Rác András édesapja Kolozsvárott volt sebészorvos a háború előtt. Mint kiviláglott, a doktort, feleségét és két kamasz fiát egy kolozsvári evangélikus lelkész, bizonyos Járosi Andor segítette át 1942-ben Budapestre, ahol később az „öregeket” a Kun páter vezényelte nyilasok a Maros utcai kórházban öszszes betegükkel és kollégájukkal együtt megölték, de a két fiú – hála Sztehlo Gábor lelkésznek – megmaradt. Kolozsvárott alighanem mind a négyen elpusztultak volna.

Utánabogarásztam egy kicsit Járosi főtiszteletes úrnak. (Főként Löwy Dániel Amerikába elszármazott tudós vegyész – csak úgy „melleslegesen” elkészített, a kolozsvári zsidóság szomorú históriáját feldolgozó – hatalmas monográfiájából és Antal Margit tanulmányából merítettem. Én mindig feltüntetem a forrást, nem is vittem semmi hivatalra…)

Járosi Andor 1897-ben született a vajdasági Újsándorfalván. Ötéves volt, amikor édesapja meghalt. Ekkor költöztek át anyai rokonokhoz Kolozsvárra. Ugyanazt a Nagyenyed–Kolozsvár tanutat járta ki, mint a nála kilenc évvel idősebb Áprily Lajos. Nagy évjáratok követték egymást arrafelé akkor; sűrű, testes, igaz, magyar évjáratok. Tanulmányait az eperjesi teológián folytatta – Erdélyben nem lévén ilyes magyar nyelvű intézmény, hisz’ ott az evangélikusság zöme még szász volt. 1920-tól szolgált a kolozsvári Főtér sarkán lévő evangélikus templomban, és tanított a teológiai akadémián. (Ha a városban időztem, szokott szállásom, a Kossuth és Wesselényi utca sarkán lévő, egykori nevén Központi Szálloda ablakából mindig a XIX. század elején épült evangélikus templomra láttam; ezután már egészen másképp fogok nézni rá.) A szomszédos épület két évszázada a helyi – vagyis a magyar – kultúra egyik kitüntetett központja, orvosok, költők, írók, lelkészek dolgoztak vagy laktak itt, így családjával Járosi Andor is.

Ő is a Pásztortűz című folyóirathoz és a Helikon közösségeihez tartozott, teológiai és szépirodalmi munkásága is jelentős, színház- és hangversenykritikákat írt az erdélyi lapokba, minden visszaemlékező szerint csudás prédikációkat tartott – mindig az üldözöttek védelmében és az üldözők ellenében. Bohém, színházrajongó, kávéházi, nagyvonalú, vidám hős volt, aki emberek tucatjainak mentette életét. Járosi 1944-ben bement a kolozsvári gettóba, hogy még egyszer megölelje halálba induló barátját, Karácsony Benőt, a nagy erdélyi magyar írót.

Igaz ember volt, akit a „szélsőrománok” éppúgy gyűlöltek, mint a jobboldali, sovén magyarok és egyházának elvakult vezetői, tagjai. Gyakran idézte Tamási Áron mondását, miszerint zsidókérdés nincsen, csak kereszténykérdés van.

Járosit – éppúgy, mint Wallenberget – 1944-ben, vélhetőn román sugalmazásra, szabadkőműves társaival együtt – merthogy ő is az volt – elhurcolták azoroszok. Bár az erdélyiek mindent megmozgattak kiszabadításáért, de már késő volt; 1944 decemberében meghalt Magnyitogorszkban.

Igazi szép, természetes huszadik századi halált halt tehát.

Hatása, emberi sugallata tovább élt és él. Benczúr László vagy Sztehlo Gábor evangélikus lelkészek és a mai erdélyi és magyarországi evangélikusok közül is sokan őrizték, őrzik szellemét ma is; Kolozsvárott a Keresztyén Kulturális Műhely az ő nevét viseli.

1999-ben a Járosi házaspár megkapta a Yad Vashem Intézettől a Világ Igaza kitüntetést.