Földindulás –1939-ben és 1957-ben
„Óriási szakadék van a nemzeti színjátszás ránk maradt tradíciói és a mai színház között. A szakadékot el kell tüntetni” – nyilatkozta Kodolányi János 1939-ben a Film, Színház, Irodalom című hetilapban. Az írót a Belvárosi Színházban színre kerülő Földindulás című darabjáról kérdezték.
A Belvárosi Színházban elsőként történt meg az őrségváltás. A színház vezetői, Bárdos Artúr és Hermán Richárd meg sem várva a „zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló” 1939. IV. törvénycikk, a második zsidótörvény megjelenését, megváltak az igazgatói széktől. A százezer pengős deficittel küzdő Belvárosi Színházat pedig az újonnan alakult Színművészeti és Filmművészeti Kamara gondjaira bízták.
„A Belvárosi Színház tehát odaállt »a halottak élére«, hogy megnyissa a pusztulásnak indult »budapesti színházi kultúra« szomorú gyászmenetét” – jegyezte fel 1940-ben Látszat és valóság – a Belvárosi Színház vége című, a Vigíliában megjelent írásában Kodolányi János, majd így folytatta az események ismertetését: „Ezt azonban mindenképpen meg kellett akadályozni. Egy mód kínálkozott csak: vegye át az állam a színházat, jelöltessen ki a Kamarával igazgatót, lássa el bizonyos minimális támogatással, és így beállítva a nemzeti kultúra szolgálatába, a lassan öntudatosodó magyar közönségre támaszkodva teremtsen az irodalom, a színészek számára nemzeti – és tegyük hozzá, népi – jellegű munkateret.” Az igazgató Patkós György lett, és a szükséges támogatást Imrédy Béla miniszterelnök „gyors és erélyes intézkedésére negyvenezer pengős összegben” megkapták, így az új vállalkozás – a régi névvel – elindulhatott.
Patkós korábban a Nemzeti Színházban dolgozott, s ott találkozott Kodolányi János Földindulás című darabjával. A darabot problematikája, stílusa és szellemisége alkalmassá tette arra, hogy az erősen nemzeti-népi szellemű vállalkozás programadójává váljon. Kodolányi a Földindulás olvasópróbája után 1939. január 26-án ezt nyilatkozta a Magyar Nemzet újságírójának: „Maga a darab tizennyolc-húsz éve forr bennem, azóta formálom magamban, kedvenc gondolatom, hogy összesűrítsem egy drámába a Dunántúl minden problémáját a földkérdéstől az egykéig.” Elmondta még, hogy műve egy dunántúli kis parasztcsalád drámája. „Dráma, és nem tragédia, mert a megoldása megnyugtató.”
Az 1939. február 11-én megtartott bemutatóról az író leánya, Kodolányi Júlia így számolt be Apám című emlékezésében: „Izgatottan készült a család a bemutatóra, de izgatottan várt rá a színházrajongók sokasága is. A dráma híre megelőzte a bemutatót. Nem csodálkoztunk, hogy zsúfolt színházba érkeztünk. A nézőtéren szinte izzott a feszült várakozás. A siker felejthetetlen volt. Sokszor voltam színházban, bemutatókon, de nem emlékszem olyan forró estére. Páger Antal alakítása, híressé lett szerepében, örökké emlékezetes marad. Kántor János színháztörténeti alakká vált, és története színháztörténeti eseménnyé.”
Pünkösti Andor kritikája, mely a liberális Újság című napilapban jelent meg, megerősíti Kodolányi Júlia emlékeit: „Kodolányi drámája az intim környezetben bombarobbanás erejével hat, a néző szíve fent lüktet torkában, és a színpad olyan súllyal nehezedik rá, hogy sokszor már alig bírja el. Nagy élmény ez a dráma. Kegyetlen nagy élmény.”
