még egyszer sem következett be az állam fizetőképeségének megrendülése sem, amikor a nyugdíjasok milliói nem kapják meg a nyugdíjukat, a közalkalmazottak és köztisztviselők pedig a fizetésüket, amikor a gyógyszerek kiváltása csakmás országok valutájáért (például euróért) és teljes áron, a támogatás megszűnése miatt a megszokott árszint tíz- és húszszorosáért lehetséges.

Ha felidézzük az elmúlt három évtized válságközeli pillanatait – 1982-t, amikor a Jaruzelski-puccs miatt rendült meg a befektetők bizalma egész Kelet-Európa iránt, 1988–90-et, amikor a szocialista tábor bomlott fel, az 1995-ös Bokros-csomag előtti hónapokat, az 1998-as orosz válság heteit, 2008 októberét, amikor az európai pénzpiacok egyik napról a másikra befagytak –, akkor azt mondhatjuk, hogy 2010-ig amindenkorimagyar közgazdászelit pénzügyi válsággal szembeni érzékenysége, immunrendszere jól működött. Eddig mindig sikerült kiváltani az országot irányító politikusok pánikreakcióját, amelynek eredménye és következménye vagy olyan gazdaságpolitikai csomagterv (hitelcsomag) volt, amelyet a nemzetközi szervezetek rendkívüli és szigorú feltételek mellett finanszíroztak, vagy rendkívüli szerkezeti reformok voltak. Tehát vagy kívülről kaptunk gyors és nagyvonalú segítséget, vagy a kormány tett nagyon gyorsan rendet a legkirívóbb területeken, illetve a két dolog egy időben történt.

Most, 2012 tavaszán a magyar gazdaság helyzete korántsem olyan súlyos, mint a fentebb idézett rendkívüli beavatkozások idején. Alacsony ütemű ugyan a növekedés, de nem állt le – egyelőre nincs visszaesés. A fizetési mérleg most szilárd többletetmutat, nem kell attól rettegni, hogy nem leszünk képesek a megrendelt energiahordozókat vagy az import más elemeit kifizetni. Igaz, az államadósság magas, az államháztartási hiányt is csak egyszeri trükkökkel tudja a kormány elfogadható szinten tartani, de ilyen másutt is van az EU-ban. Persze az komoly gond, hogy a hiány finanszírozásához, a lejárt adósságrészletek megújításához iszonyatosan drágán jutunk pénzhez, de elég volt egyetlen értelmes mondat tavaly év végén ahhoz, hogy a kilátástalannak látszó finanszírozási helyzet, az azonnali fejre állás kockázata elháruljon. Amikor a „kipaterolt” IMF-et ismét visszahívta a kormány, mindjárt olcsóbb lett a nekünk szánt hitel.

Az Európai Unióval és intézményeivel való mostani huzavona azonban arra utal, hogy az évtizedekig működő immunreakció, a fizetőképesség elvesztésétől való irtózás és félelem már a múlté. Megfordítva az ismert vicc poénját: a mostani kormány nem bátor, hanem vak. Orbán Viktor és kormánya elég felkészültnek és ügyesnek hiszi magát ahhoz, hogy a pénzvilág legalább ötven százalékban a hitre és bizalomra építő várakozásait képes legyen fenntartani a következő választásokig. Nekik van igazuk? Aligha. Amikor a válságra hivatkozva megingathatatlannak gondolt vívmányokat vesznek viszsza – a 18 éves korig tartó ingyenes közoktatást, az ingyenes felsőoktatást, az ingyenes egészségügyi ellátást, a fegyveres testületek korai nyugdíjba vonulási lehetőségét, a leszázalékolás menekülőútját –, akkor olyasmit tesznek, amit minden becsületes, következetes és átgondolt szerkezeti átalakítást célzó reformprogram is tartalmazna, de nem így! Nem úgy, hogy terheik és fájdalmuk kizárólag a szegényeket, a tanulatlanokat, az öregeket sújtsa. Az egyenlősdit váltó „rászorultság”-elvű jóléti politika korántsem azonos a szegényekre sújtó „rosszléti” politikával.

De nem ez a legnagyobb baj. Ha nem is százszázalékos biztonsággal, de mégis nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy az ország pénzügyi szakadékba zuhanásának az elkerüléséhez mindezek a lépések nem elégségesek. Mert nem várható tőlük, hogy több lesz amunkavállaló, hogy jobban képzett emberek lépnek ki a munkapiacra, hogy a termelékenység meglódul, amitől versenyképesebbé válhat a magyar termék, a magyar termelő. Ezek megállítják ugyan a gazdasági hanyatláshoz vezető erőforráspazarlást, de nem állítják át a gazdaságot a növekedés útjára. A növekedéshez – Széchenyi óta jól tudjuk – hitel kell. Arra van szükség, hogy a közönség, a befektetők, a hitelezők hitelesnek tekintsék a kormány által meghirdetett és követett irányt és intézkedéseket, és bizalmat szavazzanak neki. A hitelesség és a bizalom helyreállításához aligha vezet út újabb és újabb rétegek „szerzett jogainak” elvételén keresztül. Ami a legfontosabb, egészen biztos, hogy önmagában ezektől a meggyőzést és kiszámíthatóságot nélkülöző, ezért a politikai stabilitást fenyegető megszorításoktól nem várható, hogy a szétvert jogállamiság romjain, az önkényes és kiszámíthatatlan beavatkozások talaján helyreáll a kormány és az ország iránti tartós bizalom. Jó hír, hogymost mintha elkezdődhetnének a tárgyalások a valutaalappal, de ez nem lesz elég, meg is kell állapodni, a megállapodást pedig be is kell tartani.

A pénzügyi válság, az állam fizetésképtelensége sohasem tervezetten, mindig váratlanul következik be, és rendszerint olyan események váltják ki, amelyekre korábban senki sem számított. Nem is olyan régen, 2008 októberében már megtapasztaltuk, hogy egy ilyen helyzetben a magyar államkötvényeket aranyáron sem lehet eladni senkinek se belföldön, se külföldön. Ha egy ilyen helyzetben nem kapunk azonnali külső segítséget, a forint árfolyamát az újabb és újabb jegybanki kamatemelések sem tudják megállítani. Ha ez a helyzet – az EU/IMF-tárgyalások megkezdhetőségéről szóló biztató hírek ellenére – bekövetkezik, akkor fogjuk csak saját bőrünkön megtapasztalni, hogy milyen is a valódi gazdasági-társadalmi válság. Ha nincs EU/IMF-védőháló, akkor kitől kapnánk segítséget, és miért is kapnánk, ha az ország kormánya már mindenkit megsértett, mindenkivel perben és haragban áll, aki segíteni tudna?

Most úgy tűnik, újra szerencsénk lehet, és az összeomlást most is megúszhatjuk. Csak az évekig tartó egy helyben topogás, stagnálás vár ránk.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD