Szalmalány
Aki otthon várta a hazajövőt, nem érti, mit hibázott. És nem is hibázott semmit. A katolikus templom óratornyában denevérek laknak, nem zavarja őket a harangozás, csak akkor szédülnek ki haragosan, mikor leáll a kalapács; és a halkuló harang kicsit lassúdan rezeg. A város felé elfeledett földutak, nem jár rajtuk senki. A területet Daruék gondozzák, még gyerekek, ők úgy mondanák: uralják. Hogy nem lakik benne más így, senkit nem érdekel, mit mivel kötnek össze az utak, senki nem akar emlékezésképpen végigmenni rajtuk. Ezért nem tudják, amit ők tudnak: Lili és Daru.
Aznap, mikor Daru rájött, hogy szerelmes Lilibe, két dolog történt. Előbb meglestek egy özvegyembert a temetőben. A munkagödörben rejtőztek el, abban, amelyiket időről időre telehordják szeméttel, építési hulladékkal, de amit éppen ezért imádnak ők, mert benövi a gaz, és rejtelmes, felnőtt dolgok vannak benne. A temető melletti szemetesgödörben hallgatóztak, elharapták a szájukat, anynyira kellett röhögni. Ilyen sírós hangot, mintha énekelne, suttogta Lili, és nevettek, egyre erősebben, már fújtattak egészen.
Lili eldobta magát, kilátszott a póló alól a vékony hasa, dobálták magukat, Daru nem őszintén, már nevetni sem tudott őszintén. Lili hasa éppen olyan volt, mint az övé, és valamitől egyáltalán nem volt olyan. És Daru, ha látta Lili hasát, nem gyakran, csak, ha így, véletlenül egy pillanatra, nem volt jó érzés. Vagyis annyira jó érzés volt, hogy már rossz. Az meg még rosszabb volt, hogyha Lili látta a Daru hasát, ami ugyan ilyen, tulajdonképpen, akkor nem történt semmi, legalábbis látszólag. Ha meg valójában igen, akkor Lili nagy színésznő, tökéletesen álcázta, hogy neki is rossz Daru-hasat látni. Elment fölöttük a téesz permetezőrepülője, alacsonyan ment, beleremegett a szívük. Micsoda bunkó!, mondta Daru, és maga sem tudta, hogy az öregre gondol a temetőben, vagy a pilótára.
A férfi zokogott. Előbb csak kántálva sírt, aztán kitört belőle, állva pisálta össze magát, lassan terjedt a folt a vastag barna bársonynadrágon, mintha éppen csak leöntötte volna a farka előtt, aztán egészen átázott a lábszára is, le a térdéig. Eldőlt a biciklije, de a vesszőkas az oldalán megtartotta, a fonott vászonszatyor harangozott a kormányon, a férfi morgott valamit. Literes almabort vett ki a szatyorból, körbefordult, mintha partnereket keresne az iváshoz. Leütötte a kupakot a szomszéd sír új márványkeresztjén. Tűzsér Ila, az izmos nő rákiabált, hagyad ezt te abba, pofán váglak! A csöndesebb, kendős nénik is bosszankodtak, de aztán mindenki arrébb ment, még maga Tűzsér Ila is, eltűntek a népek, üres lett a temető a gyászoló férfi körül.
Az özvegyember ledobálta a virágokat a sírról, előbb a csokrokat hajította le, azokat csak úgy szanaszét, aztán a koszorúkat, azt mind egy irányba, a koszorúkat inkább rakodta, a szál virágokkal nem törődött. Puffant a föláztatott krizantémok feje, mintha vízzel teli lufi durrant volna szét. Ledőlt a sírra, az oldalára feküdt, mintha azt akarná, hogy elférjen mellette az asszony, ott feküdtek ketten. A férfi beszélgetett a feleségével, nem magában beszélt, diskuráltak. Összenéztek Lilivel, nevettek. Ott volt egy részeg és balhé alakult, és Lili meg Daru mindig úgy tettek, mintha imádnák a balhét, és lehet, hogy imádták is. Lili mindenképp, Daru meg csak azt hitte magáról, hogy nem szereti. Aztán mindig boldogtalan volt, unatkozott, ha nem történt valami olyan, amivettek, és ha a férfi elhallgatott, bent tartották a levegőt, beleolvadtak a szemetesgödör csendjébe egészen, csak néztek, nehogy elszálljon a varázs.
Az özvegyember hallotta a válaszokat. Nem úgy tett, tényleg hallotta, mint mond a halott neje. Tiltakozott, kárált, rögtön rávágta, ha nem tetszett neki. Gyakran nem tetszett neki, kiabált, könyörgött. Nem lehettek jó válaszok, egyre jobban sírt. Fogyott az ereje, kétségbeejtően fogyott. Egyre vékonyabb lett, ahogy beszélt, magasodott a hangja, mintha énekelne. Daru Lilire nézett, a lány már percekkel ezelőtt megmondta, hogy olyan, mintha énekelne, pedig akkor még nem volt olyan. Most már úgy lebegtetett, mint a pap hangja, amikor ünnepi mise van, mert csak az ünnepi misén kántál, különben tesz az egészre. Elúszott az özvegyember hangja, Daru ingatag papírcsónaknak képzelte, látta a hangot, hogy milyen könnyen elakadt, hogy nem lehetett tudni, el is süllyed, vagy lesz még valami, folytatódik-e a varázs.