Az Új Időkben Illés Endre így foglalta össze a Földindulás cselekményét: „A történet, az alakok, a táj Kodolányi első írásaiból ismerősek: megint az Ormánságban vagyunk, itt a gazdag, kemény, zsugori öreg parasztpár, velük viaskodik a lenézett, koldusszegény vő, a »kéregető aszszony« mesterkedéseinek lesz áldozata a meghízott fia talasszony; gyerek nincs vagy ha van, az is elpusztul. Mi lesz az ilyen falu sorsa? Hogy kihalnak a családok, gazdátlanul maradnak a földek, sorra beszögezik az egyes porták kapuját. A magyarság – éppen a végeken – gyengül és pusztul; az ügyesek meg harácsolnak.”
A szélsőjobboldali Új Magyarság újságíróját nem a drámai szituáció, az izzó indulatok ereje és a színészi alakítások érdekelték elsősorban, hanem azt emelte ki, hogy a Belvárosi Színház törzsközönségének nagy része hiába bojkottálta az új vezetést, a keresztény középosztály szerény jövedelmű, vékonypénzű közönsége látogatja az előadásokat, így a színház nem bukott meg.
A bemutatót követően Kodolányit plágiummal gyanúsították meg. A bíróság csak 1941 decemberében hozta meg jogerős felmentő ítéletét. Ekkorra a Belvárosi Színháznak már nyoma sem volt. A káprázatos kezdés után – a Földindulás több mint kétszázszor került színre! – Patkós György csődbe vitte az intézményt.
A Földindulás premierje után egy évvel, 1940. január 28-án Cserépy Arzén rendezésében elkészült Págerrel a mű filmváltozata; ezzel a színész végérvényesen öszszenőtt Kántor János alakjával. Páger Antal 1944 novemberében tűnt fel utoljára a filmvásznon, abban a filmhíradóban láthatták az emberek, mely a budai Várban Szálasi Ferenc nemzetvezető részvételével megrendezett első kultúrértekezletről tudósított.Mindazok aművészek, akik ott ültek, hallgatták a beszédet, és fogadták Szálasi üdvözletét – Kiss Ferenc, Szeleczky Zita, Szilassy László, Vaszary János – néhány nappal később elmenekültek az országból. Az 1945-ös fordulat után Kodolányi János az irodalmi élet peremére szorult; 1949 és 1955 között nem jelenhettek meg írásai. Balatonakarattyán élt.
Páger Antalt és a menekült színészeket Argentínában fogadták be. Színtársulatot alapítottak, de Págert honvágy gyötörte. Állítólag maga Rákosi kezdeményezésére vette fel vele a magyar diplomácia a kapcsolatot 1953 után, végül mégiscsak 1956 októberében érkezett Budapestre. Hazatérése mindenkit meglepett. Magyar Bálint, A Magyar Néphadsereg Színházának igazgatója azonnal szerződtette. Döntése nem tetszett a színházigazgatóknak, és a Színházművészeti Szövetség vezetősége – élen Szilágyi Beával, Páger későbbi feleségével – tiltakozott, sztrájkkal fenyegetőzött, de a forradalmi események közepette a Págerügy háttérbe szorult.
