Egymást követő két évben – 2007-ben és 2008-ban – betegség miatt lemondta a budapesti fellépését, de 2010-ben már vezényelt Pécsen, amikor a város Európa kulturális fővárosa volt. Az idei tavaszi fesztiválon újra a színpadon láthattuk: a Művészetek Palotájában muzsikált a Liszt Ferenc Kamarazenekarral és a török Özcan Ulucannal.

Csordogál önben némi magyar vér? A „Vengerov” nagyon hasonlít a magyar szó orosz fordításához.

Kimondottan. Az édesapám Kolomijában, Ukrajnában született, ami nincs messze a magyar határtól. Néhány embert azért hívtak vengerovnak arrafelé, mert gyakran jártak át Magyarországra. Valószínűleg apám felmenői is így lettek Vengerovok. Meggyőződésem, hogy lehet bennem némi magyar vér.

Szibériában született, ott kezdte a zenei karrierjét. Olvastam valahol, hogy a hihetetlen hideg miatt kesztyűben gyakorolt, és azt mondta a tanára: aki kesztyűben tud hegedülni, az nélküle is képes rá. Hogy bírják a kezek a mínuszokat?

A szibériai embereket belülről fűti a lelki forróság. Rendkívül melegszívűek, őszinték. Ők „az észak latinjai”.

Vállsérülése miatt évekig nem hegedült. Milyen érzés most újra játszani?

Mintha újraszülettem volna. De a sérülés miatt a hegedülési technikámat is meg kellett változtatnom. Most sokkal nyugodtabban, relaxáltabban játszom. Ezt a fajta előadási módot egyébként sokkal jobban élvezem. Amúgy kétségtelen tény, hogy majdnem minden hegedűművész, akinek az enyémhez hasonlóan intenzív karrierje volt, Paganini vagy Horowitz akár, egy időre abbahagyta a muzsikálást. Ez olykor három–öt évet is jelenthetett. De végig tudtam, hogy egyszer visszajövök a színpadra.

Mitől volt ebben ennyire biztos, miközben egy súlyos vállsérüléssel küzdött?

Ennek egyetlen oka van: imádok zenélni. Amíg képtelen voltam hegedülni, másfajta dolgokat tanultam, vezénylést és tanítást például.

Na jó, de a karmesternek is szüksége van a kezeire.

2010-ben megműtötték a jobb kezemet, azóta egyáltalán nincs problémám vele. Sőt talán jobb is lett, mint a bal kezem.

Néha nemcsak a kezére fókuszálnak a kamerák a színpadon, hanem a lábára is. Láttam például egy videót, amelyen tangózott. A táncot még mindig ambicionálja?

Volt egy ilyen projektem 2005-ben, de sajnos erre már nincs időm. A feleségemmel szeretnék majd tangózni, salsát táncolni, de azt is inkább szórakozásból, pihenésképpen.

Mi a fontosabb önnek, a hegedülés vagy a vezénylés? Azt tapasztalom, egy idő után a zenészeket ez utóbbi mintha jobban érdekelné.

Három szakma között osztom meg az időmet: hegedülés, vezénylés és tanítás. Mindhárom egyformán fontos, bármelyik hiányozna, ha kénytelen lennék lemondani róla. A zenét jóval több oldalról tudom így megtapasztalni. Zeneigazgató vagyok a svájci Menuhin Akadé mián, tiszteletbeli professzor a londoni Ro yal Academy of Musicon. Mesterkurzusokat vezetek szerte a világban. Karmesterként pedig felfedezhetek olyan műveket, amelyekkel hegedűsként sosem találkoznék. Például Bruckner, Mahler – legnagyobb bánatomra – sosem írt hegedűversenyt. Így amikor vezénylek, a saját interpretációimat adhatom át az együttesnek. Meggyőződésem az is, hogy amikor visszatértem a hegedüléshez, a vezénylés új színeket adott hozzá a játszási stílusomhoz. Egyik befolyásolja a másikat, ami hatással van a harmadikra.

Gyakran fellép a tanítványaival? Mert történetesen a koncert másik szólistája, Özcan Ulucan ugyancsak az ön tanítványa.

Elképesztően büszke vagyok rá, és nemcsak azért, mert rendkívül tehetséges, remekül hegedül, és brácsán is játszik, hanem mert ő volt a legelső tanítványom. Nagyszerű barátom lett ő is és a lánytestvére is.

Érdekli önt bármilyen más zene, mint a klasszikus? Teszem azt a kemény rock vagy a heavy metal?

Szeretem a dzsesszt és a rockzenét is. Említette a tangózásunkat, amely egy nagy projekt része volt. Az orosz zeneszerző, Benjamin Juszupov írt nekem egy csodás művet, a Viola Tango Rock Concertót, amelynek előadásakor, amellett, hogy táncoltam, elektronikus hegedűn improvizálhattam is. A kemény rock vagy a heavy metal különösebben nem érdekel, a rögtönzés azonban kimondottan tetszik nekem. Nem szeretem keverni a műfajokat, sosem vonzott a crossover. Vagy ezt csinálom, vagy azt. Mivel főként a komolyzene a területem, inkább úgy gondolok magamra, mint egy kicsit régi vágású zenészre, aki tartja a kapcsolatot a múlttal, és továbbviszi a tradíciókat: mondjuk úgy, átsegíti a legkiválóbb zeneszerzőket a jelenbe és a jövőbe.