A Semmelweis Egyetem rektora adhatna órákat lemondásból Schmitt Pálnak. (Így, PhD előtt alighanem másból is, de ebből mindenképpen.) Beszélhetne vele arról, milyen az, amikor valaki kényszer nélkül megérzi, hogy fel kell állnia, mennyire más dicstelenül maradni, mint emelt fővel távozni. Az előbbi Schmittnek, az utóbbi Tulassaynak sikerült.

Arról is beszélhetne az elnöknek, hogy nem kell okvetlenül erkölcsi vétséget vagy bűnt elkövetni a lemondáshoz, elég, ha valaki rájön, hogy maradásával több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajthat a közösségnek, amelyet ő képvisel.

Az egyetem mindvégig tojástáncot járt a Schmitt-vizsgálat során: a hatalom bosszújának veszélye és a nemzetközi tudományos élet megvetése között választhatott. A vizsgálóbizottság jelentése is ezt a lavírozást tükrözte. A hosszasan vizsgálódók szóvirágait azonban pillanatok alatt szétszaggatta a tudományos világ felháborodása. Ennek idehaza először nyíltan, bátran a hallgatók adtak hangot.

Az egyetlen szakmailag megalapozott döntés azonnali meghozatalát azonban nem csupán a rektori irodát elfoglaló diákok kényszerítették ki, hanem azok a külföldi visszhangok is, amelyekből egyértelművé vált: ha nem lép az egyetem, leírják a nemzetközi tudományos életben. Márpedig ez is nagy, ráadásul sokkal tartósabb anyagi veszteséget okoz, mint a hatalom retorziója. Tulassay lemondásával egyszerre kér elnézést és irgalmat az egyetem nevében. Az előbbit a tudományos élettől, mert túl puha volt a vizsgálóbizottság, az utóbbit pedig a kormánytól, mert túl kemény volt a szenátus. Az előbbi megtehetősége a reményt táplálhatja, az utóbbi szükségessége viszont a reménytelenséget.