Páger Antal visszatérésével Kodolányi János rehabilitációja is felgyorsult. Magyar Bálintot baráti szálak fűzték Kodolányihoz, és amikor 1955-ben AMagyarNéphadsereg Színházának élére került, előleget utalt ki az írónak, és komolyan tervezte valamelyik művének műsorra tűzését. Egy évvel később, 1956. december 5-én azt írta Kodolányinak, hogy a Földindulás került előtérbe, mert Páger „ebben a darabban szeretne először újra színpadra lépni”. Mihályfi Ernő miniszterhelyettes azonban nem tartotta jó üzenetnek, hogy Páger ott folytatja, ahol 1939-ben abbahagyta, ezért a műsorrend „ésszerű” megváltoztatását kérte. Ezzel a burkolt célzással a Kodolányi-mű előadását akarta megakadályozni, ám ekkor a színházak önállóságának látszatát még fenntartották, és a minisztérium nem avatkozott be adminisztratív eszközökkel. Később azonban megtorolták az igazgató hajthatatlanságát…
Páger Antalt végül 1957. március 16-án a polgári Vígszínház házi szerzőjének, Molnár Ferencnek A hattyú című művében – jellemszerepben – láthatta először a budapesti közönség. A hatvanéves Vígszínházra emlékezve Magyar Bálint egy letűnt korszak szokásait idézve azt nyomtatta a premier meghívójára: megjelenés estélyi ruhában. A következő két bemutatóban Páger Antal nem szerepelt; a Földindulás premierjét pedig – ahelyett, hogy engedelmeskedett volna a nyilvánvaló betiltásnak –, tettetett naivsággal az évad legvégére, 1957. május 10-re halasztotta Magyar Bálint.
A bemutató elnapolását egy nyomtatásban megfogalmazott rémhír is befolyásolta. Azzal vádolták meg A Magyar Néphadsereg Színházát, hogy nyilas darab bemutatására készül. Budapesten a második világháború idején egyetlen nyíltan uszító propaganda-színjáték került csak színre szélsőjobboldali, nyilas színészek közreműködésével: Kádár Lajos és Solymosi István antiszemita darabja, az Ártatlanok, Dövényi Nagy Lajos átdolgozásában. A darabot 1944. június 16-án a Madách Színház mutatta be. Ezt keverték össze Kodolányi Földindulásával. A múltat elsüllyesztő, manipulált kollektív emlékezetben öszszemosódott Kodolányi pártfogója, Imrédy Béla miniszterelnök a nemzetvezető Szálasi Ferenccel, Páger pedig megtestesítette a hatalmat kiszolgáló, hazug propagandaszerepek eljátszására rávehető, megalkuvó színészt.
Aczél György – aki időközben váltotta Mihályfit – a főpróba előtt még megpróbálta meghiúsítani a premiert, de Magyar Bálint – ahogyan Bukásra ítélt siker című emlékezésében megírta – azzal érvelt, hogy a bemutató kész, és „semmi ok nincs rá, hogy az előadást ne tartsuk meg”. A házi főpróbán mindenesetre a pártközpontból többen megjelentek ellenőrizni, de az „előadás szellemisége és az optimista befejezés lenyűgözte őket”.
Az ünnepi estén, 1957. május 13-án a betegeskedő szerző nem lehetett jelen. A családot Kodolányi Júlia képviselte. „A siker nagyobb volt, mint az ősbemutatón, 1939-ben. Nagy sikerrel játszották végig a következő szezont is – írta Apám című művében. – A második felvonás két jelenete közötti szünetet a közönség végigtapsolta. A bemutatót követő napon vonatra ültem, és egy nagy csokor tulipánnal leutaztam Akarattyára. Az üdvözlő dísztáviratokat addigra már megkapta apám. Szomorú volt és lehangolt. Keserűen fájt neki, hogy betegsége otthon tartotta, és nem vehetett részt a bemutatón. Régi barátai ott voltak, még Veres Péter is Juliska nénivel, noha ők ritkán jártak színházba. Apám csak a következő télen nézte meg az ötvenedik előadást.”
