A minden szépre oly fogékony Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György és több ezer erre járt és erre halt bajtársuk biztos örömét lelte, lelte volna ez otthoni tájban. Már a rómaiak is elégedetten kortyolták, használták az errefelé mindenütt fölfakadó vizet; ma pedig itt és a határ túloldalán, Ausztriában is vagy tucatnyi üzem dolgozza föl tiszta kincsét a földnek. A modern gyáracskák mellett több helyen megtekinthetők a rómaiak romnyomai is; Balfon mindenünnen a múlt köszönti a vándort. Köszönti, inti.

Fönn vagyunk a dombon, a temetődombon, mert a svábok – akár a szászok, székelyek és más eszes népek – föltették halottaikat, hogy ne mossa ki azokat a víz soha. A holtakat sikerült is menteni jobbadán; az élőkkel, azokkal volt a dolog bajos.

Különösen, ha erre vonatkozó szándék sem maradt azokban, akik emberek voltak, vagy lehettek volna egykor.

Azok a német és magyar katonák, nyilasok, fegyveresek, akik 1944–45-ben a főként Budapestről idehajtott magyar munkaszolgálatosokkal a nagy és bevehetetlen nyugati erődrendszert építtették, örömmel öltek. Kedvvel ölték, lőtték, verték agyon honfitársaikat, véreiket, magyarokat. Köztük a magyar irodalom, tehát a magyarság legnagyobbjait.

Akikre szép, komor emlékmű int ma itt, fent a balfi dombon.

Winkler Barnabás építész hozott el ide. Ő tervezte a monumentet. Barnabás soproni, apja, Winkler Oszkár építész volt, akinek protestáns ősei Elzászból menekültek a vakbuzgó – tehát gyilkos – francia katolikusság elől. Az anyai ág viszont bajai, ami már rang önmagában is. Barnabás csaknem fél százada mellette kitartó asszonya muzsikus – vonzódom az építész–zenész párokhoz, mi tagadás.

Winkler Sopron akkor állami, de az evangélikusság évszázados hagyományait is őrző gimnáziumában, nagyszerű zeneiskolájában, zenekarában, képzőművészeti szakkörében és persze otthon, családban itatódott át a magyar és egyetemes kultúra legével. Elvégezte aztán, egymagában, magában azt is, amivel a kollektív magyarság még adós magának. Belegondolt, beleérzett, beleélt a múltba, beleélt a halálos múltba, a legfájdalmasabb magyar múltba is. Nem csupán zsidóvá – svábbá, tóttá stb., mikor mi kell – vált ezáltal, nem csupán – Molter Károly szavajárásával élve – lélekben körülmetélt, de „ügyes” lett, ügyei támadtak, amelyeket múlhatatlan kötelessége lett bevégezni – a mostani válságig jól menő, több tucat építészkollégának kenyeret adó iroda vezetése és a terebélyes család ölelő karbantartása mellett.

Méltatlanul feledett vagy mellőzött nagy magyar építészek emlékének támasztása és őrzése éppúgy ilyen ügy lett, mint Bach zenéje, a rózsaszín Zsolnay-fajanszok gyűjtése vagy a Balfon szenvedett és megölt magyarok méltó emlékhelye.

Az esztelen és végül minden szempontból értelmetlen „erődrendszer” építése során több száz munkaszolgálatos lett megölve itt, a balfi cinterem középkori falának tövében. Köztük a legismertebb a soha zsinagógában nem járt, tiszteletbéli erdélyi, nagy magyar tudós és író: Szerb Antal. Akinek műveit jóval a német megszállás előtt, tehát nem valamiféle külső nyomásnak engedve tiltották ki a magyar iskolákból.

Az agyonvert költő földi maradványait az özvegy Budapestre hozatta. De bajtársai többségének porhüvelye ma is itt van, a balfi dombban, ahol már 1948-tól emlékmű magasodik: Füredi Oszkár alkotása. A bronztáblát aztán az ezredforduló után kitépték, lelopták, mi mást is tettek volna véle.

Winkler Barnabás és Kutas László szobrászművész megőrizte a régi monument kéménymaradványát, és azt – uniós és soproni támogatással – 2008-ban megrázó emlékművel egészítette ki. A középkori torony iránt kanyargó út a kapu előtt váratlanul balra tér, és a kőfalba fut. Itt állnak, dőlnek, fekszenek az áldozatokra emlékező hatalmas márványkövek.

Ma is rendszeresen lezsidózzák az áldozatokat; de Winkler mementója pontos: a kő, amelyre Szerb Antal neve van bevésve, nem íves, nem zsidó sírkőre utal; egyenes záródásával jelzi, hogy a tudós író nem volt zsidó soha, már szülei sem voltak azok, a nagyszülei esetleg, de hát ahhoz meg kinek van mi köze, ugye.

Az egyház – hiába volt egy karnyújtásnyira – nem adott menedéket egykor. A csudálatos középkori kápolna körül német nyelvű sírkövek állnak. Balf sváb falu volt. Lakói közül sokan próbáltak segíteni az üldözötteken. Jutalmuk, sorsuk a kitelepítés lett.

Minden itt van, a dombon.

Átlátni még a – pillanatnyilag – láthatatlan határon is. Ahol az egykor volt szögesdrót emlékét ijesztő szoborzat is őrzi. A gémeskúttal koronázott – ettől magyar – zöldségespincéből fellépcsőző szocreál, nacreál lárvaalakok tökéletesen példázzák, mivé silányul a legnagyobb tehetség is, ha az alkotót az „elkötelezettség” hálója ejti rabul.

Római ókor és magyar középkor, sváb múlt, magyar szó, kultúra, irodalom, magyar barbárság és messzi Európa, szomorú napi való és vigasztaló, hív emberőrzés; minden itt van a balfi légben.

Tessék följönni bátran, és szippantani belőle egyet.