Lili és Daru nevettek az özvegy férfi fájdalmán. Pedig se Lili, se Daru nem volt kegyetlen. Daru én vagyok. Nem védem, csak tudom, nem gondolt semmire, a kántálós hangra figyelt. Daru nem akarta tudni, mi miért történik. Jól van, ne haragudjanak, ez van. Daru én vagyok. Illetve voltam, húsz évvel ezelőtt voltam, ma már nem vagyok az, senki sem hív így, de nem ezen múlik, hogy már nem vagyok. Akár hívhatnának is így, attól még semmi se lenne meg belőlem… A férfi néha belealudt a sírásba, aztán fölébredt, ismét beszélgettek, a felesége megvárta, ismerte már, Daru nem értette, miről. Nyugat felé néztek, ment le a nap, kontúrok látszottak. Lili és Daru: nem volt bennük könyörtelenség, de nem volt bennük kegyelem sem. Hosszan röhögtek a feleségét sirató férfin, és erre nem jó visszagondolni. Máskor olyan jó kimondani, rágondolni, hogy Daru én vagyok. Most: borzasztó. Talán nincs a lelkemnek olyan zuga, mely szóba állna a gyerekkori önmagammal, és lehet, hogy Daru is szégyellné, aki én vagyok.
Egyszerre idegesítő lett a feleségét sirató férfi. Daruban föltámadt a harag, és Liliben is: bátrak lettek, gonoszak. Valamelyikük, azt javasolja, dúrják szét a friss, tavaszi boglyát. Tavaszi boglya, nem is igazi. Gyerekjáték szétdúrni, ha őszi boglya lett volna, megégett, száraz szénából, Lili és Daru azt is könnyedén összedíbolja, dúrásban profik. Gyerünk, Lili! Menjél te is, Daru! Mentek: dúrtak. Dúrni jó. Nem a pusztítás mámora miatt jó, de mert olyan habzóan, önfeledten lehet fetrengeni a boglya maradékán, a szénaheverőn. Vastag, puha ágy, habos paplan, ami kint van a szabadban, körben Isten tág ege: őket nézi a kék ég a temető alól. Őket nézi a kék ég az ecetfaerdő mögül, a kanálisoknál, Árpád bácsi gyümölcsöse fölött is az a göndör kék ég van, ami nekik örül. Meg a gyártelep házainak kertlába fölött, Gyurka elvtárs lucernása alatt. Daru föltérdelt, kinyújtotta a karját, úgy dőlt el, mint egy madárijesztő, vagy egy megrohadt feszület. A szeme nem látott, csak az orra érezte, hogy körben mindenütt akác, himbálódzott a fürtös, fehér virágok hozta, mézes illat.
Ha tudták volna, mi az a piknik, és mi az a szerelem, talán nem lettek volna ilyen boldogok. Mert akkor szomorúak lettek volna, hogy soha többé nem lesz ilyen, de így, hogy nem tudták, és nem is gondoltak rá, hogy lesz-e még ilyen, lehet-e még ilyen, így tudatlanul boldogok voltak. Szétdúrták a boglyát egészen. A szénaágy vékonyodott, most szaladni volt jó benne, szaladni körbe, tengerpart lett a mező virágaiból, csapkodott a lábuk alatt, fortyogott, hullámzott, és ők, mintha valami rituálét táncolnának, körbe-körbe mentek. Elöl Lili és elöl Daru: nem volt hátul senki.
Megkeseredtek a pillanatok, valamiért Liliben is, de Daruban biztosan. Tudom, hogy neki mi baja volt, mert Daru én vagyok. Emlékszem rá: Lili pihéit nézem, a szőke pihéket a lábán, kedves, nevetős pihék voltak, és némelyik hajlékony szőröcskén megpihent a törek, rajta ült egy-egy sárga szalmaszál. Daru életében még addig ilyen keserű, szorongató vágyat nem érzett, és akkor, egy villanásra látott engem, látta, milyen vagyok. Nem is látott! Hogy is látott volna? Csak érezte, hogy kormos lett a szívem, és ha iparkodom az utcán, fémes íz lesz a számban, mert anynyi mindent elhagytam, amit a sajátomnak hittem, és olyan kevés dolog maradt velem, ami nélkül – hitem szerint – nem vagyok én. És Daru szomorú. Mert ebben a fölbuggyanó pillanatban azt is érzi, hogy Lili nincs, nem lesz. Neki bármenynyire fontos az a lány – és ezt ott, a szétdúrt kazlon táncolva szétfeszíti a szerelem – én azt sem tudom Liliről, mit csinál, merre lakik. Pedig Lili ott a szénában az élet, nem csak egy első szerelem, de a remény, hogy ennél, ami ott van, ami ott, a kültelken lehet, jobb lesz.
Daru arra gondol, hogy akkor Lili inkább halljon meg! És ő is kijár oda a temetőbe, ledobja a sírjáról a virágot, és ő is sír majd hangosan – ahogy az a férfi. És anynyira szereti Lilit, hogy hallja majd a választ – ahogy az a férfi. Savanyú vigyorral fi gyelem Darut, széttárom a kezem. Látják, kedves olvasók? Most tárom szét. Ne haragudjanak! Nem tehetek róla, nem értem, hogy lehet ilyen botorságot gondolni. Mert én már tudom, hogy egy életen át kell belehalni a szerelembe ahhoz, hogy a halál után a szerelembe belehaljon a halál. És én már sohasem leszek olyan jó ember, mint az a férfi volt. Akit kiröhögtem. Akit te, Daru kiröhögtél.