A bemutatón Páger Antalt – Rákosi egykori ünneplését idéző – ütemes taps fogadta (ahogyan ezt Földes Anna a Nők Lapjában szóvá tette), és a kritikák inkább a színész megrendítő alakításával foglalkoztak, és nem Kodolányi drámájának időszerűségével. Nem is nagyon mertek erről írni, hiszen a kultúrpolitikai irány egyik napról a másikra változott. Abban minden publicista egyetértett, hogy a szerző 1939-ben nem adott válaszokat a felvetett problémákra, az osztályviszonyok megváltoztatásával azonban ezek a kérdések immár megnyugta tóan rendeződtek. Illés Jenő a Film, Színház, Muzsika című frissen alapított hetilapban ezt írta: „Mementóként zúg el szemünk előtt egy történés, fejünkhöz kapunk, érezzük: ez az a pillanat, amikor valóban a kísértetek támadtak fel, s üzen általuk egy világ, egy író, aki ha tévedett is valaha, kitörölhetetlenül beírta nevét a magyar irodalomba azzal, hogy ilyen látomásos erejű, roppant arányú képekkel átkozta el jelenét, az általunk eltakarított múltat.” Ezzel összecseng az Esti Hírlap kritikusának megállapítása: eszerint a dráma „a Horthy-uralom félfeudális viszonyai közt vergődő magyar faluról” szóló „hiteles, döbbenetes korkép”.
Az előadás igazi jelentőségére a Népakaratban Rajk András hívta fel a figyelmet: „Nagyon régen láttunk parasztdarabot ezen a színpadon, inkább a Madách és a Nemzeti gyönyörködtetett korábban szép előadásokkal. Annál örvendetesebb, hogy ilyen kiváló előadást alkotott ez a nagy kedvvel és bevallott ambícióval dolgozó művészegyüttes.”
Kodolányi János műve két év alatt csaknem százszor került színre. „Ezzel az előadással nem kevesebbet bizonyított a színház, mint azt, hogy nemcsak Molnár Ferenc lehet sikeres vígszínházi szerző, de a súlyos mondanivalójú Kodolányi János is” – szól Magyar Bálint összegzése. Egyedülálló a magyar színháztörténetben, hogy ugyanaz a színjáték – ugyanazzal a színésszel a főszerepben – két teljesen eltérő politikai korszakban egyformán hatalmas sikert arat. Természetesen egészen másért ünnepelték Kodolányi drámáját és a főszereplő Páger Antalt 1939-ben, mint 1957-ben. A Belvárosi Színházban revelációként hatott Kodolányi nép drámája, népi drámája az idilli népszínművek, a „jól megcsinált” Zilahy-darabok és a szürreális Tamási Áron-színjátékok után. S Páger szerepkörváltása is jelképes: a vígjátékokban, operettekben – elvétve klasszikus, félklasszikus művekben – sikert sikerre halmozó művész egyszeriben parasztszerepben bizonyítja közvetlenségét, egyszerűségét, mély jellemábrázoló tehetségét; azt, hogy az „élet és a színpad határai teljesen egybefolynak játékában”.
Az 1957-es előadás színházi anekdota lett: az ötvennyolc éves színésznek sikerült megbirkóznia fiatalkori önmagával. Ki emlékszik már arra, hogyMagyar Bálint az irodalmi számkivetésből visszatért Kodolányi és az emigrációból megtért Páger közös diadalát tervezte? Az irodalom- és színházpolitikai sikerre azonban már nem került sor. Nem véletlenül húzta, halasztotta a hatalom a bemutatót. A politikai fordulatok – így a Kádár János előtti május elsejei behódoló felvonulás – a Földindulás premierjét irodalomtörténeti és színháztörténeti eseménnyé szelídítették.
Kodolányi János nem volt maradéktalanul elégedett: a drámájának bemutatásáért folytatott idegfeszítő küzdelem után azt vetette Magyar Bálint szemére, hogy nem hiteles a színpadkép,mert a búbos kemencét nem ismerik az Ormánságban…
Magyar Bálintot 1958-ban felmentették igazgatói állásából. Hozzájárult ehhez az is, hogy szembeszegült a minisztérium elvárásaival, s minden áron ragaszkodott a Kodolányi-bemutatóhoz.
Ezek után talán nem véletlen, hogy Kodolányi műve soha sem került be a drámatörténeti kánonba, és alig játszották a színházak. De az sem véletlen, hogy ferdítésekkel teleaggatott előadás-története makacsul benne ragadt a színházi legendáriumban.
